Mindjárt, mindjárt sikerül!

Érzem, közel a pont, amire úgy vártam. Hol izgatottan, hol kíváncsian, vágyakozva vagy olykor elbizonytalanodva..

Már egy ideje érzem, hogy közeledik. Átfutott az agyamon, hogy talán már el is értem, csak egy nemlétező tökéletes élet ábrándját kergetem, s észre sem vettem? Miközben már pont ott vagyok, ahol akartam?

Ezért hát eddig úgy gondoltam, adok még időt magamnak.

Még nem írom meg neki, hogy ott vagyok, amiért olyan keményen dolgoztunk nem is olyan nagyon régen.

Volt ugyanis valaki, még az előző életemben, aki olyan nagyon sokat jelentett nekem, és akivel olyan kemény munkát végeztünk, mint amit csákánnyal, lapáttal, semmilyen más eszközzel sem korábban, és talán azóta sem.

Fél év volt, ám olyan intenzív és mély időszak, amiért egész életemben hálás leszek. És soha, semmilyen körülmény nem fogja elvenni a jelentőségét, és a legnagyobb befektetés volt ez saját magamba. Egy trópusi nyaralás áráért megkaptam a lehetőséget, hogy olyan életet tudjak magamnak teremteni, ahol minden nap egy ajándék, menekülés és másra vágyás nélkül is.

Ez a személy, mikor befejeztük a közös munkát, annyit kért tőlem:

Klaudia, ha révbe ért, küldjön egy képet. Nem kell többet, nem kell kommentár, csak ennyi.

Akkor tudni fogjuk, hogy elértük azt, amiért dolgoztunk.

Ezzel a kéréssel, és azzal a mondattal indultam útnak, amire szintén örök életemben emlékezni fogok, és amire a mai napig az egyik legbüszkébb, legfontosabb pillanatomként tekintek vissza:

Készen vagyunk. Készen áll.

És egy ölelés után nekivágtam a lépcsőháznak, pityeregve.

S csak szedtem a lábaimat, róttam a métereket, mikből csakhamar kilométerek lettek.

És új életet kezdtem, az Alföld sík földjei után a zalai dombok között.

Két év alatt eljutottam oda, hogy ismét csak pityergek, miközben írom e sorokat, nem csak az emlék hatására, hanem a jelenben átélt hála hatására. Anélkül, hogy bármit is szégyellnék rajta.

Mert nem bánat könnyek ezek, hanem az örömé, a felismerésé, amire szép lassan rájöttem, és az életemet eszerint alakítottam mostanra ki:

Amit régen szégyelltem, megvetettem, elítéltem magamban, és elnyomni igyekeztem, végül a mai napon ki merem mondani: most épp azt szeretem magamban, ettől ragyogok, ez motivál és a számomra sikert jelentő eredményeket hozta el nekem. S érzem, még oly sok mindennel kecsegtet a jövőt tekintve.

És azáltal, hogy ezt megélem, éltetem és fejlesztem, ezzel teszek minden nap lépést afelé, hogy azt az említett képet végül elküldjem.

Nem, még nem ma.

De már nagyon közel vagyok, és érzem, hogy még egy-két puzzle hiányzik a teljes képhez.

Számomra ez jelenti az önismereti munkát. A terápia nem mondta meg nekem, mit csináljak, és hogyan. Egész egyszerűen csak segített letenni a huszonéve cipelt terheket, sémákat, rossz működéseket. És erőt, belátást, lehetőséget adott arra, hogy tisztán induljak el egy új útra.

Mert attól, ha a régi gondolkodású Klaudia jött volna el 400 km-t, változás, belátás nélkül, hiába a környezetváltás. Minden kezdődött volna újra.

Itt is számos alkalommal csúsztam vissza majdnem a régi, jól ismert körforgásba, ahelyett, hogy kockáztattam volna.

De nem ez történt. Kutatok a mai napig, hogy mi felé induljak el, és merem vállalni azt, aki valójában bennem lakik, és teszek is érte, mikor szükséges.

