Ismerős mondat? Te inkább hallani vagy kimondani szoktad?

Bevallom, mióta mostanság túl sokat hallottam az idősebb generációtól, leginkább munka kapcsán de az élet más területén is, azóta én magam alig használom. Mert a szokás szó szinte a fülembe szúr.

Mert egy keretbe rendezne, amiből kitörni szinte tilos lenne.

Van benne jószándék gyakran, s régi korok, tapasztalatok, bejáratott szokások ismerete, ami – amíg te magad tapasztalatlan és kezdő vagy, rendkívül hasznos lehet. Ám, mikor elindulsz a saját utadon, és a magad rendszerét akarnád kézre állóan bejáratni, az Én így szoktam mondat egész egyszerűen megakaszt.

Mert a világ változik, emberek jönnek és mennek, új tárgyak, eszközök, eszmék és ideológiák lépnek képbe, és az én így szoktam egy pillanat alatt értelmét veszti.

És most van az a jelenünkben, hogy az így szoktam mondat folyton elhangzik, és bizony legtöbben még csak a szemüket forgatják, vagy magukban, esetleg másnak hőbörögnek, ám, aki ezt a mondatot mondja, annak csak fintorogva mosolyognak. S nyelnek, nyelnek, mert szólni nem mernek. Hisz mi lenne akkor, ha egymásra nézve a takarító vödör felett felismernék azt, hogy tulajdonképpen egyenlő felek? S az alá-fölé rendeltség már nem működik, s a kettőből kellene egy közöset gyártani?

Ugyanis tévedés ne essen, sok-sok ilyen vödör, asztal, gyártósor, út, járda, és szakadék van, ami a két véglet között áll.

Mert ilyen világ még sosem volt.

Teli az élet olyan új rendszerekkel, gondolatokkal, felfedezésekkel, lehetőségekkel, szabadsággal, mindenséggel, amivel elődeinknek ezelőtt nem kellett számolni.

Ott emberöltők hosszú sora alatt jött el némi változás.

S most itt állunk 2024-ben a digitalizált oktatással, az okostelefonokkal, a mesterséges intelligenciával, a nemváltásokkal, a visszaváltható üvegekkel, a kapszulaházakkal, a feldolgozott élelmiszerekkel, az antibiotikumokkal, a magiszter iskolákkal, a családtagként kezelt háziállatokkal, a nők szerepének emelkedésével, a szólásszabadsággal, az elektromos autókkal, a hidrokultúrás növénytermesztéssel, és minden mással, ami korábban sosem volt.

Miközben még él a tanyaság a vályogházakkal, a kiskertekkel, az internet és fürdőszoba nélküli romatelepekkel, a funkcionális analfabétákkal, a kukából mentett dunsztos üvegekkel, a láncon – hordóban tartott kutyákkal, a gyógynövényekkel, a poroszos tanárokkal, a hímsovinizmussal, a biciklikkel, a könyvekkel, a falusi fejkendős mamákkal, és a minden mással, ami régről maradt ránk.

És csodálkozunk, ha billegünk? Hogy mint a hinta esetén, kilengünk? Már-már veszélyes magasságokat érve, azt figyeljük, a világ az örömtől vagy a fájdalomtól sikít-e fel?

S mint egy skizofrén, egyik témában liberálisan, a másikban ultra konzervatívan gondolkodunk, mintha ugyan nem lehetne valahol a kettő között a megoldás.

Valójában senki sem tudja, mit és hogy kellene tenni.

Új világ van, átrendeződik a régi.

Nem kell ehhez összeesküvéseket gyártani, elég csak a közösségi hálóra fellépni. Egyik pólus a homoszexuálisokat gyilkolni vágyó magát kereszténynek mondó középosztálybeli, másik az utolsó aljas gyilkost is keblére vonó spirituális igehirdető megvilágosult ember.

Tényleg nem látjuk, hogy egyik véglet sem lesz hosszú távon rendben?

