Előre szeretném leszögezni, ez az én egyéni, saját véleményem.

Valami miatt, ha az ember általánosít, azt sem szeretik sokan. Mondjuk, azt meg még kevésbé, ha valaki ki meri mondani és nyilvánítani a saját véleményét. Na, ezért teszem inkább ezt. 

Azt hiszem, mikor magamról és néhány nézőpontomról írok, sokan magukra ismernek esetleg, akik viszont nem merik, akarják megtenni, velem ellentétben. De ha néhány dologról, amik létező jelenségek ma Magyarországon, nyilvánosan beszélünk, elég sokan, elég gyakran, és elég nagy nyomatékkal, akkor talán egy nap ezekben érdemi változás is lehet.

Mert ma, hazánkban nagyon sok nő nem akar szülni. Aminek oka van. És ha ezekre végre tényleges intézkedésekkel, megoldásokkal, tudatossággal időt és energiát szánnának, talán javulhatna a helyzet.

Természetesen jöhet a valid kérdés: Kit érdekel az én véleményem? Engem, első sorban. Másodsorban talán akad néhány embert, aki szeret elgondolkodni azokon a témákon, ami manapság egy harmincas nőt érint, aki mer őszintén nyilatkozni saját nézőpontból.

Ám, ha téged nem, ne is olvasd tovább az írásomat eme egy perces bevezető után. Máskülönben ha ez megtörténik, csak magadra vess.

Szóval gondoltam egy nagyot, és bevallom, ha nem szülök majd, miért nem fogok. Mindezt novella terjedelemben, az általam képviselt stílusban. Ne várj hát telexes tömörséget, mert hiszen én a #hegyilány vagyok, tudod.

Azt előre tisztázni szeretném, hogy számomra a gyermek nem életcél, ahogy az amerikai álom sem.

Boldogságot, harmóniát keresek, építek, amiben szerepe lehet egy férjnek és egy-két gyereknek, de semmiképpen sem érzem most hiánynak, hogy nincsenek, és valószínűleg ez később sem lesz máshogy. Ha mégis, akkor az az én felelősségem, és majd arról is írok, ha máshogy gondolom.

Tehát aki mindenképp gyermekáldásban tervezi a jövőjét, valószínűleg nem ért majd meg, vagy kifogásnak könyveli el a leírtakat. Aki meg flegmán vádolni kezd, hogy önző, egoista, felelősséget vállalni nem képes, libsi nőszemély tesz csak ilyet, azt mondjuk fingom sincs, miért tenné meg.. De tudom, hogy jönnek majd bőven az ilyen kommentek (ál)keresztény őskonzervatív, agymosott embertársaimtól. Meggyőzni sem akarok senkit, hogy ne szüljön, mielőtt azt hinnétek, propagálom a szingliséget, és a leendő macskás életet. Nem, dehogy. Csak arra bíztatlak legfeljebb, hogy gondolkodj azelőtt, mielőtt a petesejted megtermékenyíted, vagy az ondódat a szerelem hevében szabadjára spricceled.  

És persze megerősítem szegény belső hangjukkal viaskodó billegőket, hogy csak és kizárólag magukra és az érzelmeikre hallgassanak, ha akár igent, vagy nemet mondanak az ablakon kopogtató gólyára.

Legyen csökkenő vagy emelkedő sorrend az indokok bemutatására, vagy random vágjak bele?

Legyen visszafelé haladva a főbb bajoktól a kisebbekig, melyek sajnos így sem elenyészőek.

Első és legfontosabb oka annak, ha nem lesz gyermekem: hogy nem lesz társam hozzá.

Kit nem csak szerelemmel szerettem az elején, hanem szelídülve a köd után is, megtartásra érdemesnek tekintenék. Volt már férfi az életemben néhány, de gyermeket, velük, én nem vállaltam volna semmiképp. Én és ők nem voltunk elegek hozzá, s noha némelyiknek már van porontya, nem gondolom, hogy rossz apa lenne. De két embernek igencsak szeretni, becsülni, tisztelni, érteni kell szerintem egymást ahhoz, hogy a gyermek, mint szerelmük gyümölcse és próbatétele jó közegbe érkezzen. Nem hiszek abban, hogy majd a gyerek megoldja a rossz házasságot, ahogy abban sem, hogy majd miatta jól megváltozik az újdonsült apuka/anyuka. Vannak erények, melyeknek előre kell kiderülnie, mert nem adunk a majdra. S bizton mondhatom, ha társamat mondjuk negyven éves koromig nem lelem meg úgy, hogy kétség sem fér hozzá, hogy alkalmasak vagyunk rá, akkor nem lesz frigyünkből gyümölcs.

