Ott kezdődött minden. A hóval teli árokban, nagyjából 13 évesen.

Ahogy ketten akartak belerángatni, és lenyomni, ahogy előtte számos alkalomkor megtették már ők és mások is. Sokan bántottak addigra tettlegesen és szóban. Ám, én gyenge voltam, törékeny, és egy szellő elég volt, hogy elessek. Úgy hittem, ennek ez a rendje. Ők irányítanak, én pedig tűrök.

Ám, akkor a semmiből valami felszínre tört. Ahogy az útról az árok alja felé lendültünk, valami kiugrott a mélyből. Nem volt szarva, pengeéles fogsora, se fekete bundája, patája. Nem gonosz volt az, nem fékezhetetlen dög, mi sunyin rejtőzött, várva a pillanatot, mikor támadhat.

De akkor először észleltem ilyen közel magamhoz, s ...

Gyakran megkapom a kérdést, hogy miért nem leszek állandós, miért nem kötök szerződést és állok hadba nyolc órás munkavégzéssel, fixen? Valahol, bárhol, mint egy rendes ember. Hiszen az biztos pont lenne, milyen jó is az.

És tudjátok mit? Az elmúlt két hétben ismétlést kaptam: igaz! Valóban biztos pont lenne a valódi Életem végének! Mert abban a pillanatban, ha ismét belecsúsznék a mókuskerékbe, az 1-2-3 műszakban, több munkahelyen való robotolásba, akkor egy elképesztően rövid idő alatt vágnám el magam – magamtól.

És én ezt nem akarom. Most, így nem.

Engem vígasztal a tudat, hogy csak időleges, olykor egy-két hét húzósabb, mikor szinte nincs szabadnap, és a munka utáni házimunka, kapkodás elkap. De tudom, ...

Mikor táncoltunk, akkor éreztem először bizonyosan azt, ami előtte még csak némelykor sejlett fel, egyes helyzetekben.

Én úgy vágytam arra a fajta táncra, mely már összeolvadás, egybehangolódás, nem pedig tánclépések szigorú követése, esetleg a másik lábára való lépés kikerülése. Mikor nem is veszed észre, milyen zene szól, kik köröznek körülötted, csak a másik csillogó szemét, mosolyát látod, mint egyetlen lényeges részlet. Mikor lassan ringva, egymásba kapaszkodva biztosan érzitek: kellemes szellőben, napsütésben, vagy orkán erejű, viharos szélben is a biztos pont lesz összekapaszkodó tekintetetek, kezetek.

Vágytam erre az érzésre, szépen felöltözve, díszben, remélve, hogy a korábbi sejtések talán csak csalni ...

Mi a hitelesség? Ki a hiteles ember? Melyik szerepkörben lehet ezt elérni, megtartani, benne csődöt nem mondani?

Egyik definíció szerint:  Egy személy megbízhatósága, amely becsületességén és igazmondásán alapszik. (Wikiszótár)

 

Másik: Olyan <személy>, aki a valósághoz híven és csak azt szokta elmondani, amit személyesen tapasztalt; szavahihető, megbízható. (Arcanum.com)

A hitelességről fogalmazni, írni és nyilatkozni nem egyszerű dolog. Legalábbis mióta megpróbáltam, küszködök vele. Ugyanis minden egyes ember annyi szerepkörben él, létezik, melyekben hol saját magának, hol másoknak egyszerre lehet hiteles, s hiteltelen. Minden nézőpont kérdése talán, és a pillanatnyi energiák függvénye.

Hiszen személy ...

Rád borult a fagy.

Nem egyik napról a másikra,

Hiszen jelezte már neked:

Hamarosan itt leszek.

Hűltek az éjjelek, nyúltak a reggelek,

A deres környezet már körbevett.

A meleg nappalok elkoptak,

És a hideg állandó vendég lett.

S nézel körbe az életedben,

Itt van az újabb téli évszak.

Nem érted, hogy történhetett,

Hogy egy újabb év ismét eltelt feletted.

Jön a pihenés, megnyugvás időszaka,

Most vegetálhat: fa, fű, ember, mindenki.

Ki jövőre tavasszal újra éledni akar,

Az most magába szállni tud, már, ha mer.

Te számot adsz az évvel, ha

Közeleg majd a Szilveszter?

Fogadkozol bőszen, mit kezdesz el,

Vagy mivel számolsz el végleg?

