Ismerős mondat, igaz? Mint mondó, és mint halló fél, egyaránt hallhattad.

Mostanában többször is volt szerencsém, többféle szituációban is találkozni e bűvös mondattal. Gondoltam, merengenék rajta egy sort, s erre invitállak benneteket is e néhány percben. Nyomás, hibáztatás helyett csak beszéljünk róla, anélkül, hogy megmondanám, mit csinálj ahelyett, hogy kimondanád egy vita során ezt a pajzsként használt mondatot.

Mivel nem vagyok szakember, csak magára figyelő átlagember, így a magam nevében írok a továbbiakban leginkább. Te behelyettesítheted a saját igazad, meggyőződésed, egyetérthetsz vagy ellenezheted. A lényeg, és a siker szerintem az, ha van egyéni véleményed, és legalább átfut az agyadon a saját motivációd, talán felismerésre jutsz, s megoldást is létrehozol, ha optimálisnak érzed.

Szóval. Mikor én ezt a mondatot mondtam ki, arra vágytam, hogy elfogadjanak úgy, ahogy vagyok, anélkül, hogy másnak kellene mutatnom, éreztetnem magam, mint aki vagyok. Feltétel nélküliségre, teljes elfogadásra, és őszinte szeretetre vágyva.. Akár egy kisgyerek.

Csakhogy idővel rájöttem, hogy amit én elvárok, azt a legkevésbé sem viszonzom. Mert mikor magam elé tartva ezt a mondatot, követeltem az én személyem békénhagyását, ugyanekkora hévvel harcoltam azért, hogy a másik olyanná váljon, annyit változzon, hogy az én határaimat, vágyaimat, szabadságomat nem hogy ne zavarja, de még ki is szolgálja. S mikor két olyan „felnőtt” ember találkozik, akik úgy gondolják, a másiknak el kell fogadnia őket úgy, ahogy vannak, akkor elég hamar harctérré változnak a békés hétköznapok. És a nyugodt, mély beszélgetések, kíváncsi kérdések, a harmóniában megélt kapcsolódások helyét felváltják a veszekedések, kételyek és fenyegetések.

Számomra ennek a mondatnak a nagy ellentmondását az ismertette fel, mikor találkoztam egy-két másik hozzám hasonló önérzetes emberrel. S ott álltunk egymással szemben, az ismerős kép felett: mindketten 69-et láttunk magunk előtt, de szajkóztuk, hogy a másiknak 96 van, ez így nem maradhat. És egyszer csak jött a felismerés: az én igazam ismétlése mennyivel lehet értékesebb, fontosabb, mint a másik ugyanilyen tette? Sőt, hovatovább, ha az én valóságom, véleményem körömszakadtával történő megvalósítása a másik félnek kimondottan fájdalmat, rossz érzést, szorongást okoz, akkor vajon nem véleményes így a dolog, attól, hogy az az enyém?

Ha én szőrszálhasogató, kötözködő, túláradó, kontrolálló, lassú, gyors, hangos, halk, vagy bármilyen vagyok, azt a másiknak kötelessége elfogadni, eltűrni, csak mert kimondom azt a varázsmondatot: Én ilyen vagyok? Attól, ha neki probléma, akkor tényleg neki is kell ezen dolgoznia, hogy ne borsódzon a háta tőlem, hanem szívélyes mosollyal fogadjon el, mert ez a dolga? Hovatovább nem lehet, hogy ez az adott tulajdonság, amit foggal-körömmel védek magamban, számomra is kontraproduktív, és nem az előrehaladásomat szolgálja, hanem inkább még hátráltat is?

Hol a határ, mikor rájövünk arra, hogy a visszajelzések esetleg az építésünket szolgálják, és nem elnyomni akarnak? Ha kirúgnak, elhagynak, ghostingolnak, leráznak minket? Mikor nagyívben kerülnek, a meghívásokból kihagynak minket, mikor, ha egy társaságba érkezünk, az addigi nevetés helyét felváltják a kínos csöndek, az érezhető feszültségek? Mikor a munkatársaink, esetleg beosztottaink szépen lassan elhervadnak, esetleg inkább felmondanak, mint velünk, nekünk dolgozzanak? Mikor a család tagjai inkább a világ másik végére költöznek, vagy szimplán megmondják, hogy nem jönnek, mert elég volt belőlünk, de megunták a próbálkozást arra, hogy megbeszéljék a határokat velünk?

Aztán személy szerint rájöttem, hogy van egy határ, amiért felelősséggel tartozom, egyrészt saját magamnak, másrészt a velem kapcsolatban lévőknek is. Mert ha annyira jogos lenne a feltétel nélküli elfogadás, szeretet, akkor azt nem csak elvárnom kellene, hanem adni is.

