Majd rájössz. Én szóltam. Majd úgy végzed..

Hányszor hallom, olvasom az ilyen és ehhez hasonló mondatokat.
Idegen, gyakran arc nélküli emberektől, és természetesen javarészt férfiaktól...

Akik olvasva a blogot, azt gondolják, ismernek, és noha még a nevemet se tudja sok, s a jelenemet sem tudják megfejteni, azt hiszik, a jövőmet a legjobb orákulumként mégis: tudják.

Ez, bevallom őszintén, egyszerre bosszantó, nevetséges, és unalmas.

Van, hogy szememet forgatva továbbgörgeteg, mert épp nincs kedvem, időm reagálni rá, néha viszont beleállok a témába. És tudom, hogy én vagyok a hülye, mikor ezt megteszem, hiszen miért pazarlom az időmet számomra még annyira sem ismert emberek véleményének megváltoztatására, egy olyan témában, amit ők ezer százalék, hogy nem látnak.. De még én magam sem!

Úgyhogy inkább írok erről egy posztot, ami szóljon ezennel mindenkinek, aki úgy érzi, kötelessége felhívni a figyelmemet, hogy:

• Elmennek az éveim, keressek már minél hamarabb párt. Férfi kell.
• Ha nem szülök, meg fogom bánni.
• Még most fiatalos a testem, de nemsokára megöregszik.
• Nem élhető és egészséges, ha ilyen magamnak való vagyok.
• A sok internetnek meg lesz a káros következménye.
• Egy jó asszony nem erős.
• Macskákkal/kutyákkal fogok öreg koromra élni a nagy válogatások után..
• Mi lesz majd a nyugdíjammal.
• B@szhatom a kertet, ha ott a chemtrail, meg majd a háború, stb.
• Meglátom, majd 50 évesen én is a huszon éves fiúkat hajtom.
• Meg az Isten tudja, miket írtok még..

Teljes mellszéllességgel bevállalom:

Én nem tudom, mit hoz majd a jövő!

Ha 10 évvel ezelőtt megkérdezik, mit tervezek, biztos nem ezt jósoltam volna 2024-re.

Az, hogy egy szőlőhegyen élek, már-már hippi módjára, vödörbe sz@rok, kertészkedem, blogolok, és nyilvános videókat készítek, elképzelhetetlen lett volna.

Éltem a kis világomat, ezerrel égtem a hivatásomban, tanultam, pasiztam, buliztam, dolgoztam, és a jövő tervezése egy szinten túl teljesen megfoghatatlan volt. Annyira pörögtem, hogy alig jutott idő, erő bármit is tervezni. És.. Bevallom, olyan távolinak tűnt már egy 10 éves következő ciklus is, hogy nem is igen érdekelt. 21 évesen ez természetes volt. Úgy, hogy akkoriban sem a kortársaimhoz való felelősség nyomta a vállam, nem a szokásos, átlagos életet éltem.

Akkor is jött kéretlen tanács a nyakamba, de mivel a közösségi média még nem volt ekkora térnyerésben, és én magam is visszafogottabb voltam, így csak a közeli ismerősök okoskodtak.

Aztán jött a váltás két éve.

Na, akkor aztán pláne megindultak a jóslások, úton-útfélen:

Nem fog sikerülni. Nem találsz majd munkát. Bele fogsz őrülni az egyedüllétbe. Mi lesz, ha beteg leszel? És ha nem lesz autó? Hogy oldod meg a tüzelést? Majd az első tél közben sírva menekülsz vissza a városba.. Na, majd ha a vadak lelegelik a termést. Majd ha jönnek a csigák. Majd ha szárazság lesz, víz nélkül mit akarsz? Te, befőzni? Én kapáltam kukoricaföldön, hidd el, nem fogod bírni..Ilyenek vagytok, ti mai fiatalok. Hogy fogsz így ismerkedni? A férfiaknak ez nem fog tetszeni!

És még sok ilyen mondat..

Mit gondoltok, mi történt?

