Szoktátok mondani, hogy mindig a negatívra reagálok, hogy a kreténeket posztolom, satöbbi.

Igen, így van.

Ennek több oka is van.

Mert az ember természetes működése, hogy a negatívat veszi előre. A túlélés szempontjából mindig is ez volt a célravezetőbb. A rosszat észrevenni, megoldani, és legyőzni. Akkor lehet előre menni. Nem szándékozom ezen változtatni, mert nekem így jó. Okkal állok bele abba, amibe akarok. És okkal hallgatok arról, amiről így még csak nem is tudtok.

Másrészt elég maximalista vagyok, így a jót én alapnak veszem. Magamat és másokat illetően is, ezért nem szokásom nagyon hangsúlyozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem dícsérek, nem ismerek el embereket vagy dolgokat, mert pontosan tudom, hogy az is lényeges, fontos, és előre vivő. De én azt gondolom, hogy vannak evidens dolgok. Amik viszont rájöttem, hogy egyáltalán nem mindenkinek azok, rosszindulatból vagy tudatlanságból eredően. De ez nem azt jelenti, hogy minden alap dolgot nekem kellene megtanítani, megmutatni, elmagyarázni, úgy, hogy nyilván vannak dolgok, amik nekem sem evidensek. Lefelé szarunk, felfelé mászunk. Ez van.

Harmadrászt rengeteg olyan üzenetet kapok, amik kedvesek, szépek, inspirálóak. De azt megtartom magamnak. Olyan meghittek, annyira intimek, pedig ezek között nem szerelmes levelek vannak csak. Eszemben sincs közszemlére tenni ezeket, pláne, hogy legtöbbször ezt kéritek is. Mert abban ott a lélek, ott a kiszolgáltatottság, a megnyílás. A másik oldalon. Amihez csak nekem van jelszavam, nekem szánjátok, én pedig nem élek vissza vele. Amit én nyilvánosan szoktam tenni, terápiás jelleggel és példamutatás gyanánt, azt egyre többen teszitek meg sokszor üzenetben, máskor kommentben. Van, aki csak választ sem várva ír, és folytatásra bíztat, van, aki megköszöni, hogy kimondom-leírom hangosan azt, ami benne is van, de szavakba foglalni nem tudta. És én ezt szeretem. Mikor írok, akkor nem csak magamhoz kapcsolódom, rájöttem. Hanem megadom azt a lehetőséget másnak is, hogy a túloldalon ő is ezt tegye, rajtam keresztül magához esetleg. Emlékszem, mikor én voltam vagy épp vagyok nehéz helyzetben, egyedül, milyen segítség volt némely tartalom, ami elém került. Legyen az mély írás, vagy életszagú vicces valami. Vagy megfacsarodott a szívem, de mégiscsak rájöttem, hogy legalább élek, vagy olyat röhögtem, mintha defibrilláltam volna magamat. És az, hogy ezt már viszonozni tudom másoknak, elképesztő megtiszteltetés számomra.

Hogy néhány percet adok annak, aki nyitott rám.. Mosolygás, inspirálódás, ötlet, harci kedv, legyen bármi, amit eltesz ezáltal.. Nekem nem kevesebb lesz ezáltal, hanem még több.

Ez a kis levél részlet egy friss üzenetből, csak a legvégét kiemelve teszem ki. Ezért biztosan nem haragszik meg a gazdája. A többit, amibe beavatott, megmarad az én kis tudatomban.

Mindenesetre én köszönöm, hogy olvastok.