Hogy túl válogatós vagyok-e, és sok az elvárásom, azt ki mondja meg hitelesen? Te, akinek kosarat adtam esetleg, vagy Anyám, aki hiába vár tőlem is unokát, nagy eséllyel nem kapja így meg? Inkább válogatok szabadon, mint nyögjem a rabigát hármasikrekkel, és egy haszontalan férjjel.

Szóval pasi: pipa. Már nem úgy. Mármint néha úgyis, hiszen abból ügye nem lehet gyerek. Jóaz néha. Konzervatívok: maradjatok csendben, hogy fúj, és kényeztessétek ti is szájjal a kedveseteket bátran. Hiába mondja némelyik pap, ne higyjetek nekik, hogy a sátán csókja is illedelmesebb, minthogy amivel esztek, azzal nyaltok-faltok odalenn. Értük sem jött végül el az ördög, pedig látjuk, hogy jópáran megkóstolták a nyalókát némely vadabb imádkozás után, térdre hullva a szent fallosz előtt a porban.

Következő indok:

Az egészségügy.

Magán ellátás nélkül én személy szerint nem mernék elindulni a várandósság kilenc hónapig tartó útján. Hiszen sorra zárnak be a szülészetek a nagyvárosokban is, orvos alig, ápolónők leterheltek, s kórházi fertőzések leselkednek már a fotocellás ajtókon, miken félve lépsz be. Már ha kapsz egyáltalán időpontot. Én természetes úton, bábával szülnék, aminek a feltételei igencsak körülményesek. S ha beteg lenne a gyermekem, akár testi, akár szellemi téren, olyan kanosszajárás kezdődik meg, ami után minden házfal, mely előtt elmész, siratófallá válik. Volt szerencsém közelről belelátni, köszönöm, de én ezt nem akarom.

Néhol van jó védőnői hálózat, gyermekorvos, iskolapszichológus, és egyéb szakember, a bölcsis és óvónőkről, tanárokról nem is beszélve.. De inkább kevesebb, mint elég. Vidéken meg pláne nehézkes.

Ha magán, akkor akár milliós lehet a 9 hónap végén a summa, melyet a méhlepénnyel együtt hagysz majd hátra. S akkor még nem vettél pelenkát, babaruhát, kiságyat, babakocsit, gyerekülést, miegymást. S még ezekkel sem biztos, hogy traumatikus élmény helyett valóban csodás világrajövetel történik meg. Ja, és az is megvan, hogy alig egy hónapja halt meg egy újabb anyuka, mert nem kapott megfelelő ellátást a vetélése után? S ottmaradt az apuka három gyerekkel? Persze, a jogalkotók kiemelt orvosi ellátást kapnak, nem az SZTK-ban várakoznak órák hosszat..

S már át is csúsztunk a harmadik okba: a piszkos anyagiakba.

Aki azt mondja, nem múlik a pénzen a szeretet és gyereknevelés.. Akkor ő vagy akkoriban volt gyerek, mikor a hatvanas években még szinte senkinek sem volt semmije, vagy pedig jómódban élt. Én csóró voltam gyereknek, ami miatt elég sokat csúfoltak, és olyan élmények, lehetőségek maradtak ki az életemből, amiért ölni tudnék.. Főleg, egyes kommentelőket, ha azáltal megkaphatnám utólag, ami akkor kimaradt. Úgy, hogy régen másabb világ volt, olcsóbbak voltak a megélhetés feltételei, saját házban laktunk, és mindkettő szülőm dolgozott. Manapság, olyan gazdasági körülmények vannak, ahol még annak is nehéz, aki okos, dolgos, szorgalmas, még ő sem lehet biztos abban, hogy 5 év múlva mire elég a korrekt fizetése. Albérletre vagy ételre költsön szegény pára? Mikor olyan törvénymódosítások születnek éjjelente, ami iparágakat tehet tönkre, annak függvényében, épp hol melyik sógor-koma érdekelt.