Egyik a másik nélkül teljesen nem lehet, mert akkor kioltaná az életet. A jó se lehet rossz nélkül, ha nehéz is elfogadnunk, de azért ez mióta a világ létezik, így van.

Hang, harc, akarat, áldozat, felszólalás, tettek és kilengés nélkül nem lesz középút, mert a régen berögzült szokásokat legyőzni sosem lehet ezek alkalmazása nélkül. S ami régen volt, és szokás, egyáltalán nem biztos, hogy jól van az úgy most is.

Az én úgy szoktam mondat nagy kapaszkodó, biztonságot adhat, mikor a körülményekben fordulat áll be. De ha rájössz, vagy ráébresztenek, hogy most már máshogy vannak a dolgok, - mert mindig lesz változó körülmény, akkor is érdemes rögeszmésen ragaszkodni a régihez?

Nem lehetne egy pillanatra megállni, és józan ésszel átgondolni, hogy ha változott a képlet egyik fele, akkor az eredménynek is más lesz az értéke?

Ha van már transznemű sportoló, homoszexuális örökbefogadó, szelektív kuka, digitális szabadság, női egyenjogúság.. Akkor nem lehetne, hogy ezeket és a sok minden más új dolgot, ami 50 évvel ezelőtt még hírből sem volt, akkor első körben tudomásul vesszük, majd ha elültek a hullámok, akkor egész egyszerűen szabályokat gyártunk?

Mert vissza nem fogunk haladni, ez egészen biztos.

Ha a lehetőségek megszületnek, akkor jobb, ha a legjobbat hozzuk ki belőle, hogy mindenki győztes legyen benne..

Az a gyermek, akit vertek, éheztettek, molesztáltak odahaza a heteroszexuális szülei, tényleg elképzelhetetlen, hogy érett, normális, ellenőrzött szivárványcsaládokban nem találhatna boldogságot és lehetőséget egy szebb jövőre? Nem jobbak ők, mint a női-férfi családmodell, csak másabb. De a sok ezer gyermekkel mi legyen, akik árvaházban, vagy a rossz családjukban szenvednek, mert az ellátórendszer máskülönben még hamarabb összeomlana, ha őket is kiemelnék, ahogy kellene?

Az az ember, aki úgy érzi, más testbe született, mint amit ő maga helyesnek érez, olyan nagy baj, ha kés alá fekszik és változik? Tegye, neki is csak egy élete van, ha vállalja a kockázatot, legyen boldog. Ám, ha már nőhöz képest férfi, ám férfihez képest mégiscsak nő.. Akkor érdemes egy külön csoportot létrehozni, mert ami most van, az se nem etikus, se nem logikus. Mert a dolgok ebben egyformák nem lehetnek, akárhogy is próbálkozunk.

Hiszen még a férfi-női szerepekben sincs megegyezés, hogy várjuk el, hogy majd ebben, a harmadik részlegben ez sikerülne?

S ahogy a fejkendős nénike bemenve a vályogházába, a tabletet bekapcsolva a világ túlvégén élő unokájával videóchatel, s indukciós főzőlapon főzi meg a vasárnapi ebédet, ahova elektromos autón érkezik meg a kis családja.. S a láncról mentett Buksi mindenhova követi, be a konyhába is, melybe a termelői piacról és a kertből van a zöldség és gyümölcs java..  

Ez egy mára megszokott kép. Régi összefonódva az újjal. És működik. Világcsoda?

Vagy csak a mama tudomásul vette, hogy változik a világ, s vele együtt fejlődhet ő is, bosszankodás helyett?

S van, mikor felismerve, hogy a magunkban mérgelődés nem fog megoldást hozni, csak még nagyobb feszültséget görgetni, akkor érdemes végre megállni.