Sikerült. Lett munkám. Annyi, amennyit már el sem tudok vállalni, úgy, hogy nem csókos voltam sehol. Életemben nem éreztem még magam ilyen jól, egyedül, és nem tudom, hogy ez az igényem valaha megváltozik-e. Férfi még majd beleférhet, de nagy társaság, város már nem hiszem. Voltam beteg, és túléltem. Volt, hogy nem volt jó az autó a nagy hóban: lesétáltam többször is, mert dolgozni akartam, s tettem érte. Vágtam fát, és kibírtam a telet. Nem szerettem, de túléltem. És túl is fogom a következőt is. Jönnek vadak, csigák, poloskák. Bevallom, inkább többet ültetek, és jut is, marad is elv alapján, s kevésbé a foggal-körömmel harcolok ellenük. Van szárazság, és van sok eső. Megteremtettem a vízgyűjtés lehetőségét, így több ezer liter vizem van a következő esőkig. Begyűjtök, fagyasztok, befőzök, bár nem az üvegezés a kedvenc részem.. Elég jól megy a munka, úgy, hogy beosztom, mikor mit a legjobb csinálni. Jó sok mindent meg is tanultam elengedni!  Ismerkedés? Ha akarnám, minden szőlő karó mellé állíthatnék egy legényt, mert ennyi udvarlóm még sosem volt. Majd ha akarok, mert én úgy érzem, készen állok rá, ez is sikerülni fog, mert lenne értelmes, értékes a sok nem éppen egyensúlyban lévő között is. Ahogy eddig sem volt gond, hogy hol és miként lakom, ezután sem azért jönne egy férfi sem. Sőt. Sokkal inkább tiszteletet vált ki az emberekből, mintsem csóró koldusnak néznének.

És most, hogy ezeken túl vagyok, és megcsináltam, jönnek az újabb népek, akik ismét csak kárognak, és jósolnak. Mindig van olyan ember, aki a saját élete helyett inkább a másikéval törődik. És igyekszik visszahúzni a saját negatív rezgésére, ahol álmodozás, tervezgetés, próbálgatás és a nagy ugrás helyett a pampogás megy.

Hiszem, hogy aki azt mondja, meg fogom bánni hogy nem szültem: Ő maga soha nem ismerné be, hogy megbánta, hogy megtette. De nyíltan bevállalni nem meri, inkább húzna bele másokat a gödörbe. Mert aki szívből szült, max azt kívánja a másiknak, legyen neked is részed ebben a csodában, ha vágysz rá. De nem fogja a fejedre olvasni, hogy ha nem teszed, s csak macska jut vénségedre unoka helyett, akkor egy önző dög vagy. Mert nem érdekli, hiszen a sajátját szeretgeti. Akinek pedig legnagyobb vágya ellenére nem sikerült, az sem szól semmi rosszat, mert tudja, az élet már csak ilyen.

Aki nem érti és érékeli az egyedüllétet, s nem fogja fel, hogy a magányosság nem innen ered, az nagy valószínűséggel képtelen csendben, egyedül, munka, család és bárminemű elfoglaltság nélkül élni. Mert az űrt, ami magában van, rendezgetés, megoldás helyett külső dolgokkal kitölti. Addig sem kell fejest ugrani a belső valóságba. S nagy társasággal, folytonos ragaszkodással a belső hangot elnyomja. Neki persze hogy támadni való, ha valaki azt hirdeti, az otthoni létnél, az emberek társasága nélkül élni mennyire csodás, s mint ilyen, neki beteges.

Ki párkapcsolat nélkül élni képtelen, s megdolgozatlan sémák alapján működik, ne adj Isten évek óta vegetálva egy rossz házasságban, az bizony szúrós szemmel néz arra, aki ki meri mondani azt, hogy: NEM. Mert megtetted helyette azt, amire ő maga is lehet, hogy vágyna. Csak nem tart még ott, hogy erőt merítsen ebből, és példaként a szeme előtt lebegjél. Inkább lehülyeqrváz, és hozzádvágja, hogy úgysem kellenél a kutyának sem – hiába a bókok hada között teszi ezt. Aki boldog párkapcsolatban, egyensúlyban él, az mosolyogva könyveli el, hogy még dolgozik magán az amazon, és kíváncsian várja, mikor lesz újra fülig szerelmes a lány, s elsők között gratulál majd: Tudtam, hogy idő kérdése, és boldog leszel, így is – kommtet ír.

Ki azt nehezményezi, hogy véleményt merek közölni, az szerintem roppant mód vágyna az elismerésre, figyelemre, visszajelzésre. De ő saját maga nem mer kilépni a homályból, mert tudja, hogy ugyan melegít a nap, de éget is, ha nagy mennyiségben érkezik. S így inkább csak megy mások oldalára, és elismerés helyett lehúzza, vagy sajátjával kérkedik, mert ott vajmi kevés az esély arra, hogy negatív visszajelzést is kap.

Ki tanácsolja, hogy gondoljak a nyugdíjra, és addig robotoljak, míg mozogni tudok: Szétnézve a vadiúj hatalmas lakásában, amiben csupa haszontalan vacak van hatalmas pénzekért, s melyért a hét hat napján dolgoznak majd egész napokat, miközben az élet s a gyermekek szélsebességgel elhúznak: Be nem ismerheti, mekkora pazarlás, hogy az idejét ezekre áldozta, negyven éven át. S visszalépés helyett, kimondva, hogy ez elég, inkább robotol tovább, talán meg sem élve végül a nyugdíj első évét sem. De nagyon megérte, ügye?

