Miért nem vágyok társaságra, közösségre, pedig úton-útfélen azt hallani, hogy életben és biztonságban csak úgy lehet boldogulni? Elmesélek egy megélést, ami segít megmagyarázni, érzékeltetni. Ez csak egy esemény két arca, de ezzel a jelenséggel számos alkalommal találkozom a hétköznapi életben.

A Gyüttmenten voltam a nyáron, látogatóként. Volt ott egy nő, aki fellépett, illetve beszélgetést tartott az egyik ha nem is főszervezővel, de olyannal, akinek a nevét ott a szakmában sokan ismerik és elismerik. Az első előadás volt, ahol részt vettem. S amit ott láttam, hallottam, élesen lefestette a való világban zajló, nekem nem tetsző dolgokat. A nő ugyanis kedves, okos, csendes, bölcs, bájos ősasszony szerepet viselt, már, ami a műsor kezdetét illeti. Mielőtt viszont a mikrofon a kezébe került volna, olyan pökhendiséggel, arroganciával és erőszakkal nyomott le egy neki csak segíteni akaró nőt, akivel egymásra nézve csak meglepetten mosolyogtunk, s felhúztuk a szemöldökünk, hogy hát, ez van. S én ezzel az élménnyel kezdtem el nézni az előadást, amit mutatott. Merthogy számomra innentől kezdve szerepnek számított az, amit előadott. Mert a hölgy, akivel a beszélgetést folytatta, „fölötte volt” tudásban, tapasztalatban, s jól tette, ha felé más arcát mutatta, mint a másik hölgynek. Mert ő kellett a műsorhoz, az előrelépéshez, a sikerhez. A másik meg nem. Holott én azt gondoltam, aki a Gyüttmenten előad, foglalkozást tart, egy emelkedett, bölcs lélek. Hát, benne ilyen értelemben csalódtam. Hiteltelen lett számomra, mert én megjátszást láttam a tetteiben.  

Ám később voltam olyan foglalkozáson, ahol a hölgy, aki tartotta, nem szerepet játszott, s nem tetszelgett rózsaszín, bájos pofival, túláradóan nyálasan. Aki olyat szólt, legyen az bárki, annak egyöntetűen válaszolt, reálisan, határozottan. Ő tetszett nekem, mert hitelesnek éreztem.

S valahol itt a válasz az én elrázkózásomra.

Mert alig látni hiteles, őszinte és egyenes embereket, akik a jó és rossz oldalukat is egyaránt, szemtől-szemben vállalják. Aki barátom van, az az egy-kettő, ők pedig pont ilyenek. S természetesen tudom, hogy vannak még bőven, akik hozzák ezt a ritkaságot, de az én őszinteségemhez pedig az tartozik: egy szinten túl velük sem akarok kapcsolódni.

Én még nem olvastam, láttam, hallottam olyan közösségről ugyanis, akiknél ne lenne némi álszentség, megjátszás, kettős mérce, lenézés, irigység, kirekesztés, önhittség, kegyes hazugság, ellenszenv vagy gyatra viselkedés. Mert az egyén szintjén ebből egyik vagy másik biza megjelenik, s mikor ketten, páran, sokan lesznek így együtt, akkor ez a helyzet fokozódik. Természetesen vannak biztos olyanok, akikkel nem találkoztam, hisz az agyam és ismereteim korlátai végesek. De amit eddig tapasztaltam, bárhol, az épp elég indoklás arra, hogy elzárkózzam. Pedig nincs ezekkel baj. Mert a valóságban léteznek, kiben ez, kiben amaz teng túl. Teljesen rendben van, de ne hazudjuk azt, hogy bennünk ezeknek egy hangyaszarnyi nyoma sincs.

Én ugyanis nem szeretem a hangos, nagypofájú, harcias, erőszakos embereket, akik nyíltan vállalják magukat, még ha az bizonyos helyzetekben előnytelen is. Tudod, vannak bumfordi, bunkó emberek, ribancoknak megítélt nőszemélyek, nyíltan pénz és hataloméhes emberek, gúnyolódó, folyton veszekedő személyek. Nem szeretem őket, de tudod mit képesek mégis kiváltani belőlem? Tiszteletet.

Én képes vagyok tisztelni, elfogadni azt, aki nyíltan ilyen vagy olyan, aki esetleg ebben-abban jó, másban pedig rossz. Még ha nagyon az, akkor is. Mert tudod, hányadán állsz vele, megjátszás nélkül. S én azt tisztelem. A hitelesség számomra valahol itt kezdődik.

És én azt tapasztaltam egyes közösségekben, csapatokban, csoportokban, még akár családokban és párkapcsolatban is, hogy ha hátat fordít valaki, egyből hallani azt, amit a szemébe nem mondanának, nem mutatnának. S ha ezt látom, egyből arra gondolok, ha én tartoznék oda, engem is csak a hátam mögött beszélnének ki, miközben a szememben jópofiznak?

S azt, aki nyíltan beszól nekem, ahelyett, hogy a szememben negédeskedik, ha elfordulok, akkor meg kibeszél.. Azt kedvelni nem fogom, de együtt dolgozni vele, tisztelettel hamarabb tenném!

S ezért teszek fel én magam is nyíltan előnytelen képeket, tartalmakat saját magamról. Legyen az külső adottság, vagy viselkedés, jellembeli hiányosság, kemény-határozott vélemény, esetleges vakfolt, megosztó gondolatok, csúnya szavak használata. Mert az is én vagyok. A múlt hibáival, a jelen kérdéseivel, és a jövő ismeretlenségeivel.

Megosztónak lenni elég nehéz. Főleg az elején. Mert mikor bevállalod azt, hogy kilépsz kapcsolatokból, közösségekből, helyzetekből, amikben nem látod a valóságot megjelenni, akkor biztos lehetsz benne, hogy pellengérre kerülsz. Kibeszélnek, pusmognak, bezzegelnek, kinevetnek, nem értenek, s nagyon gyakran támadni is fognak.

Sokan ezért lassítanak le az önismeretük során. Mert rájönnek, hogy talán fel kell rúgni a közeget, amiben eddig éltek. Mert nem minden, és nem mindenki tud arányosan változni a saját magad megélése közben.

Nehéz is. Tényleg. Nekem is csak lépésről lépésre sikerül. Most még csak ott tartok, hogy elzárkózom attól, amiben észreveszem, hogy a szarszagot letagadva köbméter számra nyomatják a légfrissítőt.

Mert szerintem sokkal károsabb a mesterséges álca, mint a két perc alatt kiszellőztethető szag.

Talán majd egyszer, ha kevésbé leszek makacs, korlátolt, rugalmatlan, és megéltem azt, aminek most ideje van, akkor legalább azok felé nyitni fogok, akik hozzák azt az őszinteséget, amit igyekszem én is kényszeresen képviselni. A magam árnyoldalaival, de semmiképpen sem kétszínűen. Mert a fejlődés egyik alapfeltétele a felismerés. Ha másoknak, s egyszersmind magadnak is folyton letagadod bizonyos oldalaidat, akkor szinte esélyted sem lesz ezeken egyszer javítani.

Addig viszont maradok magamnak, bízva abban, hogy bennem marad az a qrva létra, akár föl, akár lefelé megyek.