Mikor a barátnődet hallgatod e miatt, nem lehetsz pártatlan.

Hiszen be vagy vonva, és ha nem vagy érzelmileg erősen felépítve, összerakva, talán fel sem fogod, mekkora súlya van ezeknek napjainkban. Ezért mesélek én most erről, hátha úgy közelíteni tudjuk egymás oldalát, hogy legközelebb ne szakításhoz vezessen esetleg az ilyen, hanem konstruktív vitához, ahol mindkét fél érdeke érvényesülni tud, a fájdalom maradandó érzése nélkül.

Mert olyan világot élünk, ahol ezek léteznek, nem dughatjuk a fejünket a homokba, itt vannak a hétköznapjainkban.

Egyeseket egyáltalán nem zavar, mások a gödör aljába esnek le, ha ezeket átélik.

Úgy gondolom, amíg a két kapcsolódásban szereplő ember egyként gondolkodik, és beszélni tudnak ezekről, fájdalomtüskék, letagadott érzések nélkül a nyugalom kedvéért indokkal, addig minden rendben van. De ahol az egyiknek fáj valami, és ezt ki is fejezi, addig úgy gondolom, dolgozni kell magunkon és a kapcsolaton. Mert ha fáj, akkor nem marad hely a boldogságnak és a bizalomnak.

Én legalábbis ezt tapasztaltam.

Mivel már nem vagyok benne, így elmesélhetem, mit éreztem akkor, és hol volt ebben az én felelősségem. Talán ez segít néhány lánynak dönteni, beleállni a konfliktusba, ügyesebben, mint ahogy én csináltam. Vagy néhány fiúnak kicsit empatikusabban, női logikával rápillantani a mikromegcsalás fájdalmas következményeire, ha úgy érzi, a barátnője fontosabb, mint egy ismeretlen lánynak adott like.

Nem mondom, hogy ne csinálj ezt vagy azt. Azt sem állítom, hogy helyes, amiket ilyenkor mi teszünk, azt pedig végképp nem, hogy nekünk ezen ne kellene dolgozni.

Mindkét fél tud hibás lenni ebben.

Én azt az álláspontot képviselem, hogy ezek komoly problémát tudnak okozni.

Volt párom, akivel ezt egyáltalán nem tapasztaltam, s volt egy-kettő, akivel szinte a szakítás egyik fő okához vezetett. Mikor nem vagyok szerelmes, kevésbé, mondhatni egyáltalán nem érdekel, ám, ha fontos volt számomra az illető.. Akkor bizony éket verhetett a bizalom amúgy is törékeny alapjába.

Így olvasd kérlek, az alábbi érzékenyítésnek szánt posztomat. Ha szerinted ez hülyeség, rendben van. De elég sokan vagyunk, akik ezt máshogy gondoljuk. Nekik szól ez leginkább, hogy tudjanak olyat választani, aki nem fájdalmat okoz majd nekik, hanem örömöket.  És persze titkon neked is.. Hátha megérted és elgondolkodsz rajta. S azzal a kedves lánnyal az oldaladon talán abbahagyod..

Au. Fájt. Mintha belenyúltam volna egy tüskébe. Hirtelen, élesen, szinte kirázott tőle a hideg, ráadásul a semmiből érkezett.

Éreztem, hogy valami van ott. Először csak nála tűnt fel, és szólalt meg a radar, ezért emlékszem rá annyira kristálytisztán. Egyből unszimpatikus lett a lány. Pedig hát nem ő tehetett róla, valljuk be. Később már másoknál is feltűnt az a halvány, elsuhanó szellő, mely végig szaladt mindhármunk lelkén, de csak az én belsőmet járta át tőle a jeges hideg.

Egyiküknek ez kaland, vadászat volt, egy lehetőség, hogy az egot kicsit legyezgessék: ni, észrevettelek, kedvemre való vagy, adok némi bizonyítékot, hogy megjegyezz magadnak. Másikuknak szórakoztató lehetőség, esetleg szánalmas együttérzés énfelém: hát nem kellesz neki eléggé?

Egy gondolkodás nélkül nyomott szívecske. Egy visszatarthatatlan hozzászólás, mit talán többször is újrafogalmazott, esetleg kitörölt, ám végül mégis elküldte. Történetre suttyonban reagálás, mert tudta, azt nem veszem észre, és az újabb hiszti így talán elmarad.

Esetleg egy ottfeledett tekintet, mely a testen szép lassan radarozva ott ragadt a combokon, feneken. Egy félszemmel odasandítás a sorban, hogy visszanéz-e.

Azt mondta. Először, másodszor, sokadjára.

De az: Akkor miért csinálod kérdésre értelmes választ nem adott. Rossz szokásból, ami már olyan megszokott, hogy változtatni rajta miért kellene? Nem egyszerűbb, ha elfogadom, hogy jelentőség nélkül néha megtörténik? Ne reagáljam már túl, az Istenit.

Tudod, hogy szeretlek, csak te kellesz. De korlátozni magam ne kelljen már emiatt.

Még akkor sem, ha nekem ez fáj, és megalázó helyzetbe kerülök?

