Miért élek így?

Tegnap kérdezték.

Olyan nehéz elmondani, miért.

Van rövid válaszom egyeseknek, s van kissé hosszabb másoknak.

De hogy saját magamnak hogy mesélnék róla, most vagy majd évek múlva visszaemlékezve erre a számomra izgalmas kalandra?

Hogy mondhatnám el, hogy hiperérzékenyként mennyire zavarnak az ingerek, amik a külvilágból általam irányíthatatlanul bombáztak, mikor a városban laktam?

Hogy nem tudtam az utcára menni csak úgy, hogy ne kapott volna el a szomszéd néni, hogy Szerbusz Édesem, képzeld mi történt.. És már mesélte is, hiába húztam már fel az ablakot, hogy dolgomra mennék..

Mikor Maci, a szomszéd kutyája az ablakom alatt ugatott éjjelente, és én hiába üvöltöttem már ki, hogy fogd már be, se ő abba nem hagyta, sem a szomszéd 4 tagú családból fel sem kelt senki erre.. Vagy kijönni nem mertek.. S ők voltak azok, akik gondozni sem tudták normálisan szerencsétlent, s nekem ezt látni kellett.

Hogy a hátsó szomszéd tarra permetezte az udvarát, s természetesen az én területemre is jutott a szerből, hiába jeleztem, hogy nem kérek belőle.

Hogy mikor napi szinten jártam az utcákban, hány kikötött kutyát láttam, hány gyerekével üvöltő embert hallottam, hány roma zenét bömbölő porta előtt mentem el.

Hogy ülve a nagy, 3 szobás házam kis konyhájában felmértem, hogy robotolnom kellene egész életemben, még több munkahelyen, igazi élet nélkül, ha ezt szinten tartani próbálnám. S valószínűleg azt is hasztalanul. Ráadásul számomra feleslegesen. Mert nincs rá sem igényem, sem szükségem.

Hogy mennyi információ jutott el hozzám az internetnek hála, s hogy nem csak elmémnek nyílt ki a világ ezzel, hanem a lehetőségeimnek is, ami a jövőmet illeti. Mert megláttam azt, hogy máshogy is lehet, csak kellene hozzá valami. Ami nem más, mint a csakazértis akarat, és csipetnyi bátorság.

S a csakazértis érzéssel jöttem a világra, mint nem kívánt gyermek, akkor, mikor Anyám elvileg még megfoganni sem tudott volna.. S egyszercsak mégis ott voltam, mert valami miatt annyira akartam, itt, ezt az életet a Földön. Pedig még se szívem, se agyam nem volt. Csak az akarat.

Hogy miért van az, hogy a közvilágítás, víz nélkül a hegyen jobb nekem, mint a városi kényelem? Pedig az internet korlátlan előfizetését is simán kimeríteném egy hét alatt, annyit vagyok fenn a neten?

Hogy szinte regényeket írok, hogy rengeteget pofázok egymagam? Vagy azokkal, akiket tényleg szeretek, kedvelek, s a fókuszt valami miatt rájuk helyezem? Rájuk úgyis mosolyogva nézek, és az érzelmi életük, motivációjuk, élményeik , megélésük érdekelni kezd. Másokkal pedig szinte semmit, vagy a minimálist, ha beszélek? S vágyat sem érzek arra, hogy felületes kérdésekkel ismerkedni kezdjek? Szimplán, mert nem érdekel, mi van a gyerekével, a főztjével, fityfenéjével.  

Hogy most kötöttségek nélkül dolgozom, ahol én is csak egy darab vagyok? S én ezt nem rossznak, hanem élvezetesnek élek meg? Legalábbis egyelőre? Mert végre nem csörög a telefonom napi tízszer, nem kell vasárnap kora hajnalban is dolgozni indulni, hogy nem kell választanom saját magam és megmentésre váró életek között. S tudom, hogy nem csak ez a két véglet létezik.

Ahol a nulla elköteleződés, és a kizsigerelő munkahely két véglete van, mert középen is rengeteg lehetőség mutatkozik. De most életemben először megtehetem, hogy kiszöktem a burokból, ahol nevelkedtem, s erősen korlátozva voltam, s próbálgathatom, mi a jó nekem.