Hogy nehéz-e? Fáj-e, mikor valakinek ez nem tetszik, és negatív megjegyzéseket tesz?

Persze. Emberből vagyok, méghozzá az érzékeny fajtából.

De soha senki nem bánthat jobban minket saját magunknál.

S mikor álarcot húzunk magunkra, mikor más életet élünk, mikor elnyomjuk olyan tulajdonságainkat, amit megfelelő környezetben épp kamatoztatni lehetne.. És ezen közben még saját magunkat korbácsoljuk becsmérlő szavakkal, mert szégyent érzünk, és másképp ezt az ellentmondást nem szüntethetjük meg.. Annál semmi sem nehezebb, fájóbb.

Nincs az a bántó megjegyzés, tekintet, amit el ne viselnék ezentúl.
Mert érzem, milyen volt alig három éve, és milyen most az életem.

Önazonos. Most. S hála a megtanult eszközöknek, tudok tenni érte, hogy a törekvésem, erőm, eszközöm továbbra is meglegyen erre, ha már máshogy gondolom, képzelem a jövőmet.

Mindenesetre mikor olykor megállok, és feleszmélek, hogy épp azt csinálom egyre ügyesebben, amit elnyomva, a belsőmbe zárva, félve álmodozva csináltam.. Akkor azt érzem, hogy ez a siker.

Mindenkinek más. Nekem ez.

És tudom, látom, hogy néha nézi ez az ember a posztjaimat. És büszke vagyok rá, hogy ha távolról is, de figyelemmel kísér, még mindig Anyám helyett is anyai érzéseket küldve felém. És várja, szeretettel, a régi kedves megértéssel, mikor villan fel a kép majd, amit küldök neki.

Már nem sok van hátra.

Addig is, tudjátok mit?

Lesznek napok, mikor záporoznak a posztok. Huncut, kedves, természetközeli vagy pimasz módon.

Máskor pedig üresjáratos napok vánszorognak. Néha ésszel cselekszem, néha az érzésekre hagyatkozom.

Mert a mostnak néha hatalma, ereje van. És mikor azt érzem, itt, most van a pillanat, amikor írnom kell, és kiadni azt, aminek ki kell jönnie.. Akkor talán nektek is épp ekkor kell elolvasnotok, befogadnotok. Mert attól, hogy én a hegyen, a konyhaasztalnál ülve, a szőlőlekvárt főzve a hátam mögött pötyögök.. Ti pedig a ki tudja hol vagytok..?

Attól még összeköthet minket ez a pár oldalas írás.

Mert én kész vagyok. Természetesen csak az életre, elkezdeni, folytatni és előre haladni. Nem pedig mint egy remekmű. Hisz olyan talán igazán sosem lesz. De minden simítással egyre szebb lehet minden.

Kívánom, hogy ha ti is úgy éreztek olykor, mint én hajdanán.. Hogy nehéz, nyomasztó, és álarcot tartó az élet.. Akkor legyen lehetőségetek arra, hogy eszmélést követően tettek mellett döntsetek. Vagy ha már belevágtatok, és most jönnek az elítélő tekintetek, az értetlenkedő kérdések.. Akkor is magatokra figyeljetek, a saját hangotokat erősítve fel.

És legyen aki empátiával, támogató, gyógyító közegben kísér benneteket ezen a pokoli nehéz úton, amit az önismeret, és akár a terápia jelent. Egyszer majd talán írok erről is, mert vallom, nem szégyen és divat ez.

Hanem pótlása annak, amit túl sokan nem kaptunk otthon meg.

De élő példája vagyok annak, hogy lehetséges. Nehéz, de annál nagyobb érdem, mikor ez sikerül.

Nekem a szőlőhegy tetején ülve, a semmivel és a mindennel körülvéve történt ez meg. Most. A későbbet pedig majd meglátjuk.

De te küldj egy képet a poszt alá, ha te már ott vagy esetleg, ahol végül igazán révbe értél.

Vagy még te is csak közelítesz ehhez, akárcsak én?