Többször ígértem már, hogy a nőket is sorra veszem, milyen hibákat követünk el alkalomadtán.

Nem vagyok ugyanis férfigyűlölő, akármennyire is gondolja ezt némely ember. Szimplán beszélni szoktam a saját magam által érzékelt világról, eseményekről, élményekről. Fiatal nőként már csak természetes, hogy a férfiak által adott pozitív vagy negatív élmények elsődlegesek.

Ám, most jöjjön egy olyan dolog, amit mi nők hajlamosak vagyunk elcseszni, túlzásba vinni.

Többes számban beszéltem, nagy kegyesen, de be kell valljam őszintén, nem igazán vagyok ennek a jelenségnek résztvevője. Egyszer próbáltam ki ezt az otthon maradós, férfire támaszkodós, régen teljesen normálisnak megélt, ám a mai világban szerintem okkal került életformát, mely nem más, mint: az anyagilag a férfire való támaszkodás. Nekem ugyanis nem megy, már-már kényszeresen képviselve az ellentétét. Nem merek, nem akarok másra támaszkodni, nehogy a terhére legyek bárkinek.

Illetve saját magam okkal választottam egy minimalista életformát. Amiben a robotmunka helyett másra fektetem a hangsúlyt, a saját magam életében. Természetes, hogy ezáltal, ha egyszer lesz párom, ehhez hasonló gondolkodásút keresek. Velem legyen, együtt éljünk, boldoguljunk, természetesen anyagilag biztonságban. Ám, nem minden áron!

De látom, hallom magam körül a mondatot, mely nők szájából hangzik el:

• Egy szavam sem lehet, mert jól keres.
• Nekem nem kell dolgozni, mert eltart az uram. Legfeljebb kicsit besegítek.
• Elég jól keres a férjem, így nekem nem kell ebben részt vennem.

 és társai.

S látom azt, mikor szerintem komoly túlzásokba esnek a nők, belehajszolva a férfiakat a munkába, robotba, kiégésbe. Csak mert a fogyasztói társadalom csábító csalijai húzzák maguk után az egész családot. Ha megszületnek a gyerekek, az pláne ad hozzá löketet.

Természetesen nem minden nő szokása ez, ahogy vannak férfiak, akik maguktól munkamániásak, s olyan életszakaszok is vannak, mikor a hitel, adósság, nehéz helyzet miatt többszörös terheket kell bevállalni, hogy később jobb legyen. Jobb esetben mindkét félnek.

Ám, a mostani téma az, mikor őszinteséggel, anyagi tudatossággal, megfelelő kommunikációval, tervezéssel, esetleges lemondással a család terheit csökkenteni lehetne.. Ám az egyenlőtlen terhek ellenére senki sem mondja ki: nem működhet így tovább, mert bajok lesznek.

Mert a folytonos baszogatás, hajszolás betegséget, megcsalást, elhidegülést, szakítást, miegymást okozhat.

Ki akarja ezt, most őszintén?

Elkezdtem nézni a Született feleségeket néhány hete, és így felnőtt fejjel nézve roppant tanulságosnak látom, több témában is.

Ehhez az írásomhoz Susan és Mike kapcsolata illik leginkább ide. A férfi egy melós, folyton dolgozó, a feleség óhajait, életvitelét kiszolgálni igyekvő rendes pasi. Aki inkább rászokik a fájdalomcsillapítóra, drogokra, minthogy megmondja a nejének őszintén: nem bírja az anyagi terheket. A feleség pedig lazán eldolgozgat, némi pénzzel hozzájárulva a kasszához, ám elég nagy igényekkel, lábbal élve ahhoz, hogy nyomást tegyen a házastársa fejére. S míg ő éli világát odahaza, abban az életszínvonalban, amit az előző férjétől megszokott, addig a párja gürcöl, mint egy igásló. És érzelmileg, testileg távolodni kezdenek egymástól.

