Gyors, gyors, lassú

Táncolni bevallom nem tudok, habár szeretek. De a tánclépéseket megjegyezni, és lekövetni sosem tudtam. Ugyanúgy, ahogy ismerkedés során sem voltam soha nagy taktikás, mert egész egyszerűen nem éreztem célravezetőnek. Mikor hajdanán, fiatal felnőttként néha megpróbálkoztam vele, akkor is a saját csapdámba estem bele: én szenvedtem idehaza, kétségek, agyalások között hánykolódva, várva arra, mit és mikor lép majd a másik oldalon, a kiszemeltem. És ha nem úgy lépett, ahogy én elképzeltem, vágytam vagy logikusnak gondoltam, akkor felkorbácsolódtak a rossz érzések bennem. S olyankor szinte biztos, hogy én sem optimálisan, helyesen cselekedtem ezt követően.

Nekem, mint én magam és mások is észrevették, gyakran férfilogikával működik az elmém. Már, ha létezik olyan egyáltalán.. Ok-okozat, egyenes út, eldöntendő kérdések, gondolatolvasás helyett őszinte kommunikáció. Mondjuk, jobb esetben ezek emberi, és nem nemszerinti tulajdonságok egy bizonyos értelmi és érzelmi szint felett. De ha bevalljuk őszintén, a nőknél ez nem mindig működik.

Szóval elég hamar rájöttem arra, hogy én nem szeretek szenvedni, és felesleges köröket futni. Úgyhogy megoldásokat kerestem arra, hogy ez ne is kezdődjön el. Na de nem könnyű feladat ez egy olyan világban, ahol millió ember él, és mindenki máshogy működik, még ha sablonok alapján azért olykor besorolhatóak is vagyunk.

Mivel én magam is elég végletesen élek bizonyos értelemben, nem meglepő, hogy ismerkedés során is elérek olykor ezek szélére. Mindig az aranyközéputat keresem pedig, amit egyre többször meg is lelek, de nyilván akkor ismered meg a határaidat, ha elmész addig, ahol már így vagy úgy, de falnak csapódsz arccal.

Őszintén bevallom, a két véglettel nem tudok, s nem is akarok már mit kezdeni. S ha így vagy úgy tapasztalom, gyakran laposkúszásban, vagy hajamat tépve nyíltan elszaladok, keresve a megnyugtató középpontot. Gyökeret verve egy időre újfent: se erre, se arra egy lépést sem teszek, hagyjatok.

Mikor ismerkedni kezdesz, olykor háromféle partnert fedezhetsz fel, akár egy táncparketten.

Biztos ismeritek a taktikázós, elhúzó, konkrét választ adni képtelen embereket, akik ha ismerkedni kezdenek veletek, vagy ellentétes jeleket küldenek, vagy néha morzsát szórva mutatják, hol van a kis odújuk, de eléd azért nem mennek, hogy könnyebben odatalálj. Teszik ezt esetleg több indokból, melyben az ártatlantól kezdve a rideg számításig bármi lehet. Nem döntöttek, több vasat is a tűzben tartanak, önbizalomhiányosak, csak lyukra játszanak, vagy a f@sz tudja, mi játszódik le bennük. Mindenesetre húzzák az időt, egyet előre lépnek gyorsan, majd kettőt vissza csigalassan.

A másik véglet a cunamiként áradó. Aki jön, az elején talán elvarázsol az akarásával, de csakhamar már levegőért kapkodsz a rádnehezedő, terhes súlya alatt. Mert mindig, mindenhol ott van, nyomul, szerelmet vall két nap után, még orrot sem fújtál előtte, de már házasságot, gyereket akar. Nem tudsz úgy a telefonra nézni, hogy ne legyen egy semmitmondó üzenet tőle, jelezve, hogy gondolok rád, akarlak, itt vagyok, hahó, miért nem írtál már kerek tíz perce? S mindig, mindig ott legyeskedik körülötted, lelkesebben, mint a pekingi palotapincsi a jutalomfalatra ácsingózva. Nagyon nehéz velük is, pedig ritkán van bennük rosszindulat. Szimplán legtöbbször éhes a belső gyermekük, s amit annak idején nem sikerült megkapni, átélni, azt hajkurásszák még őszülve, ráncosan is, mindhiába. Ő nemhogy lépni akar előre, de inkább ugrani, szaladni, s hátra bizony nem sikerül még csak a sarkát sem csúsztatni.

Hiszem, hogy egyik sem helyes, célravezető, optimális. Azt hiszem, kicsit én is beletapostam hajdanán mindkét végletbe, mikor még öntudatlanul ugráltam a táncparketten.

Tudom, átérzem, hogy aki ezekben a szerepekben táncol, milyen kínokat él át, mikor a partnere ellöki őt magától, hiába szeretne csak vele keringőzni, vagy épp rámászik akkor is, és kezét rángatva akarja magához húzni, mikor ő még azt se tudja, melyik színpadon áll éppen.

Tudom, mert voltam mindkét szerepben, tapostam mások lábára, vagy húzódtam el én magam is, hiába akart a derekamnál fogva közelebb húzni.

Hasznos volt a tánctanulás. Mert csak így értheti meg az ember az egyensúly lényegét és fontosságát.

Első sorban magunkért, mert elegünk van abból, hogy egy alapjáraton élvezetes hobbit pengeélen egyensúlyozva vagy acélbetétes bakancsban tudjuk le.

Számomra a megoldást a magamra figyelés, és a tanulás, őszinte hozzáállás hozta el.

Szeretek táncolni, de ritkán szoktam. Leginkább akkor is egyedül, mert akkor szabad vagyok, és se nem taposok másokat, se a fenekem alá nem nyúlnak kéretlen, a derekam helyett.