De adni nem tudom, és nem is akarom, mert nem érzem helyénvalónak. Ugyanis az embernek vannak a jogai mellett kötelezettségei is, akármennyire nem szeretik ezt – a gyerekek. A gyerekek, akik joggal várhatják el, leginkább babaként, hogy úgy szeressék őket, ahogy vannak: sz@rosan, hangosan, bőgve, hisztizve a kizárólagos figyelemért, akaratosan, összehányikázva magukat. Persze emellett cukik, aranyosak, ártatlanok, mosolyognak és egy tünemények. Viszont ezt babakorban illik megélni.

Gondolja itt valaki őszintén, tisztán, hogy egy 10 éves gyerek, ha a fent említett negatív, ám akkor teljesen természetes és elfogadott tulajdonságokat továbbra is viszi, az bármennyire is cuki és rendben levő lenne? Ha nála nem, akkor miért gondoljuk azt, hogy egy felnőtt ember esetén ez újra elfogadottnak tekithető?

S ha én a másét nem, akkor ők miért fogadnák el az én hülyeségeimet? Persze, Anyuka, a testvérek, és a nagy szerelemnek kötelessége lenne, suhan át az agyunkon.. De elvileg nem őket kellene nekünk is a legjobban szeretnünk, s emiatt őket is boldognak látni akarnunk? Ennek ellenére gyakran őket tesszük tönkre leghamarabb, azokkal a tulajdonságainkkal, amikben változhatnánk.. Már ha akarnánk és próbálkoznánk.

És egyszer csak feleszméltem. Ebben és ebben be kell látnom, hogy helytelenül viselkedtem. Fájdalmat, nehéz perceket okoztam másoknak, legyen az rokonság, szerelem, barát vagy munkatárs.

„Ha nem változtatsz rajta,

épp elfogadod!”

Luca Mazzuicchelli

Ezt el kellene fogadnia másnak, és mélyebben magamra látva saját magamnak?

Vajon van-e arra valami lehetőség, hogy ez ne így történjen? Hogy anélkül érezzem önazonosnak magam, hogy ezáltal másokat elnyomjak, rájuk kényszerítsek olyat, amit csak én akarok, ők pedig egyáltalán nem? Hogy ne idegeskedjek munkahelyen olyan dolgokon, amihez amúgy az égvilágon semmi közöm, nem az én felelősségem, de hát bántja a szemem, ezért ahelyett, hogy vállat rándítanék, buzgómócsingot játszok, és felülbírálok, okoskodok, kéretlenül tanácsot osztogatok?

Nekem mindig a másik ember megfigyelése hozza el a saját tulajdonságaimra való mélyebb rálátást. Nem szeretem a komfortzónámon kívüli dolgokat, ám mégis szükségem van rá, ezért tudatosan szoktam a határokat kijjebb tenni. S mikor a saját bőrömön tapasztalom, milyen az, mikor a Fogadj el ilyennek mondattal egy idegesítő helyzetben találkozom, akkor eszmélek rá: Mikor én is ezt cselekszem, hibát követek el.

S szép lassan, vagy olykor gyorsan újra gondolom a dolgaimat. Melyik tulajdonságom az, ami erre emlékeztet? Szolgálja ez az én érdekeimet, s ha igen, meddig tart a határa ennek, s honnantól számít kontraproduktívnak? Melyik helyzetben segít ez nekem vagy másoknak? Mikortól árt inkább, és nyom le valakit, csak azért, hogy ezáltal én magam feljebb érezzem magamat? Vagy csak szimplán gyermeki módban azt érezzem, nekem ehhez jogom van?

S az utóbbi időben sokat tanultam, hogy milyen ne legyek, különben egyrészt bántok másokat, másrészt saját magamnak okozok feleslegesen feszült perceket.

Mert azt hiszem, itt a határ a két oldal Fogadj el mondata között: hol kezdődik a másik oldalon a fájdalom, a tőrdöfés, a csend és az elkerülés, a jobb nélküle, mint vele között.

Ha ugyanis fájdalmat okozunk a másiknak, úgy, hogy jelezte ezt nekünk, s mégis tovább csináljuk a fene nagy pajzsunk mögött az általunk igaznak, helyesnek vélt beszúrásainkat, belenyúlásainkat, kéretlen tanácsainkat, ellenvéleményünk kiabálását.. Akkor szerintem az nem helyes.

Vannak helyzetek, mikor vagy kutya kötelességünk átgondolni a visszajelzéseket, és legalább finomhangolni a szavainkat, esetenként csendben és nyugton maradni, anélkül, hogy belenyúlnánk a másik dolgába, vagy bizony végig nézni, ahogy ügyetlenül, kicsit bénán esetleg, de ő maga próbálkozik.