Nem gonosz, nem számító a nő, nehogy azt gondoljátok. Csupa szív, kedves, csak nem elég figyelmes, és megszokott valamit, amiből eddig nem volt oka engedni. A pasi pedig nem egy papucs, egy szolga, szimplán saját határait átlépve dolgozik a családjáért, holott lenne neki is kellemesebb egyensúly. Ha szólna. Viszont, ahogy őszintén kiderülnek a háttérben folyó dolgok, mindkét fél közelíteni tud a másikhoz. A nő lemond a flancos esküvőről, és szinte nulla pénzből megoldják, hogy a férje végre testben is vele lehessen, a túlórák helyett. Ám, a férfi továbbra is dolgozik, sokat, míg Susan a hétköznapokban kevesebbet tesz bele, mint ami esetleg tőle telne. Nem tudom, hogy náluk mi lesz a megoldás, mert még nem járok a végén a sorozatnak. De elgondolkodásra késztetett, hogy az őszinteség helyett sokszor milyen felesleges dolgokat kergetünk mind a ketten, a való életben is.

S ezt hallom sok férfitől is, gyakran. Hogy a nők csak a pénzt akarják, hajtják őket a munkába, követelőznek, jóval nagyobb lábon élve, mint indokolt lenne. Miközben a nők panaszkodnak, hogy a házimunkában egyedül maradnak.

Azt hiszem, az egyensúly itt is valahol középen lehet, úgy, hogy ahány párkapcsolat, annyi középpont van.

A nőknek például meg kellene tanulni ésszerűen gondolkodni. Spórolni, azt kimondani: elég ennyi. Nem kell az új tv, telefon, null km-es autó, megtanulok főzni, hogy ne kelljen rendelni minden nap, hogy utána nézett házi praktikákkal nem csak pénzt lehet spórolni, hanem akár környezettudatosabbnak is lehet lenni. Mert ha nem kell túlórázni zavarni a férfit, talán több idő jutna egymásra, a házimunka terheire, a közös hobbikra, vagy saját magunkra, hogy a puttonyunk készen álljon arra, hogy másnak is adjon belőle.

A férfiaknak ez nagy nyomást jelent. Van, hogy indokolatlanul. Amikor kell, szükséges, a nőnek is lehetne ezekben a terhekben részt vennie. Mert a felelősség is közös, és ha szükség van a segítségre, társnak ebben is illik lennie. Nyilván nem arról van szó, mikor az anyuka otthon van a pici gyerekkel/gyerekekkel, de bizony, ha a poronty már bölcsis, óvodás, akkor talán ha a család anyagi stabilitása azt kívánja, akkor valamilyen, ha mást nem, alkalmi munkát lenne érdemes vállalnia. Mert ha együtt dolgoznak a közösért, akkor kevesebb teher hárul az apára.

S persze ha ez nem teher a férfinek, mert szereti a sok munkát, úgy érzi, ő erre vágyik, és az asszonyáról könnyű szerrel gondoskodik, akkor eleve nincs probléma, és nem érzed majd magadénak ezt a posztot sem. Ám, ha nyomást érzel, túlfeszíted magad, és könnyíteni szeretnél a terheiden, akkor nincs mese: bele kell állni az őszinteségbe. Ki kell tenni a valóságot az asztalra, felvállalva azt, hogy problémát jelent neked az, hogy az egyensúlyban hiba lépett fel. És tisztelve saját magadat, a határaidat, bizony tudni kell beszélni arról, hogy változtatásra van igényed. Lehet, hogy lesznek konfliktusok, megváltozik az életed, átrendeződnek a napirendek.. De az egyenjogúság rád is érvényes! Ha valami nem tetszik, elnyomásnak éled meg, akkor szólhatsz érte. Egy a feladatod: megtanulni erről asszertiven kommunikálni.

Én azt gondolom, hogy hosszútávon az anyagi biztonság, függetlenség mindkét nemnek jár. Nőként akkor, mikor a férfire akartam támaszkodni, nem magam miatt, hanem mert külső körülmények befolyásoltak, a nőnek otthon, a fészekben van a helye maszlag túlságosan elvakított.. Az nekem nem ment. Olyan belső feszültséget okozott, amitől más helyzetekben is messze kerültem az egyensúlytól. Egyrészt nem akarom magam kiszolgáltatni, tudni akarom, hogy ha gond lenne, van mihez nyúlni. Másrészt miért akarnám a férfi terheit megnövelni, mikor én is képes és hajlandó vagyok ebben részt venni? Inkább legyünk mindketten benne mindenben, így nap végén hamarabb végezve, talán több energiánk és örömünk telik majd a másikban.