Dolgozz rajta, magadon, és majd elmúlik. Nem az ő tette, hanem az én fájdalmas érzésem, úgy értette.

S akartam tudni, érezni, hogy szeret, fontos vagyok neki, és engem lát a legszebbnek, és azok a gombnyomások, pillantások semmit sem jelentenek. Még ha el nem tűnnek, hanem sokasodnak, akkor sem.

Dolgoztam azon, hogy nekem se okozzanak álmatlan éjszakákat. Hibáztattam, korholtam magam, hogy szánalmas tiniként viselkedek, nőjek már végre fel. Hisz mellettem van, hazajön hozzám.. Igaz, hogy a kanapén, hol egymáshoz bújva vagyunk egyik pillanatban, mikor felálltam, és mosogattam, ő már más nők képére ragált szorgalmasan.

Próbáltam dolgozni ezen, és a rémképeket kitörölni. Hogy mikor a testemet simogatja, nem épp a másik teltebb nőre gondol éppen. Hogy hiába a másik lány szép alakja, ha tükörbe nézek, én is épp elég, ha nem csinosabb vagyok. De akkor mégis miért..?

Vajon látja azt, hogy az oldalán engem is megnéznek más férfiak? Kiket látok, de nem mutatom, nehogy véletlen bíztatásnak vegyék?

Mikor korábban engem nézegettek a srácok a boltban, bárhol, s melléjük lépett a barátnőjük, én magam is szánalmat éreztem irántuk. Mit nem tud vajon megadni a palinak, hogy máshonnan vár megerősítést, bizsergést? Vagy szimplán szoknyapecér a pasi, és röptében a legyet is? Messziről jött ember, és még nem ismerte meg?

Én ezt biztosan nem hagynám. Gondoltam addig, míg bele nem kerültem.

Mert akkor elbizonytalanodsz, és ha épp nem a topon, biztos lábakon, önérzeted csúcsán jársz, könnyen legurulhatsz. És minél inkább harcolsz ellene, annál mélyebbre nyel majd be a féltékenység szörnyetege. Keresed a bizonyítékot. Nem azért, hogy őt megbuktasd, hanem hogy a saját démonjaidat elzavarhasd. Hogy mondhasd azt magadnak megnyugodva: nem jól súgott a megérzésed! Látod, semmi okod a kételyre.

De aztán ezen közben újabb és újabb csontvázok kerülnek elő a mélyről. Mondogatod magadnak, hogy na, még egy, és vége. Nem azért, mert megcsalt. Nem. Nem feküdt össze velük, nem is találkozott talán szándékosan vele, és lehet csak a múlt egyik kalandja csupán.. De ott vannak veletek a terített asztalnál, akárhányszor egy értesítés hangja csippan fel.

Már nem szólsz annyit, keveset vagy semennyit sem nevetsz. Az esetleges bókot már csak hümmögve fogadod, tudva, hogy ami neked járna, azt másnak is két kézzel szórja. Békében az utcán már nem sétálsz vele, hisz akaratlanul a tekintetét követed: bingo, már megint a fenekén pihent meg.

És egyszer csak már nem mondod neki, hogy fáj neked.

Csendben maradsz. Csak magadban hurrikánként forog az érzés. Fáj. És elfújja a szél a legfontosabb alappilléreket: a bizalmat és az őszinteséget. Mert már meguntad a füllentéseket, már nem várod az asztalra a szaros csizmát: beismerni, hogy valamit kompenzál, kevés neki, többet szeretne, vagy csak még nem tud elköteleződni. Holott akkor azon lehetne dolgozni, hiszen a kényelmetlen igazság is jobb az eltitkolt valóságnál.

Nagy tévedés, hogy a megcsalás teszi tönkre a kapcsolatokat.

A falak a hibásak, amelyek a hazugságok miatt emelkednek két ember közé.

Szurovecz Kitti

S egyszer csak üressé válik a jövőkép.

Nem tervezel vele. Nem vágysz közös programra, se otthon, se házon kívül. Már te vagy az, aki zsebre teszi a kezét, ha vásárolni vagytok, s kerülöd az érintéseket. Az összebújt alvások megszűnnek, helyette úgy alakítod, hogy vagy nagyon meleg, vagy nagyon hideg legyen.. Mindenesetre valami legyen köztetek, ami távolságot tart.

Még fáj, érzed, de már valahogy tompábban. Ami kihat az egész testedre, és zsibbasztani kezd. Eljutsz a mélypontra, ahol ott él még a kétség, a bizonytalanság, és az önvád, de ehhez társul még a teljes motiválatlanság. Benne maradsz kicsit, esetleg valamennyi időre nyakig is merülsz.

Utolsó mentsvárnak esetleg ellentámadást indítasz, és próbálod visszaadni, hogy érezze, milyen érzés. De nem megy, mert nem akarod. Hiszen nem érzed helyesnek, akkor miért fordulnál ki magadból?

Aztán egyszer csak valami történik.

Úgy ébredsz, hogy jobban vagy. Kiizzadtad talán a betegséget, melyet beteges féltékenységnek neveznek egyesek?  