És olyan is van, hogy el kell fogadni: vannak dolgok, amiken nem lehet egy szintnél tovább finomhangolni, se egyik, se másik oldalon. S nem marad más megoldás, mint a béke, nyugalom kedvéért minél messzebb kerülni, vagy magunkat megerőltetve korrektnek maradni, és a kell határán belül kibírni. De elfogadni, hogy közös metszet az életünkben a muszájnál több nem lesz. Mert van ilyen. Hogy nem hogy elég a másikból ennyi, de még sok is. Van, hogy meg lehet oldani a teljes elkerülést, de van, hogy olykor ki kell bírni.

És itt jön a kölcsönösség kötelessége.

Egy kapcsolódás ugyanis mindig legalább két tagból áll. Ha te azt akarod, hogy elfogadjanak, akkor neked is kötelességed ez. Ám, ahogy a babából egyre nagyobb gyermek lesz, már tőle is jogosan elvárnak dolgokat. A korának, képességeinek függvényében már nem csak jogai, de kötelezettségei is lesznek. Nem szabad egyik irányba sem hosszútávon kilengeni, azt hiszem. Nem lehet mindent ráhagyni, kiszolgálni és mindenek felé helyezni, ahogy legalább akkora bűn, ha mindenben korlátozva, irányítva van, és szava, egyéni döntése nem lehet, csak szótfogadnia szabad.

Valahol középen jó tartani az egyensúlyt. Teret hagyni neki az önálló cselekvésre, gondolatokra, ám jelezve neki azt, hogy mindent azért nem szabad, és ha rosszat, ártót tesz, annak következménye lesz. És nem csak mondani, hanem következetesen cselekedni is kell, ha úgy alakul. S így felnőttként már rugalmas lehet abban, hogy ha hibázik, beismeri, vagy ha vele bánnak rosszul, megtanulja ezeket megfelelően kezelni. S ha ezek gyerekként kimaradnak, nincs mese, felnőttként pótolni kell ezeket. Magunkért és másokért egyszerre, s egyforma fontossággal.

Nagyon nehéz, tudom, de némi gyakorlás után egészen jól sikerül.

Legalábbis saját tapasztalatom alapján merem írni ezt. S jól esik a tudat, hogy vannak dolgok, amikben már képes voltam harmincasként megfejlődni azt, amit a nálam kétszer ennyi idősek valahogy nem tudtak, vagy nem akartak.

Jajj, és hogy viszket olykor a tenyerem, hogy más helyett csináljam meg jobban a feladatát – legalábbis én így gondolom. Holott talán neki is menne, ha esélyt kapna gyakorolni, és a saját maga rendszerét kialakítani. Az elején oda sem néztem inkább, mert máshogy nem ment. Mostanában inkább figyelem, és elég jól meglelem a pontot, ahol tényleg jó, ha szólok: nézd, azt amoda tedd, s mosolyogva köszöni meg, ahelyett, hogy ingerülten, de magában szidva szótfogadna ugyan.

Már képes vagyok csendben maradni, ha engem nem érintő témákról beszélnek a fülem mellett, és nem kérdezik a véleményem. Persze egészen addig, míg oda nem fordulnak, helyeslésre számítva. Akkor, na akkor esetleg elmondom a saját gondolataimat, vért izzadva, hogy az asszertivitásról tanult dolgokat a gyakorlatban is vinni tudjam. Sokszor nem sikerül még maradéktalanul, de egyre több a sikerélményem benne. Gyakorolni kell, hiszen sajnos nem alapképességem. Ugyanúgy, ahogy a saját határaim kijelölése, mikor a másik ember a Fogadj el ilyennek életérzéssel épp belémgázolna. S bizony, már beleállok a csatába, ha meg is izzadok a nem várt és kellemetlen helyzettől.

Mert a másik se csörtessen be az én határaimon, ahogy nekem sem szabad. Keressünk egy semleges területet, ahol mindketten nyugodtan lehetünk saját magunk, aztán megnézzük, mennyire vagyunk egymással kompatibilisek, és akarjuk-e, érdemes-e a másik felé közelebb indulni.

Az egyensúlyt. A jobbat, a békésebbet, a kölcsönösséget.

Ha nem, nem gond. De akkor arrébb megyek, vagy ha kell, a szűrénél fogva kiteszem a kerítésen.

Ha nyitott, változásra képes, rugalmas, akkor kezdődhet a lépegetés, a finom hangolás, a megismerés és elmélyülés. Lehet, gyorsan közös nevezőre jutunk, lehet, hogy sok időbe telik majd, de amíg ő is, én is hajlandóak vagyunk beismerni, addig talán érdemes, legalábbis próbálkozni.

Úgyhogy összegzésnek elmondhatom, én is erősen Énilyenvagyokoztam, jó sokáig. Aztán ahogy rájöttem, hogy felnőtt ember vagyok, nem egy csecsemő, és oda-vissza működnie kell bizonyos dolgoknak, azóta igyekszem kisebb-nagyobb lépésekben, de fejlődni.