És az úgy szoktam mondatra végre válaszolni. Hogy az te vagy, aki úgy teszi, ám most már itt vagyok én is, aki máshogy szokta. Nem vagyok gyermek, nem vagyok alattad, de egy centivel sem feletted, csak egész egyszerűen én én vagyok. Más. Új. Össze kellene csiszolódni.

Aminek első része a megállás, és a szólás.

S itt vagyunk most a világban.

Szólni kell. Megállni és jelezni, hogy ez így nem jó nekünk, és nem lesz jó vége. Pedig a cél elvileg közös: haladni, gyarapodni, készen lenni, boldoggá és elégedetté válni.

Ám, az üvöltés, a trágárság kontraproduktív: Ha azt mondanám, hogy ki a faszt érdekel, hogy te hogy csinálod, mostantól úgy lesz, ahogy én akarom!! Akkor az úgy jó megoldás vajon?

Nem. Segítek. Nem lesz win-win helyzet.

S ha azt hiszed, hogy a főnök majd nem szerez róla tudomást, hogy milyen érzelmekkel, indulatokkal és tettekkel viselkedünk egymás iránt, akkor tévedtek. Látják pontosan. Talán tesztelnek, figyelnek, hogy meddig megyünk el. Tudunk-e végül egységet alkotva tenni, dolgozni, együttműködni, ha úgy hozza az élet? Vagy pedig fújunk egymásra, szidjuk, fúrjuk a másikat, és kiabálva hárítjuk a felmerülő ellentétet?

Mert ha utóbbi lesz, akkor tudd, hogy végül valaki menni fog. Lehet nem önként, békével, de valakit végül kitesznek. Ám, az sem kizárt, hogy végül mindkét fél vesztessé válik, s hiába az egyik versenyző KO-val fekszik a boxringben, ha a másikat etikai vétség miatt végül kizárják. Ahelyett, hogy mindenki a maga területén valami kiválót alkothatna, mindketten kikaptak.

Egy jó főnök ugyanis belátja, hogy perlekedő, fékezhetetlen alkalmazottakkal nem előre halad, hanem stagnálás mellett még hátrányba is kerül versenytársaihoz képest.

Igaz, ehhez a főnöknek vezetőnek is kellene lenni. Hogy uszítás helyett a békítésre törekedjen, hogy a szarkavarás helyett felismerve mindenki értékét, összedolgozva új rendszert alkossanak. Mindannyian. Együtt.

Vagy ha fejénél bűzlik a hal elvén a felső vezetés a problémás, akkor tovább kell keresni, és addig menni, próbálni, bizalmat szavazni- míg végül egy nekünk valót találunk. A másik se lenne jobb. Biztos ez? Ha maradsz az ismert rosszban, azt gondolod, hogy a másik hibája?

És tudod miért vagyok én igazán bizakodó? Miért remélem, hogy a hinta végül lelassul, és nem a földbe csapódunk arccal, hanem szépen huppanunk majd kacagva a homokban, stabilan, két lábra?

Mert a saját kis pici életemben azt tapasztalom, hogy ha az Én így szoktam mondatokra megállok a mérgelődés helyett, s korrekten, asszertívan reagálok, és megmutatom magam, hogy most már én is itt vagyok, és készen állok arra, hogy sajátot hozzak létre.. Vállalva a felelősséget, a kockázatot, hogy talán a csinálás közben mégiscsak hibázok, hisz benne van a pakliban.. Ám nyitott vagyok arra, hogy ha kell, nyugodtan kérdezek a másiktól.. Akkor működik a dolog.

És noha a legjobb az, mikor ő is, én is csináljuk a magunkét, a saját tempónkban, ütemünkben, sorrendben, mert akkor nem kell alkalmazkodni, egymást kerülgetni.. Ám, ha együtt kell boldogulni, sem esünk kétségbe. Mert akkor előkerülnek azon kis trükkjeink, amit mi ezer éve ismerünk, és fejlesztettünk ki, s a másik ember ilyenjeivel végül hatalmas ütemet vehetünk fel.