S ahogy csakazértis az életre jöttem, ezt az érzést viszem most is tova.

Próbálkozom, kostolgatok, figyelem magam, és raktározom az élményeket. S tudom, hogy ami most van, nem biztos, hogy marad is. Viszont a tudat, hogy mindenhogy és mindenhol feltalálom magam, jön velem.

S nem, nem szerelmi csalódás miatt menekültem el ide. Mert tegnap ezt kérdezték.. Ahogy nem eladósodtam, nem körbe dugtam a várost, s új érintetlen megyéket kellett találnom, ahogy nem elüldöztek a kis szülővárosomból.

Gondolhatja ezt bárki, mert hát ritkán beszélek a miértekről.

Csak azt tudtam, mit nem akarok, felismerve, hogy számomra akkor ott ezek terhesek, kellemetlenek voltak, és mást akartam. S nem bennemaradtam olyan circa 20-30 évet, hanem két év alatt álmodoztam, elterveztem, és cselekedni kezdtem.

S most itt vagyok alföldiként egy zalai hegyen.

Hol vaddisznók túrnak a házamtól húsz méterre, szarvas és őz nyomok vannak a kerítésem mellett. Hogy ragadozó madarakat, denevéreket, cinkéket és pillangókat látok, ha kinézek az ablakon, vagy a ház elé megyek, nem pedig leselkedő szomszédokat.

Hogy esténként, ha hazaérek, csillagokat látok a megvilágítatlan házam fölött, nem pedig fényszennyezéssel elnyomva ezt, a villanykarók miatt.

Hogy a kutyáimat, macskámat póráz nélkül sétáltathatom, s négyesben szoktunk a környéken bandukolni, teljes biztonságban a köz nélkül. S ilyen nyugodtak és kiegyensúlyozottak még ők sem voltak soha.

Hogy odahaza nem kell se normál, se napszemüveg. Mert hiába rossz elvileg a szemem, ott valahogy nem kell. Bezzeg a gyárban már hunyorgok, s fel kell tennem. Nem. Odahaza mindent látok, talán azért, mert csupa szép és élő.

Hogy néha mikor kézzel mosok, nyáron, lenge anyagú dolgokat, mennyire macerás, lassú ugyan. De mégis van benne valami.. Békés, megnyugtató, gondoskodó.

Hogy nem érzem tehernek azt, hogy egy-két hetente vizet hozok fel magamnak, hogy mosodába megyek nagy szatyrokkal, és hogy lavorban fürdök buborékos kád helyett.

Hogy a kézi szerszámok mellett ugyanolyan élvezettel fogom a telefont, és beszélek bele arról, amit én gondolok, ami engem foglalkoztat, és mikor megunom, megnyomom a piros gombot.

És nekem a legmeglepőbb, hogy ez mégiscsak érdekel embereket. És van, aki szeretettel gondol rám, néhány száz kilométerről akár.

Ahogy az is, hogy egyesek valami miatt felhergelve lesznek azáltal, hogy beszélek és nyilatkozom olyan dolgokról is, amit nem szoktak meg eddig: boldogságról, értékrendről, szexualitásról, randizásról, méretekről, vödörbe sz@rásról, dühről, ellenvéleményről, női egyenjogúságról, új-szabad női életről, és mikor miről, amit aktuálisnak gondolok.

Annyi de annyi oka van, hogy így élek. És még ráadásul tényleg élvezem is.

De a tudat, hogy úgy, és akkor és azt cselekszem, amit én jónak, helyesnek, vágyottnak érzek, azt hogy foglaljam szavakba? Pláne idegeneknek?

Hogy ami másnak élvezetes, vágyott, természetes, az számomra mennyire terhes tud lenni?

És noha bizonyos dolgokban ellentmondásosan élek, épp az adja meg nekem az ízt, ami régen hiányzott a húslevesemből?  

S egy cseppet sem félek attól, hogy ha majd máshogy szeretném, másra vágynék, ne tudnám akkor is megtenni.

Csakazértis.

A kép tegnap készült, az ablakból. Hopi cica ott figyel benn. Aki, hála a hegynek, szabadon élhet idekint, mert se kocsi, se idegen kutya, se mérgezni kész szomszéd nélkül lehet. Ahol a kocsi mögötti részen már őzek járnak.