Viszont mikor mégis megpróbálom, s ismerkedni kezdek, akkor van számomra egy alap koreográfia.

Tetszik-e az illető, úgy igazán? Szeretném-e megfogni a kezét, hozzá közelebb lépve készen arra, hogy akár lassú táncot is járjunk? Ha nem döntöttem még, akkor kis távolságból, lazán táncikálok vele, időt kérve arra, hogy vágyat vagy ellenérzést érezve előre vagy hátra lépjek.

Ha tetszik, akkor viszont jelzem, mutatom, s ha ez az érzés kölcsönös, akkor ezt viszont is elvárom. Beszélni kell, őszintén, taktikázás nélkül, a hogyanokról és lehetőségekről, mert kétségek között tartani a másikat vétek. Mindkét félnek egyaránt. Még arról is, hogy ha vízhólyag nyomja a lábamat, és amúgy szívesen táncolnék még, de időt kérve, üljünk inkább le következik.

Szerintem az egyik legfontosabb dolog az életben a beszéd képessége, lehetősége. Mégis annyian nem vágnak bele a fejlesztésébe. Mert hát nehéz, maga után vonz sok kudarcot, buktatót és rossz tapasztalatot. És sajnos kevés alkalmas partnert találunk hozzá. Hisz beszélni, táncolni csak azzal tudunk élvezhetően, akivel egy szinten vagyunk.

Csak azt felejtjük el, hogy lehet, hogy nulla ritmusérzékkel születünk, amivel nem igen tudunk mit kezdeni, de beszélni, érzésekhez hozzáférni mindenkinek sikerülhet, ha tesz érte.

Én például tánc közben valószínűleg a lábadra fogok lépni előbb-utóbb, hiába figyelek, vagy épp elengedem magam, egyre megy.

De hogy mindig válaszolok, ha kérdezel, és bármikor megkérdezlek, ha nem értelek, az is határozottan biztos.

Ám hogy kapaszkodni nem fogok beléd, ha távolodást érzek, ahogy ha rángatni próbálsz a parkettre, miközben én üldögélni szeretnék, akkor is egy lesz a kedves partnerek sorsa némely tisztázni próbáló mondat után:

Fogom a poharamat és inkább táncolok továbbra is egyedül. Hiszen a zene, a libbenő ruha, a fények és a mindenség élvezetes akkor is, ha egyedül élvezzük az estét.

Ezek alapján a harmadik, aranyközéputas megoldást kedvelem, keresem vagy veszem észre:

Azt, akivel kölcsönösen észrevettük egymást, s a jelek után hozzám lépve megkérdezi: Szabad egy táncra szép hölgyem? S én mosolyogva megfogom a felém nyújtott kezét, s szépen lassan közelítve, ringatózni kezdünk. Ő nem kalandozik el a kezével túl gyorsan felfedezve a neki tetsző formákat, ám kedvesen beszélgetve, bókolva jelzi, hogy azért őszintén érdekli.

Én pedig szép lassan egyre közelebb engedem magamhoz, rásimulva, akár szememet becsukva, két karommal a nyakát átfonva.

Nem kell játszani az elérhetetlent, és gondolkodni azon, hogy a szimpátia kölcsönös-e. Mert a tánc végén mindketten mosolyogva maradunk egymás karjában, élvezve a további lehetőséget egymás megismerésére.

S az est végeztével nincsenek további kötelező körök, hogy x órát illik várni az újabb lehetőségre, mert nyíltan, őszintén lehet ezekről beszélni. Akkor is, ha ennyi volt az estében, semmi több.

Aztán persze lehet csak a bennem élő romantikus lélek gondolja úgy, hogy ez lehet ilyen egyszerű is. Taktika, időhúzás, agyalás nélkül. De egye fene, hiába néha a férfi logika, ha egyszer nőnek születtem. És bizony, szeretem ezt a szerepet, s közelebb jutva magamhoz, egyre jobban élvezem.

Aztán persze itt van 2024, amikor már a nők is táncolni hívják a férfiakat, felborítva az eddig ismert koreográfiát. És nézünk gyakran egymásra, nők és férfiak szemöldökfelhúzva, hogy akkor most mi is legyen? Ki kezdeményezzen, ki vezessen, kinek a hangja mélyebb, hogy először szólni merjen?

S még az is a másik lábára lép talán, aki amúgy szárnyalva, puhán közlekedett korábban.

Én magam is csak óvatosan figyelgetek. Lenne kedvem táncolni mostanában, de tudom, hogy két bal lábbal születtem, ha kompenzálni akarom, akkor ahhoz megfelelő zene, ritmus és partner kell. Rááadásul sportcipőben vagyok, szép ruhában ugyan, de erősen eltérve az átlagos táncos lányoktól.  

S hallgatva a zenét, nézve a többieket, lehet inkább hazamegyek, a hegyen bekapcsolva a zenét, és magamban táncikálok inkább mezítláb a fűben a lemenő nap fényében, a denevérek lebbenő szárnyai alatt, ahogy szoktam.

Ismerve az én adottságaimat, és tisztelve magamat annyira, hogy nem táncolok valakivel csak azért, hogy ne érezzem magam vénkislánynak.

De már táncolok, és élvezem a zenét.

Ez az első lépés, ha jól hiszem.

S lesz-e a fák alatt, akár esőben közösen egyszer egy férfivel? Talán. 

Addig is lépegetek előre, az élet fordulatos színterén, hiszen a tánc mellett annyi minden élvezetes van. 

És lehet inkább a küzdősportok felé fordulok. Hisz kigáncsolni is lehet azt, aki tetszik nekünk,nemigaz? 

 A kép forrása: Pixabay