Hol húzódik a határ az egyéni tapasztalás, a saját valóság, a hangoztatott igazság és a másik oldal között?

Született egy viccnek szánt poszt, igaziból több is, mely alatt egyesek parázs vitába kezdtek. S látom, újfent meglepődve, mennyire más egy-egy ember valósága, mint a másik társa tapasztalása.

Egy ATM készpénzfelvételi limitjén, egy Lidl-es kandallóventilátoron, egy boldogság mentalitáson, és sok egyéb apróságon képesek úgy összekülönbözni, mintha bizony életünk legfontosabb dolga volna.

S a probléma még csak nem is azon van, ha elmondja egyik, hogy neki csak ekkora volt a maximum limit, többet nem adott ki a gép, vagy hogy a számítást és meleg áramlást nem teljesítette a fémből készült ketyere, vagy akár a boldogsága ő magának gyárban a büdös életben nem meglelhető. Tehát helyén kezelve elmondja a saját tapasztalatát, hogy hozzátegyen egy esetleges konstruktív vitához valami hasznos gondolatot.

Nem.

Hanem úgy állítják a sajátjukat, mint egyetlen, valós, lehetséges igazság, amivel másik ember meg se próbálkozzon szembemenni, mást mondani. Mert ha ő ezt tapasztalta, tudja, érzi, akkor csak és kizárólag úgy lehet. Neki is, és mindenki másnak is. Punktum, a vita le van zárva.

De arra már nem veszi a fáradtságot, hogy néhány kattintással vagy utánanézzen, hogy az állítása valóban tényszerű-e, vagy szimplán belegondoljon, hogy nekem nem, de neki talán bevált a kipróbált dolog. Rágalom, f@szság, ostobaság, s hasonló szitokszókat vág a fejéhez annak, aki meri azt mondani, hogy tesó, ne viccelj már, rosszul állítod!

Én szeretek más ember hibáiból tanulni. Így javítom ki én is a sajátjaimat, ha eljutok oda, hogy felfedezem magamban. Mert a tükör, még ha nem is én vagyok benne főszerepben, de megvillanok rajta, igen hasznos lehet.

Szóval köszönöm azon kommentelőknek, akik ostoba módon mindenhatóznak, saját korlátolt elméjük alapján felállított képek után egy tükrökkel kirakott labirintus szobába jutva ordítoznak, hogy majd ők tudják, mi a helyes irány. Közben meg egymás után csapódnak a saját, egyre idegesebb tükörképüknek.

Olykor én is hajlamos voltam, s minden bizonnyal vagyok is még erre. Talán jó ideje annyit fejlődtem meg, hogy magamra szoktam vetíteni, hogy nekem ez meg ez a limit, többre nem vágyom. De másra erőltetni a sajátomat, mint egyetlen helyes utat, igaziból nem szoktam. De ezek után pláne nem is fogom.

Mert lehet valakinek tényleg 300.000 ft a készpénzfelvételi limit, és úgy él le egy egész életet, hogy ebben a hitben, és keretrendszerben él. Végül is, megoldja így is több nap alatt, ha nagyobb összegre lenne szüksége. És az ő valóságában egészen addig igaza is van, míg azt állítja, neki annyi a limit, a max lehetőség.

A hibát csak akkor kezdi el véteni, mikor kiabál a másikra, hogy ne üssél be ennél nagyobb összeget, mert többet kivenni nem lehet. Nem hallod, te ostoba! Felesleges! Hülye vagy?! Megmondtam!

S mikor a másik hüledezve néz rá, beüti végül a félmilliót, s a gép kiadja, arra lennék kíváncsi, mihez kezd ezután az Istenadta? Vajon a fejéhez csap, felnevet, és tanul belőle, vagy elkezd káromkodva a bank felé menni, számonkérve rajtuk azt, ami igaziból felnőtt emberként rajta is múlott?