Az megvan, mikor a tápszer egy hét alatt kétszer-háromszor annyiba került egyszer csak? Engem sokkolt, mikor barátnőm ezt döbbenve mesélte nekem. Zavarjam a kedves páromat második, harmadik, negyedik állásba robotolni, mert nem hogy nyaralásra, de még az alap dolgokra sem futja?

Köszönöm, de én nem vegetálni akarok, és azért dolgozni, húzni az igát még és még, hogy nullához közelítsek, hanem szeretném megélni az anyagi biztonságot. Úgy, hogy ha van párom, akkor minőségi időt töltsünk együtt, kevesebb pénzből gazdálkodva, vagy ha egyedül vagyok, akkor eleve nyugodtan mondva: nekem ez elég. De, ha gyerek van, az elég vonala nem tartható. Akkor már jön minden, mint a lavina. És igen, persze, lehet továbbtanulni, másik munkahelyet találni, külföldre költözni. De mi van akkor, ha nem akarok, mert nekem, nekünk ez elég? Önző vagyok azért, mert magamra gondolok, úgy, hogy nekem is csak egy élet jutott? S abból is volt már egy rossz gyermekkor, miért akarnék még egyet, most már pluszban szülői szerepben is megélni? Ehelyett, mert a nemzet ezt követeli, egy életen tartó, ám választható szolgálatot a nyakamba vegyek, egy amúgy is túlnépesedett bolygón még egyet a közösbe dobva?

Jön is az újabb, negyedik indok erre épülve: a jogi/munkaerőpiaci háttér

Én, mint esetleges szülő nő, ha úgy döntök, hogy belső motivációból, ami a tettvágyamból, karriervágyamból, hobbimból, vagy a korgó gyomromból ered éppen, vissza akarnék térni a munkaerőpiacra, igencsak nehéz dolgom lenne. Mert noha a legtöbb befolyásos ember azt hangoztatja, a nőnek szülnie kell, legalább négy fehér gyermeket, mikor munkaadóként a túloldalon ugyanezzel a nővel szemben ül, már kevésbé segítőkész. Mert ki szereti azt, ha az anyuka hetekre otthonmarad táppénzen, mert folyton taknyos a kölök, vagy nem vállal túlórát, pedig egy köszit is rebegne neki a vezetőség. Igaz, a túlórapénz utalása helyett, de hát örüljön csak, és törlesszen, ha már visszakapja a helyét a gyermekágyi időszak végén.

Mert, ha nem dolgozom, egy fizetésből nem élünk meg valószínűleg, hacsak nem a földön, kapával a kezemben ér a hajnali harmat, és esténként nem a szúnyogok kergetnek majd be, mert mindent magunknak termelünk meg. Legyen zöldség, gyümölcs, állatok, meg minden, ami a tartósításhoz kell. Ha állat van, már takarmány is szükséges. Ha kukoricát akarunk, nagy terület kell. Ha nagy terület van, akkor gépesíteni kell. Ha gépek kellenek, akkor üzemanyag, szaktudás a szereléshez, kiépített rendszer a tároláshoz, feldolgozáshoz. Ha én vagyok otthon, megszakadok, ha az uram, akkor majd az lesz, hogy puncija lett. Legalábbis a szomszéd Feri szerint, aki kicsapta a kölyköt a kert végébe, oszt úgy gondolta, majd a csutka felneveli, okítja. Ha nem akarunk csak erre alapozni, akkor bizony kell a két munkahely. Véletlenül találok egyet, szuper. Gyerek csak néha beteg, mert odafigyelünk rá. Ha vállalkozók lennénk, igencsak emberfeletti erő kellene, hogy minőségi időt kapjon az istenadta, és ne legyen parentifikálva, és gyermekmunkásként befogva. Mert máskülönben alig látnánk eleget. 

Igen, tudom, van bőven család, ahol minden nagyon szépen megy. Dolgoznak a szülők, s hazaérve még a gyerekkel is foglalkoznak. És minőségi figyelmet adnak. De azt is látom, micsoda munka mindent összehangolni, hogy a minimálisnál azért több legyen, de mégse szakadjon bele a szülőpár, s az anya-apa mellett még férfi és nő is legyenek alkalomadtán.