Kell év végéig ...

Beszéljünk a közhelyes, és szerintem káros idézetekről, amik keringenek a köznyelvben. Kifejtem, miért.

Most az összetartozás témakörében.

Most olvastam a közösségi médiát pörgetve a legelső mondatot:

„Mert az élet úgyis melletted tartja azt, akit és amit kell.„

És úgy elkapott a zideg, hogy rögtön eszembe is villant egy újabb:

„Mert ha egymásnak lettetek teremtve, akkor az Élet úgyis utánad tolja talicskán.”

Majd már tudatosan kerestem hasonló stílusú, tematikájú kifogást, vágyakozást, kergetett illúziót:

„ Ő az ikerlángom. Nagyon nehéz vele, de majd a következő életünkben boldogok leszünk!”

„Ha két ember összetartozik, a Sors összehozza őket.”

Milyen szépek, kedvesek, inspirálók, nem ...

Tegnap voltam egy előadáson. Egyedül.

Legszélére vettem jegyet, ott szeretek ülni. Utálom ugyanis, mikor fel kell állítanom az embereket, hogy helyet foglaljak. Mondjuk, van olyan közeg, ahol ez egyáltalán nem okoz problémát, és két lábra sem kell állniuk ahhoz, hogy ez megtörténjen.., de hát egy művelődési ház nem az a közeg, ahol ez megvalósulhatna. Még az én élénk fantáziálásaim közepette sem.

Szóval. Legszéle. Balra mellém ült egy idősebb, nyugdíjas korú hölgy. Szintén egyedül. Lett volna egy harmadik nő, jó negyvenes, aki harmadikként lehetett volna egyedül, de végül nem mászott be rajtunk keresztül, volt még hely, leült elénk.

Ezt csak így megjegyzem, nem kapcsolódik a további tartalomhoz. Csak érdekes volt a ...

Mikor a barátnődet hallgatod e miatt, nem lehetsz pártatlan.

Hiszen be vagy vonva, és ha nem vagy érzelmileg erősen felépítve, összerakva, talán fel sem fogod, mekkora súlya van ezeknek napjainkban. Ezért mesélek én most erről, hátha úgy közelíteni tudjuk egymás oldalát, hogy legközelebb ne szakításhoz vezessen esetleg az ilyen, hanem konstruktív vitához, ahol mindkét fél érdeke érvényesülni tud, a fájdalom maradandó érzése nélkül.

Mert olyan világot élünk, ahol ezek léteznek, nem dughatjuk a fejünket a homokba, itt vannak a hétköznapjainkban.

Egyeseket egyáltalán nem zavar, mások a gödör aljába esnek le, ha ezeket átélik.

Úgy gondolom, amíg a két kapcsolódásban szereplő ember egyként gondolkodik, és beszélni ...

Ismerős mondat, igaz? Mint mondó, és mint halló fél, egyaránt hallhattad.

Mostanában többször is volt szerencsém, többféle szituációban is találkozni e bűvös mondattal. Gondoltam, merengenék rajta egy sort, s erre invitállak benneteket is e néhány percben. Nyomás, hibáztatás helyett csak beszéljünk róla, anélkül, hogy megmondanám, mit csinálj ahelyett, hogy kimondanád egy vita során ezt a pajzsként használt mondatot.

Mivel nem vagyok szakember, csak magára figyelő átlagember, így a magam nevében írok a továbbiakban leginkább. Te behelyettesítheted a saját igazad, meggyőződésed, egyetérthetsz vagy ellenezheted. A lényeg, és a siker ...

Szeretem, mikor nevetnek mellettem az emberek

Mikor az addig komoly, feszült arcból egy mosoly

Indul útnak, akár égen a hullócsillag, úgy ragyog

Fel olykor ritkaság számban egyeseknek.

S mikor én okozom ezt, dicsőséget érzek

Valahogy úgy, ahogy egy kisgyermek,

Mikor valami ügyeset tesz, s örömujjongást kap.

Ilyen jutalom számomra is, ha valaki nevet,

Vidámabb lesz, ha csak egy percre is, de általam.

Lehet addig tart csupán, míg lép néhányat,

De a kölcsönös örömérzés emléke megmarad.

És legközelebb már talán eleve mosollyal fogad,

S a komoly, rideg álarcot előttem  szép lassan elfelejti.