Talán egyik nap a boltban járva rádkacsint egy kedves srác, felidézve azt, hogy értékes vagy, és bizony észrevett?

Vagy belegondolsz abba, hogy milyen életet szántál magadnak, és az elképzelt boldogságnak bizony nyomát se találod? Meddig keresed az üres széfben még, ahelyett, hogy inkább megfognád a lapátot, és ásni kezdenél? Nagyobb eséllyel találva így gyémántot, aranyat, bármit, mint itt neked való értékeset?

Esetleg találsz végül egy mindent eldöntő bizonyítékot, ami lehet továbbra sem konkrét megcsalás, mégis épp elég mélyre hatoló késszúrás, hogy teljesen kivéreztessen? S arra késztessen, hogy védekezni, verekedni kezdj te magad is? És ezáltal leszel képes azt a képébe üvölteni: Hogy tehetted?!

És megteszed. Eljössz. Még akkor is fáj. Nagyon.

Hol hibázhattál, mit nem adtál meg, vagy épp túl sok voltál? Vajon, ha vártál volna még, akkor abbahagyja egy nap, ha nem telepedne rá a kényszer nyomása, épp ellentétes cselekvésre késztetve, mint amit amúgy ő is helyesnek tenne? Az egyik embert hogy lehet, hogy meggyilkolja ez, a másiknak pedig meg sem kottyan, és azt tanácsolja: Ne foglalkozz már vele, pasiból van, hajtja a vére, de nem csinálna ő semmi rosszat, hidd el. Talán neked kellene majd azon dolgozni, hogy ne érdekeljen majd az ilyen.

Hiszen annyian csinálják.. A te képeid alatt is. Közben pedig érzed: olyanokat is ismersz, akik ha már nem szinglik, észre sem veszed őket, úgy eltűnnek. És mélyen belül érzed, neked is így a helyes, és erre vágysz. Nem engedhetsz ebből, mert ez által is tiéd a jellemed.

És, miután már nem csak a párna van köztetek, hanem kilométerek, tisztul szépen lassan az elméd. Látod, hogy mennyire belefordultál ebbe az egészbe, és szinte csak szenvedtél, akárhol is voltál. Az agyalás foglalta le majd minden percedet, miközben a szépséges élet ugyanúgy ott volt előtted. Te pedig nem láttál belőle semmit.

És rájössz, hogy hibát követtél el. Szenvedést okoztál saját magadnak, azzal, hogy a jellemed ellen harcoltál. És közben te magad is haraptál, hisz fájdalmadban a tisztánlátás, szép kommunikáció képtelenség volt. Te is részt vettél benne, mikor eltűrted, hagytad, pedig világosan megfogalmaztad, kimondtad, hogy tarthatatlan tovább. Te voltál, aki mégis benne maradt. De nyugi, végül az is te voltál, aki magáért kiállva felállt, és elsétált.  

Sokáig tarthat még ezek után, hogy helyre tedd a dolgokat. És levond a neked való tanulságokat.

El lehet fogadni, hogy neked is vannak olyan dolgok az életben, amikben nem vagy hajlandó engedni. És értékrendileg nincs mese, de hasonlót kell keresni.

Mert nincs azzal baj, ha valakinek valami nem számít, csak annyira mégis, hogy abba azért ne hagyja.

De neked egy valami számíthat: saját magad. Ami neked számít, annak létjogosultsága van. És ha a másik nem tud, nem akar ezen változtatni, teljesen rendben van. Hiszen neked sem megy.

És bármilyen nehéz beismerni, van, hogy mikro dolgokon csúszik el a nagy Igen.

De nem hiszem, hogy valaha, ha ismét szerelmes leszek, fogom ezt máshogy gondolni. Nem veszekszem, nem kardoskodom, nem szájbarágok többet. Egyszer-kétszer leülök és próbálom megbeszélni, harmadjára Istenhozzádot mondok.

Mert én boldog életet akarok, amihez ez is hozzátartozik. És igen, kívánom, hogy ez legyen a legnagyobb gondom. De nem lesz házasságom, ha már az apró lépések sem állnak stabil lábakon.

És az évek alatt fejlődtem már annyit, hogy higyjek magamban és a megérzéseimben.

Csak ennyit kívánok azoknak, akik épp ilyet élnek át.

Fáj? Fáj. Akkor így akarsz élni továbbra is? Ha nem érti, nem akarja megérteni, nem kisebb a tét, mint saját magad és közte dönteni..

S ha fájdalmat okozol épp te magad. Mérlegelj.

A mikromegcsalások fontosabbak, vagy a párod, aki most még melletted van? Semmi baj, ha az előbbi adja a nagyobb szabadságot. Válaszd csak azt. De vétek lefoglalni valakit, akit más esetleg képes lenne helyetted is megbecsülni.

És néha talán még a jelenben is lesz, hogy sajogni fog a helye.

De nem baj, ne félj tőle. Emlékeztetőnek tökéletes, hogy mit kerülj el jó messzire.

ZalaiZug

A kép forrása: pixabay