Minden mondatotokra van egy magyarázatom, mit miért teszek. MOST. Nem egoból, hanem a jelenlegi szintemen való megélésből. Hogy mi lesz húsz év múlva, nem ti fogjátok megmondani, és megjósolni. De én sem. Lehet, hogy néhány év, és minden megváltozik, egy nagy fordulattal egy tengerparton fogok a homokon feküdni.

Hogy mit fogok megbánni? Nem tudom. Biztosan lesz olyan. Most is vannak olyan részek az életemben, amit bánok. Nem sok. 1-2 csupán. Hogy nem tettem meg valamit, vagy mondjuk  nem hamarabb. De apróságon kívül semmi egyebet. Mert minden kellett ahhoz, hogy végül most így, itt legyek.

Kifogások helyett megoldást keresek. MOST és majd a jövőben is. Nem hiszem, hogy ha valamivel most elégedett vagyok, és elmondhatom, hogy a tőlem telhetőt teljesítettem, akkor ez a jövőben megbánásra adna okot. Bármikor, bármit meg tudok oldani, ha akarok. 50 évesen is fogadhatok örökbe, vagy lehetek nevelő szülő. Pasizhatok az idősek klubjában, s nyugdíjig annyi befőttet rakhatok el, vegyszermentesen tartósítva, és annyi mindent tanulhatok, hogy azzal kihúzom halálomig. ;)
Majd ha megunom az egyedüllétet, megyek oda, ahol tárt karokkal fogadnának már most is.

Addig viszont teljesen nyíltan merem vállalni:

Fogd be a szád, mert senki nem kérdezett. Majd én azt tudom. A siker és boldogság is az enyém, ahogy az esetleges kudarc és rossz érzés is.

Amit főzök, azt eszem. Bízzál bennem, hogy megoldom, ahogy most, úgy később is.

Tudok és szoktam tanulni, kérdezni, általam választott emberektől. Attól, hogy ezt nem látod, mert nem te vagy ez a személy, ez a jelenség még létezik. Ha nem tudod magad e téren a későbbiekben visszafogni, akkor az a te dolgod. Ha okoskodsz és osztod kéretlenül az észt, elintézed, hogy kitiltva az oldalról, még olvasni sem fogod. Valószínűleg nem veszítünk egymás hiányával sokat.

Én fogok tudni így élni.

Egyedül, szabadon, hippi módon, kutyákkal és macskával a szőlő hegyen, blogolva, mert jól esik.

Ha meg betartod a szabályokat, láthatod, hova és hogy jutok el néhány év múlva.

Én vagyok a legkíváncsibb, hogy mi lesz majd akkor!

És igen, igazad van abban, hogy megbánnám: Hogy folyton a fent leírt egyéneknek próbálnám megmagyarázni a miérteket. Nem is teszem ezt tovább. Nem épít engem, titeket meg nem én foglak meggyőzni.

A majd bánni fogod mondataidat egyszer kérdezd vissza magadnak, a tükörbe. Bánod-e, hogy nem váltál el, mikor boldogtalan voltál? Bánod-e, hogy a nagy robotolásban a gyermekeid, családod eltávolodott tőled? Bánod-e, hogy a vágyaid helyett másoknak fogadtál szót, és nekik próbáltál megfelelni? Bánod-e, hogy nem volt bátorságod megtenni azt, ami mélyről fakadt? 

Nekem semmi ilyen bánásom nincs, igaz, még fiatal vagyok. De én most is úgy élek, hogy ez fenn is maradjon. 

És az idő túl értékes, kevés ahhoz, hogy felesleges dolgokra pazaroljam. Innentől kezdve szó nélkül hagyok minden ilyen jellegű kommentet, legfeljebb ezt a posztot linkelem. Ja, mert csendben azért nem maradok, mint lehetséges opció erre. Inkább fejlődök, és megtanulom kezelni. 

Ahelyett pláne nem fogom erre fordítani az időmet, hogy a frissen vásárolt kis Canon gépemmel gyakorolnék, hogy minél jobb képeket készítsek, arról az életről, amiben most habzsolok minden számomra fontosat:

Madarakat, lepkéket, zamatos ételeket, sétát a fiúkkal, a kert fejlődését, a virágokat, és sok minden rejtett dolgot, amit a kamera 32 GB-os memóriája jobb, ha nem rejt el az utókornak.

Mert attól, hogy sok mindent megmutatok, megosztok veletek, higyjétek el, hogy többszöröse zajlik a háttérben. Ami szolgálni fogja az elkövetkező éveket..