Kell a külvilág, kell a másik élet.

Tegnap a barátaimmal elmentünk egy kis közösségi találkozóra, ahol is gazdaságokat látogattunk meg, és egy/a Kovács mester bemutatót tartott.

Szakmailag is össze lehetne foglalni, miket láttunk, hallottunk, ki mit tanult.

Érdekes információk, hogy a marhák inszeminálása a végbélen keresztül történik, hogy a juhok törzstenyészetét illetően mire kell odafigyelni, hogy az alany fákat mennyi más fajtával lehet beoltani, és hogy a szerszámok készítésének, kaszálásnak mennyi csínja-bínja van. Órákat hallgattuk, kérdeztük a hozzáértő Embereket, és ők csak mondták-mondták a magukét, amit hosszú évek alatt szívtak magukba, vért-verejtéket izzadva. Tudást adtak, mutattak meg.

Na de nekem valahogy nem ez volt este, a nap végén otthon a valódi értéke a napnak. Egész egyszerűen jó volt kapcsolódni, emberekkel beszélgetni, kicsit ráhangolódni arra, amit ők éreztek, gondoltak az életükről, munkájukról, és azon túl. Azáltal, hogy beengedtek minket az otthonukba, mindennapjaik helyszínére, munkájuk terének közepére, kitették magukat, az életüket nekünk, ismeretlen embereknek. Olyan emberek láttak minket nyitott szívvel, gőzölgő tányérral vendégül, akikkel korábban még csak nem is beszéltünk.

Az utóbbi hónapokban befelé fordultunk. Én, Enikő, és úgy sejtem, még nagyon sokan az országban.

Mert azt tapasztaltuk, hogy a külvilág hülye, bánt minket, vagy csak a nekünk oly fontos természetet károsítják, és jobb a saját kis közegünkben. Így nyugodt, így biztonságos. Itt pedig azt, és úgy gondolhatjuk a külvilágról, amit a saját szintünkön tudunk, akarunk.

Egy ideje már azt érzem, nyitni kell. A kell-t írom, mert ezt fejből tudom. A világ nem tud előrehaladni sok kis remetével, nem lesz jobb hely a gyerekeink számára, ha nincsenek legalább kis közösségek. És ha nincs külső inger, mi sem fejlődünk, hiszen így születhetnek a belső megéléseink, új gondolataink. Persze, a belső munkánkat nem engedhetjük el, és nem a külvilágra kell támaszkodni. De egy arany középutat létre lehetne hozni.. Ám olyan nehéz néha. Nem? 

Legyünk őszinték: még egy-egy családot kialakítani, majd összetartani is kész kihívás.

De tudom, hogy kell. Ha az irányt ismerjük, akkor talán lehetőségünk lehet annak helyes megvalósítására – legalábbis, ami nekünk helyes, jó!

Jó volt tegnap olyan emberekkel találkozni, akik értéket képviseltek. Volt, aki velem egykorú volt, volt, aki Apám lehetett volna, és volt, aki olyan mondatokat mondott a bajsza alatt, nálamnál fiatalabb létére, hogy csak pislogtam, mosolyogtam, bólogattam, irígykedtem. És jól esett, hogy kapukat döngettek a szavaikkal.

Miközben fenn a hegyen még csak nem is tudtam róluk. Sőt, hajlamosak vagyunk szentül meggyőződni arról, hogy mindmeghalunk, mert mindenkihülye.

Nem olyan könnyű az eddig megélt tapasztalatot felülbírálni, és tudatosan nekimenni a világnak, és keresni a helyes utat, a szívembereket, alkalomadtán a saját kapunkat kinyitni, és bevállalni, hogy ugyan rendetlenség van a házban, de azt, aki bejön, és másodjára is eljön, azt a közelünkben megtartani érdemes.

Ez most feladatom, feladatunk kell, hogy legyen.

Aztán persze lesz olyan, akinek mi mondunk nemet, vagy épp tőle jön a beszédes csend, de be kell vállalni. Talán csak az eddigi közegünkkel volt a baj, és ha megyünk, keresünk, kapcsolódunk, jó lesz. 

30 éven keresztül képtelen voltam mezítláb járni. Ám kinn, a kertemben, az általam kaszált szénát elterítve, az általam ültetett növények között mégis könnyeden lépdelek. Velem volt a baj, vagy csak nem a nekem való közegben éltem eddig? 

Mi lehhe, ha úgy alakítanánk az útjainkat, emberi kapcsolatainkat, munkánkat, hogy nekünk puha, és kellemes legyen? Hogy élvezet legyen járni, egyedül, vagy a szeretteinkkel? 

Szerettem a tegnapi napot. Szegényebb lenne a jövőm ezek nélkül a benyomások nélkül.

Menjünk olyan közegbe, társaságba, olyan emberekkel, akiktől jót érzünk.

Így, mikor az időnk nagy részében otthon, egyedül vagyunk, mégis mosolygunk.

És az sem hátrány, hogy bevonzuk azt, amire épp leginkább vágyunk: tegnap egy profitól tanultam végre kaszálni. Persze szoknyában, horgolt nyaklánccal. Mert én így szeretem: szép keményen.