Régen is voltak üzenetek, amelyekre

Válasz végül sosem érkezett.

Háborúk, postakocsik, galambok idején a kézzel írt táviratok

Gyakran tűntek el örökre megválszolatlan.

Vagy, jóindulatúan gondolhatták, hogy

A túloldalon a legény időközben meghalt,

Ezért maradt el a fontos válasz,

Amire a szerelmes hölgyek tűkön ülve vártak.

Manapság ilyen már nem létezik,

Lovak helyett a leveleket az internet kézbesíti,

Izgatott éjszakai pötyögés mellett

Alakulnak a bimbózó virtuális szerelmek.

Ám, mindig ez sem lesz happy end,

Mindannyian ismerjük a kézbesített,

De nem megnyitott, vagy a rosszabbik,

A látta, de nem válaszolt állapotot.

Legyünk őszinték, mind a két oldalon ...

Ismerős mondat? Te inkább hallani vagy kimondani szoktad?

Bevallom, mióta mostanság túl sokat hallottam az idősebb generációtól, leginkább munka kapcsán de az élet más területén is, azóta én magam alig használom. Mert a szokás szó szinte a fülembe szúr.

Mert egy keretbe rendezne, amiből kitörni szinte tilos lenne.

Van benne jószándék gyakran, s régi korok, tapasztalatok, bejáratott szokások ismerete, ami – amíg te magad tapasztalatlan és kezdő vagy, rendkívül hasznos lehet. Ám, mikor elindulsz a saját utadon, és a magad rendszerét akarnád kézre állóan bejáratni, az Én így szoktam mondat egész egyszerűen megakaszt.

Mert a világ változik, emberek jönnek és mennek, új tárgyak, eszközök, eszmék és ideológiák ...

Olvasd kérlek el a bejegyzést. Becsszó, napok óta gondolkodom jobb címen, hogy ne bántsa némely ember szemét.. De az az igazság, hogy nekem tetszőbb, illőbb nem volt, úgyhogy ez marad.

Ruha és ember, férfi és párkapcsolat. Vezetés közben most ezek a témakörök olvadtak össze a fejemben. Nem tudom, talán a zalai levegő hat így rám, vagy csak tényleg kezdek megőrülni, de egész úton ezen gondolkodtam. Ezeken IS, mert nyilván még sok más is belefért a kis időbe, hisz nőből vagyok, de most csak erről írok.

Ültem tehát a kis autómban, és vezettem Kanizsára. Egy lenge kis nyári ruhában. Amit mondanám, hogy szeretek, de talán egyszer vagy kétszer volt rajtam, szóval csak nagyon tetszett, de nem merültem még bele. Eddig ugyanis..nem ...

Csalódás

Csalódtál bennem, mert máshogy cselekedtem

Mint amit a fejedben elképzeltél, mint helyes tett?

Csalódni igazán csak abban lehet

Ki ígéretet tett, s nem tartotta be.

Ám, ha szó sem esett arról, mire vágysz te,

S mit tudnék én nyújtani önszántamból,

Az nem a másik ember hibája

Csak a saját projekcióid összeomlása.

Melyet nem köszönhetsz másnak

Mint saját magad balgaságának.

Ezért hát ne vetíts a másikra semmit

Mi ezen a síkon valójában az agyadon kívül nem is létezik.

Nézd és érezd, mit ad szívből a másik,

S ha nem elég, vagy épp sokallod,

Dönts saját belátásod szerint: menj vagy maradj,

Hisz ő valójában nem kényszerít rád semmit.

A gond ott van, ...

Tegnap este borsófőzeléket vacsoráztam. Cukroborsóból, amit ügye héjastól tettem el. Így bizony előfordulhatott, hogy nem kívánt lakók is maradtak a héjakban elbújva.

Amiből egyet sikerült is észrevennem tegnap. Olvastam közben az új könyvem, csak néha felpillantottam, merre van még a tányérban étek, hogy arrafelé haladjon a kanál. És tessék, bumm. Egy kukac.

Fintorogtam, átfutott az agyamon, hogy már itt is van?? Majd kivettem, és ettem tovább. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, mit rejtenek még a további kanalak, és hogy hány van, amit esetleg már megettem evés közben.. De azért éhesebb voltam annál, és többre értékeltem a munkámat, ami a tányérig juttatta a borsót, minthogy fogjam, és feladva a vacsorát, kiöntsem. ...