Nem mondhatom, hogy neked is ezt kellene tenni… De talán érdemes.

S így egy ideje már igyekszem konstruktívabb posztokat írni, a dogmatikusak helyett. Nem kivenni a munkatársaim kezéből a munkát, és irányítani, tökéletességre törekedve kontrollálni, esetleg kritizálni. Elfogadni, hogy valaki így, valaki úgy gondolkodik bizonyos dolgokról.

Ám, tisztelve a saját magam kivagyiságát annyira, hogy mérlegeljem: ki és hogy mondja, amit mond, rólam szól-e egyáltalán vagy saját magáról a kéretlen tanácsa, és milyen célokat szeretnék elérni, amiket esetleg a visszajelzések szolgálhatnak hosszútávon.

S folyton alakítom a saját alakom, nézőpontom, hozzáállásom, energiáimat, figyelve magamat, és azt, amit kívülről kapok. És szerintem így a helyes. Egyensúlyba hozni, arra törekedve, hogy így vagy úgy, de jobb, hasznosabb legyen.

S néha már sikerül például röviden megfogalmazni valamit, egy percben, vagy egy mondatban. Mert van, aki az értékeli, azzal tud mit kezdeni, és én magam is szoktam azokat is élvezni.

Viszont legjobban a hosszan történő kifejtéseket szeretem, s tudom, hogy jóval kevesebben, de vannak, akik értékelik. Ahogy a való életben is vannak olyan tulajdonságaim, amiket elhagyni nem, maximum csiszolni érdemes szerintem. És itt a határ számomra: nem ártó, nem bántó, nem felbújtó, mégis saját magamnak is rendszerező gondolatok, cselekvések születnek. Mert egy egészséges határon belül viszont azt is kell tudni tartani magunk mellett, és merni kimondani: ilyen vagyok, ezen vagy azon változtatni nem akarok. Sajnálom, ha ez neked nem kompatibilis, megértem. Akkor törekedjünk egy korrekt egyensúlyra, ahol nem nyomjuk el egymást, de közelebb sem nyomakszunk a másik irányába.

S ahogy szóban sem igen használom azt, hogy: Ki a franc kérdezett, s mit gondolsz, kit érdekel a véleményed?, úgy írásban is szimplán gondolkodni hívtalak.

Aztán persze nem biztos, hogy érdekel, sőt, lehet konkrétan a hideg ráz tőled, de képes vagyok 8 órán keresztül melletted állni, vagy a korrekt, ám ellentétes véleményedet a posztjaim alatt gond nélkül tudomásul venni.

Nem szólok be, nem vágok fejeket, igaz, valószínűleg magamtól egy szót sem szólok hozzád, hacsak nem muszáj. Egészen addig, amíg meg nem hallom, látom a problémás viselkedésed mögött a hisztis gyereket, aki erőszakkal, játszmákkal akarja produkálni magát, esetleg mások kárán át. S a bántáson át akarja megvalósítani önmagát.

Mert akkor bizony muszáj felnéznem a saját kis világomból, és egy nagy sóhaj után gyakorolni kezdeni. Mert az élet erről szól. Csupa olyan helyzet kerül az utunkba, amit akkor sem kerülhetünk el, ha elvonultunk egy hegyre. És a legjobb benne, hogy minden ismétlődik. Új esélyt adva arra, hogy legközelebb már ügyesebbek legyünk.

Tehát, ha legközelebb kibújna ajkaid közül a mondat: Én ilyen vagyok. Csak jegyezd meg a helyzetet, s otthon, nyugalomban kicsit idézd fel. Milyen volt a többiek arca, energiája, milyen hullámok jöttek utána? Lehetett-e benne bántó másoknak, s hogy érzed magad most, hogy ezzel szembesültél, mint esetleges lehetőség? Ha ez előfordult többször is, belegondoltál abba, neked hogy esne fordított helyzetben? Lehetett-e volna olyan megfogalmazás, tett, cselekvés ahelyett, ahogy akkor történt, aminek hatására az élét elvehetted volna? Amit máshogy fogalmazva célt értél volna el?

Nem baj, ha újrajátszol néhány jelenetet az életben. Talán olyan részlet kerül a felszínre, amit akkor észre sem vettél. Kínos csend, félrefordult tekintet, fájdalmas érzés a gyomorban, elfojtott-jogos indulat, cinkos összenézések, lenyomott mondatok. Itt is, ott is akadhatnak értékes részletek.

Ne aggódj, attól, hogy a múltat visszatekerni már nem tudod, az Élet eléd fog hozni majd hasonló szituációt. Ott majd bizonyítani tudod, milyen vagy. Jobb leszel-e majd holnap, mint amilyen tegnap vagy ma voltál.

Törekedni lehet rá.