Személy szerint abban hiszek, hogy a megfelelő kommunikációval meg kell tanulnia mindkét nemnek, hogy megismerje saját igényeit, és bizony merje is kimondani. Azt is, ha nem ért egyet, nem elégíti ki a másik véleménye, hozzáállása, és bizony úgy érzi, finomhangolásra van szüksége.

Rendben van, ha a nő háztartásbeli akar lenni. De ahhoz bizony a túloldalon áldozat kell. Ami gyakran túlórákkal, idővel és energiával jár. Ha a nő folyton követel, újat akar, annak bizony ára van. És rajta is fog ám csattanni, naiv ne legyen.

S ha dolgozik is a nő, de mégsem elég neki semmi.. Hajtja az urát, ide is, oda is, hogy több pénz legyen.. Az sem biztos, hogy túl egészséges hosszútávon kettejüknek, pláne ha gyerek is van mellé.. Sajnos manapság a gazdasági helyzet elég ingatag. Nem annyit kapunk a munkánkért, amennyit érdemelnénk. Minden alkalmat megragadunk, hogy nem hogy előrrébb léphessünk, de vissza ne csússzunk.

De személy szerint, ha választhatnék, hogy havi sok ezret költsek el olyan dolgokra, amikre tudnék olcsóbb alternativát találni, cserébe, ha a szombatot a párommal összebújva tölthetném.. Akkor én megkeresném arra a megoldást, hogy lemondva az egyikről, a másikkal élvezhetném a jelent.

Mert felelőtlen az a nő, aki nem nézi az anyagiakat párválasztásnál, pláne, ha gyereket is akar. Mert aki ingyenélő, tunya, lusta, pénzt megfogni képtelen férfi, arra nehéz alapozni. De ne várjunk el tőlük csodákat. Egyedül nem építhet fel mindenki palotát, hogy a királylány a készbe üljön bele, leszállva a hintóról.

A valódi királyságok úgy épülnek, hogy a fenséges pár együtt lapátol, betonoz, megy előre, miközben a konyhában is együtt főznek, teáznak, elismerve a másik érdemeit. Áldozva magukból is azért, hogy együtt könnyebb legyen. De nem kihasználva, ostorral hajtva a másikat, hogy egyénileg kényelmesebb legyen.

S királyfiak, mikor leültök ezekről beszélni a királynő jelölttel: Ha ő nem partner abban, hogy az öröm mellett a terhekben is lehetőleg közösen részt vegyen... A felelősség és lehetőség nálatok is ott van azt illetően, hogy nemet mondjatok. Egyedül is lehet építenetek, nektek is, mert a boldogság joga nálatok is ott van. Se a nőket, se a férfiakat nem szabad elnyomnia a másik nemnek.

Legyetek tisztában magatokkal, és ha nem becsülnek, menjetek tovább. Vagy lesz érdemes királylány, vagy ha nem, hát legalább nem lesztek az általatok oly nagy befektetéssel megépített váratok boldogtalan foglya.

Mi királylányok is ezt csináljuk. Építjük a saját magunk birodalmát. Egyedül, ha nem találunk hozzá alkalmas párt. S talán lassabban haladunk, nem tökéletes minden. De elhisszük azt, hogy egyénileg is sokat érünk.

Higyjétek el ti is magatokról. Ha magadat becsülöd, kedves királyfi, elnyered a tiszteletet másoktól is. S boldogan élhetsz, így vagy úgy. Ha megcsókol a Nő, ha nem, te attól még értékes lehetsz.   

De ehhez kell az önismeret. Tudom, unod, de enélkül higyj nekem, igazi király nem lehetsz. 

Addig is, ha elindultál az úton, puszit küld neked, fentről Dia, a #hegyilány.  

A kép forrása: Pixabay