Ja, s ha az uramat illetően kiderül, hogy mégis félreismertem, vagy kevésbé kitartó, akkor még vele is bajlódhatok mindenek felett. Meg tudjuk beszélni, elmegyünk-e párterápiára, vagy azt mondja, ő nem ezt a lovat gondolta, mikor fogadást kötött, s egyszercsak vágtatva továbbmegy? Ha meg nem is megy, hanem jön a válás, akkor kinek mit ítél majd a bíróság? Azt tudtátok, hogy ha csak élettársak vagytok, hiába vannak módosítások, amik elvileg kedvezőek lehetnek a feleknek, még mindig ott tart a bírósági permenet, hogy évekig vitáznak azon, mi legyen? S most teremtődnek a precedens értékű ügyek? Egyedül nevelni gyereket lehet, csak elég kemény feladat. Ismerkedni vajh hogy lehet? Én is neccesen vállalnék gyermekes Apát most is, aztán forfuljon a kocka pár év múlva? Vagy add fel mondjuk harmincas-negyvenesként a saját igényeidet, s majd a nyugídjas körben a viagrás öreg rendbetesz, addig meg neveljed csak a gyereked? 

Persze, ne azzal számoljunk, hogy elválunk, mert akkor már régen rossz. Csak hát a statisztika hiába  száraz, tömör, személytelen, azért elég jól mutatja a valóságot: a válások aránya évről évre nő. Kétlem, hogy a sok tízezer ember közül mindenki ezt tervezte, mint bakancslistás buli, hogy válni fog hamarost..

Ötödik pedig az oktatás, a jövőkép, és a világ helyzete, így egyben.

Kevés olyan oktatási intézmény van, ahol elég tanár, kisegítő személyzet van, és ráadásul ők szívvel-lélekkel, és megfelelő tudással rendelkeznének. Akkor, mikor hetente hír az, hogy milyen módon alázza meg a tanár a diákokat, vagy az igazgató visszaél a hatalmával, és semmi érdemi intézkedés nem történik ellenük.. Addig nem érzem úgy, hogy nyugodtan engedném a gyerekemet bármelyik iskolába. És nem biztos, hogy költözni akarnék azért, hogy ezt meg tudjam oldani. S ha ott is kiderül, hogy van egy nárci tanci?

Én szülőként hiába igyekeznék tudatosan nevelni a gyerekemet, ha a sok másik szülő a telefonnal elintézi a dolgot. S így olyan is lesz majd az a gyerek. Milyen általános iskola vár majd rá, ha a 25 fős osztályból 5-6 normális lesz, a többi pedig neveletlen, kezelhetetlen? Emlékszem, a mi időnkben 1-2 is bomlasztotta az osztályt és a tananyag haladását, nemhogy ennyi.

Háború van a szomszédban. Fegyverekben érdekelt világvezetőket választanak. Mikor jön majd be a határokon belülre? Régen háborús állapotokban el lehetett bújni vidéken, arrébb menni. De manapság, ahol hőkamerával, mesterséges intelligenciával, vírusokkal és minden egyébbel vannak felfegyverkezve azok, akiknek ezekre befolyása van, akkor lehet vajon legyinteni: régen is voltak nehéz idők..?

Én még nem láttam embert meghalni, de a saját véremet nem is akarom.. Mondjuk a tizen-huszon éves gyerekemet egy egyenlőtlen háborúba engedni sem, hisz nem azért szültem.

Hanem mert boldog, kiegyensúlyozott életet akartam neki lehetővé tenni.

És azt hiszem, én manapság ezt nem látom, hogy igazán ez fenntartható, kiépíthető hosszú távon. Még párkapcsolatot is nehezen tudunk teremteni, mert annyira új világ van, más igényekkel, hozzáállással. És őszintén szólva sok értelemben én ezt nem bánom.. Egyedül, úgy érzem, gond nélkül tudok venni akadályokat, számomra a túlélés és a boldogulás így egyszerűbb. Lehet szép és jó mással is, és lehet szövetséget kötni, szerelemmel, kitartással.