És ki mondja, hogy most már mindig így kellene együtt lenni? Nem. Hisz jöhet még új ember, eszköz, és miegymás, ami ismét csak felrúgja a rendszert, és teremthetünk megint egy újat.

De a lényeg, hogy ha kell, működik. Nem muszájból és félelemből, mert mi van, ha kirúgnak?

Hanem azért, mert mindannyian dolgozni, segíteni, előre haladni vagyunk itt. Elsősorban magunkért, de ez nem zárja ki azt, hogy másnak is jó lehessen velünk egyetemben.

S annak is örülök, hogy kicsiben is tapasztalható, hogy nem csak mi alkalmazottak vagyunk képesek a kényes helyzetet kezelni, hanem a vezetőség is ad szabad teret arra, hogy válasszunk. Nem irányítva, parancsolva, hanem hátrébb lépve figyelve, mit hozunk ki ebből a végére.

És ha én, az újító, és ha ő, a tapasztalt és rangidős képes minden rossz érzés nélkül együtt dolgozni, ha a saját részünkkel végeztünk, akkor azt hiszem, sokan mások is képesek lehetnek erre.

S egy idő után majd az a mondat lesz a természetes: Hogy hogy csináljuk együtt?

Mert kell néha megállni, és nagy levegőt véve ne haragudj, de… kezdéssel határt szabni.

És én azt gondolom, helye van annak, hogy:

Ne haragudjon, kedves pénztáros, de a két apa és két gyerek az családi jegyet érdemel, mert ők egy családként élnek. Léteznek, funkcionálnak, a társadalomhoz jó tettekkel hozzátesznek. Nem jobbak, mint a hetero és kétnemű szülők. De nem feltétlenül rosszabbak.

De annak is helye van, hogy ne haragudjon az Olimpiai Bizottság, de egy transznemű férfi sportoló nem szerepelhet a női versenyzők között, mert egyenlőtlen és igazságtalan előnyökkel rendelkezik, a legerősebb nő felett is. Ideje új szabályokat, határokat létrehozni, ha már a harmadik nem megteremtődött. Létük, szerepük hiába az általános utálkozás, megkérdőjelezhetetlen. De az nem lehet, hogy előnyöket élvezzenek azokkal szemben, akikhez elvileg eszmeiségükben, testiségükben tartozni akarnának.

Hiszen ha az idősebb kolléganő egy óvodás kislányt alázna le, a nyilvánvaló tudás és testi előnyök segítségével, azt sem hagynánk. S ezért vannak korcsoportok, osztályozások is.

Mert egyformák soha senkivel sem lehetünk.

De törekedhetünk arra, hogy a hasonlók egymással minél igazságosabban és nagyobb értéket, örömöt teremtve élhessenek.

Szóval tessék megállni. És szólni. Ne üvölteni, rombolni, gyilkos dühvel odafordulni.

Mert a főnök felett is áll ám vezető.

S ő azt is látja, amit más nem.

Hidd el, ha kell, és eljött az idő, majd belenyúl a dolgokba, és új rendszert vezet be. Lehet, hogy teszt üzemmódban vagyunk most is éppen. És figyel, néz, hol a határ.

S ha sok a gyilkos, háború lesz. Ha túl sok a nyálas bullshites, akkor viszont épp hogy csak ketyegne az élet. Valahol a kettő között félúton volna ildomos..

Csak húzz határt, szívből, ésszel, önbecsüléssel, empátiával, tisztasággal.

Én így szoktam.. Milyen érzés, mikor ez a mondat korlátoz, fenyeget, elveszi a kedvedet?

Mit szólnál, ha neked kellene mindig másokhoz alkalmazkodni, a sajátod építése helyett?

Pedig te elfogadod őt olyannak, amilyen. Az önvédelem és a támadás között mérföldnyi különbségek vannak.

Nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások vagyunk.

Ezt ne felejtsd el.