Felvettem egyik kedves kis ruhámat, és elindultam a kertbe. Ez azok közé a ruhák közé tartozik, amit nyilvános helyre nem vehetek fel. Ránézésre semmi extra, de felvéve épp akkor és ott villant pikáns részleteket, ami úgy gondolom, nem jár csak úgy akárkinek. A tükörnek, vagy a társnak igen, másnak nem.

A pár száz forintos turis volta ellenére szeretem. Ferde szabású, simul, akár egy másik bőr réteg, és cirádás mintájú. Olyan igazi hegyilánynak való. Számos alkalommal volt már rajtam.

Ám, ma reggel a lenti tükörbe belenézve, egy hosszú évek óta elfeledett részlet villant be, ahogy tekintetem..a mellemre tévedt. Egész pontosan arra a sokat sejtető, épp, hogy kicsit mutató, ám fantáziát megmozgató áramvonalas kis ...

Majd rájössz. Én szóltam. Majd úgy végzed..

Hányszor hallom, olvasom az ilyen és ehhez hasonló mondatokat.
Idegen, gyakran arc nélküli emberektől, és természetesen javarészt férfiaktól...

Akik olvasva a blogot, azt gondolják, ismernek, és noha még a nevemet se tudja sok, s a jelenemet sem tudják megfejteni, azt hiszik, a jövőmet a legjobb orákulumként mégis: tudják.

Ez, bevallom őszintén, egyszerre bosszantó, nevetséges, és unalmas.

Van, hogy szememet forgatva továbbgörgeteg, mert épp nincs kedvem, időm reagálni rá, néha viszont beleállok a témába. És tudom, hogy én vagyok a hülye, mikor ezt megteszem, hiszen miért pazarlom az időmet számomra még annyira sem ismert emberek véleményének megváltoztatására, egy olyan ...

Érezted már ezt? Hogy kész, vége, csak úgy vagy. Egy feladat, egy mű, egy szakasz teljesítve.. És szétnézve, tanakodva új utat kellene kezdeni. De nem, nem azt teszed, hanem inkább a régihez, a készhez ragaszkodsz, akár erőszakosan is? Mert az ismerős, komfortos, azonnali eredménnyel kecsegtető? Kell érezned a hasznosságot, a másiktól való visszajelzést, mert akkor lesz önmagad igazolása megfelelő.

Vagy épp a másik oldalról voltál már szereplője egy olyan jelenetnek, ahol a másik nyomult, jött, tarolt, mert majd ő segít, majd ő megcsinálja, megoldja, holott az égvilágon semmi szükség nem lett volna rá? És a ráderőszakolt jelenléte inkább abózus volt, mint valódi segítség?

Vagy maradtál már benne olyan helyzetekben, ...

Értem még sosem rajongtak. Eddig. Emberek legalábbis nem. Állatok igen.

Emlékszem az első ölelésre a csacsinktól, aki csak velem tette ezt, senki mással. Kislány voltam, alig értem el a nyakát, de ő átölelt. Nem tettem ezért semmi különöset, csak szerettem. Néha kitakarítottam a helyét, és füvet szedtem neki.

Kutyák fogadtak kitörő lelkesedéssel minden egyes alkalommal, mikor a menhelyre mentem. Nem mindenki, de majdnem. Olyan jó volt, azok az évek sok mindennel feltöltöttek, amiben addig hiányt szenvedtem. Úgy, hogy tettem érte, nagyon sokat, nagyon keményen, ám ők anélkül is szerettek volna, azt hiszem. S azok lettek számomra is, kölcsönösen a legfontosabbak, akinek a bizalmukért én magam is megdolgoztam.

Mert akkor úgy ...

Nem először és valószínűleg nem is utoljára találkozom az alábbi jelenséggel. Tudjátok, mikor egy éltes fószer fűzni kezd egy húsz-harminc éves nőt, a legnagyobb lelki kétségek nélkül. És ne haragudjatok meg, nem sértés, de ne szépítsük. Ezek az emberek már öregek. Lehet jól tartani magunkat, korunkhoz képest, de én attól ezt még tényként kezelem. Aki Apám lehetne, az nekem már öreg.

És mégis rendszeresen tapasztalom, hogy próbálkoznak. Az, hogy feleség várja őket odahaza, már csak ráadás, lassan meg sem lepődök.

Az oldalon is rendszeresen kommentelgetnek, írnak üzenetet az 50/60+-osak, romantikus érzelmektől túlfűtve. Bevallom, borsódzik a hátam ezektől.

Miért? És hogyan? És miként? Mit remél? Mit képzel? Ezek ...