Csakhogy sok a tőlünk független, és irányíthatatlan tényező. Harminc évvel ezelőtt, mikor én születtem, még akkor is az volt a bevett, tovább vitt szokás, hogy az emberek összeházasodnak, házat építenek, gyereket szülnek, és lehetőleg nyugdíjas korukig ugyanott dolgoznak. És ezzel-azzal feldobják az életüket: nyaralnak, isznak, horgásznak, shoppingolnak. És szinte nem volt más opció. Így kellett lennie.

Aki máshogy gondolta, annak pedig számolnia kellett a megvető tekintetekkel.

S most a világ ott van, hogy akik régen szembe mentek az elvárásokkal, kevesen voltak, s halkan, csendben tették. Most pedig már sokan vannak, és hangosak.

S miért kellene hallgatni arról, ha valamiről véleményünk, elképzelésünk van? S el merjük mondani, felvállalni.

Nem azt mondjuk, hogy így vagy úgy kell élni. Hanem hogy így és úgy is lehet. S mi ezért tesszük, vagy nem tesszük a cselekedetünk.

S mi sem bizonyítja jobban, hogy ennek helye és értelme van, mint hogy a mai napig csak azért kap valaki támadást némely embertől, mert nem szül, mert azonos nemű párja van, mert macskája van gyereke helyett, mert albérletben él saját helyett, hogy utazik röghöz kötés helyett, hogy szabadúszó a fix helyett, stb.

Érdekes, hogy azok az emberek, akik megtanultak szabadon élni, nem vágják a másik ember fejéhez azt, amit nála látnak.

Én egyszer sem mentem oda egy többgyermekes család posztja alá, hogy mi a francért szült négyet. Nem pattogtam a drága autósnál, hogy miért nem elég neki a suzuki. Nem rángatom ki vidékre a városit. Nem bántom a vegánt, se a húszabálót. A házast nem nézem lesajnálóan.

Azt hiszem, akkor lehetünk csendben majd, ha bizonyos dolgokról, ha beszélünk, posztolunk, elmélkedünk, támadás helyett csendet észlelünk. Mert akkor már nem kell az egyensúlyt keresni.

Akkor már nem érdekel senkit, mert természetes lesz, s nem boszorkányként üldöznek egyes önjelölt keresztesek.

De ez még egy igen hosszú folyamat lesz. 

Azt hiszem, ha az egyén szintjén, férfiak és nők esetén egyaránt, érzelmi intelligencia fejlesztésbe, empátia kialakítására, problémamegoldásra, önismeret fejlesztésre fektetnénk első körben hangúlyt, mindezt gyermekkortól, akkor a gyermekvállalás fő alkotói nagyot lépnének előre. 

Ezt követően, ezek a fejlettebb emberek már jobb szabályozást, jogi hátteret, munkahelyi környezet tudnának teremteni, alkotni és fenntartani, ami össznépileg növelné az életminőséget, és a biztonság érzését, ami a pártól függetlenül kell, hogy meglegyen. És mintegy áradás, úgy tudna minden szépen egyre jobb lenni. 

Én hiszek az egyén szerepében, lehetőségében, fejlődésében. Amiért, a legjobb, hogy bárki tehet. Mert ha egyedül jól vagyok, és boldogulok, akkor tudok olyan társat választani, akivel ez még jobb lesz. És lehet építeni, gyarapodni, mérlegelni, és szabaddon dönteni, nem pedig kényszerből lemondani. 

Csak hát sok egyén változása kell ahhoz, hogy kollektívan jobb legyen.

Ezért beszéltem erről most, miért nem szülök, ha így döntök.

 Mert amit meg tudunk nevezni, és felismertünk, azt meg is tudjuk oldani. 

Ezért van nálam is nyitva egy kis rés, ha az életem és a jövőm úgy alakul, hogy meg lesz a társam hozzá, ha biztonságos lesz hozzá a környezet, és ha nem kell választani a kényelmes élet és a robotolás között, ha úgy döntünk. 

Csak hát sok olyan dolog van, ami nem rajtam múlik. 

Hanem más egyéneken. És helyettük nem változhatunk. 

A kép forrása: Pixabay