Mondjuk, halljuk. Vígasztalunk, magyarázunk vagy támadunk e szavakkal.

Ez egy igen nyamvadt, sunyi, vagy felszabadító mondat. Attól függ, honnan és mikor, milyen helyzetben nézzük.

Mert mindig a saját valóságunkban vagyunk, mindannyian. Még akkor is, ha szinte harcolunk azért, hogy a másikéban legyünk, hogy megértsük, kiszolgáljuk, kimagyarázzuk, vagy épp kiforgassuk a sajátjából.

Nehéz hely a saját valóságunk. Sokszor olyan ellentétes, szövevényes, színes, békés, üres, telt a többiekéhez képest.

Nekem sokáig nem nagyon volt saját valóságom. Még most is csak alakul, ha őszinte akarok lenni magamhoz és hozzátok. Mármint, nyilván éltem, gondolkodtam, cselekedtem, hisz nem egy ágyhoz kötve agyhalottan vegetáltam.

De még most is gyakran kételkedem, mi a helyes, a jó, az előre vivő, mi hozza el a fejlődést, mi szolgálja az előrelépést, mi az, amiben tartsak ki, mert az az üdvözítő, hogy mikor kell magamra és a vágyaimra hallgatva továbblépni, és ha nehéz is, de nem meginogni. Vagy épp túlreagáltam valamit, elnyomtam a másikat, engednem kellett volna, vagy legyinteni, hogy jól van..

Főleg, hogy a legnagyobb gondot számomra mindig az jelentette, hogy értettem a másikat, és hamarabb voltam tekintettel rá, mint magamra. Tudjátok, van az a fajta ember, aki a sajátjára kevésbé, de a másikéra ezerszer jobban vigyáz. Na, ez vagyok én.

Ha kicsinek sírtam, mert pici voltam, és volt valami vágyam, rájöttem, hogy időt, energiát vesz el anyámtól, így abbahagytam. Nem voltam sírós, panaszkodós gyerek elég korántól.

Egy idő után nem kérdezgettem, nem hívtam játékra őket, mert tudtam, kell másra, fontosabbra a figyelem.

Majd rájöttem arra, mennyire szeretnek az emberek mesélni, beszélni, és bizony isten, érdekeltek is. Főleg, aki tetszett, akit kedveltem és közel állt hozzám. Hallgattam, kérdeztem, megjegyeztem, visszacsatoltam, ráhangolódtam. És az emberek könnyen elmondtak nekem olyat is, amit másnak nem. Mert érezték, nálam jó helyen van, se tovább nem adom, se el nem hessegetem.

S én balga, egyszer csak azt vettem észre, én mindent tudok másokról, ott vagyok ha kell, tudom, mire vágyik, mit szeretne, figyelek rá, tekintettel vagyok munkára, panaszra, örömre, de közben egy mukk nélkül voltam mellettük. Ők nem tudtak semmit rólam, mert.. Legtöbbjük nem is kérdezett. Az az egy-két érdeklődő mondat, ami irányomba végül elindult, vagy oly meglepetésként ért, hogy lefagytam, és csak hebegtem valamit gyakorlatlan, vagy az első két mondatom után a beszélő társam újabb szavai által elhalt. Mert valójában nem is érdekelte, csak kötelező körnek letudta a mesélj te is valamit felszólítással.

Nem csak az ő hibájuk, hogy nem voltak az én igényeimre is tekintettel, és nem figyeltek rám. Az a baj, hogy én hagytam. Akkoriban haragudtam rájuk, fájt, mikor úra és újra kielégítetlen maradtam, és mint koldus örültem, ha egy-egy fiú az ismerkedés során néhány alap kérdést nagy nehezen intézett hozzám. Ha már ő akart velem megismerkedni, mégis a beszélgetés fonalát én vettem át. Mert neki nem ment. Gondoltam, segítek, biztosan csak zavarban van, vagy így kompenzál.

Jó sokáig csináltam ezt. Nem mertem nemet mondani embereknek a munkahelyemen, hogy ne haragudj, de ez a téma engem nem érdekel. Nem mondtam azt időben volt barátnőmnek, hogy ne haragudj kedves, de évek óta csak te beszélsz, ha találkozunk, és azt sem tudtad rólam, hogy vegetáriánus vagyok. Szeretnék egyenlőségjelet a kapcsolatunk közé, a feléd nyíló kacsacsőr helyére.

Első és sokadik randikat hallgattam, kérdeztem végig, a legutolsó ivós sztorikat is végighallgatva, őszinte érdeklődéssel figyelve, ki a másik velem szemben. És akarom-e? Kapcsolatokban magamban puffogtam, hogy nem kérdeznek, nem figyelnek, hogy engem érzékenyen érintő témákra legyintenek. És elfogadtam, akartam elfogadni, mégha belül mart is valami. Mert megértettem teljesen, hogy zavarja a kutyaszőr odabent, és hogy jöhetnék én ahhoz, hogy azt mondjam bátran: én és az állatszőr kéz a kézben járunk. Kompromisszum ebben, és sok mindenben nem biztos hogy lehet. Mert az én valóságomban ezek hiánya, vagy megléte túlságosan nagy fájdalmat generál. Nekem. És nem tehetem meg érted, s ezáltal saját magam ellen ezeket.

Az utóbbi két évben, pláne az elmúlt pár hónapban sokat fejlődtem, elindulva azon az úton, ami nem túl izgalmas helyre ugyan, de elkerülhetetlenül vezet: saját magamba.

És mikor azt hittem, könnyebb lesz, mint régen, mikor a másikéban éltem a sajátom helyett.. Bizony jó nagyon tévedtem.

Sokkal, de sokkal nehezebb most, mikor már látom a sajátomat, a számomra vágyottat, az alapnak, természetesnek gondoltat. És közben látom és értem a másikét is.

Vannak, akiket nem értek, nem kedvelek és csak kellő távolságban fogadom el, de velük könnyebb. Hátralépek, nem tetszenek, nem akarok tőlük semmit, elkerülöm őket, amilyen messze csak tudom. Jó sok van belőlük, maximum kis bosszúságot okoznak, ha belógatják orrukat az én valóságomba.

Na de aki megtetszik, szimpatikus lesz, közel áll hozzám, vagy állhatna, ha a dolgok jól alakulnak, és valamelyik bolygó nem megint retrogád vagy nem törik ki a nap, hogy szétcicncáljon mindent is..

Na, velük baromi nehéz. Eddig könnyű volt, mert rájuk voltam tekintettel, magamra nem. Volt belső feszültség, de lenyeltem. Na de… Mikor ki merem mondani azt, hogy köszi, én nem szeretem, nem állom, emiatt biztosan le se nyelem.. Már megmondom a munkatársamnak, hogy bocsi, ez engem nem érdekel, nem szeretném továbbra is hallgatni. Hogy simán témát terelek, ha érzékenyet kérdeznek, vagy legalábbis amihez semmi közük, azt merem is jelezni nekik.

S ha a te valóságodban jogos igényeidet, vágyaidat, neked jól esne ha végre..dolgaidat a másikkal is közlöd, bizony jönnek a csaták. Vagy hidegháborúk, mert a szavak szintjén működik, hogy persze, megértelek, és teljes mértékben igazat adok neked- aztán valahogy mégiscsak gáncsolva lesz az érvényesítés, ha éles helyzetre kerül a dolog.

Ó! És ilyenkor mi a lófasz legyen?

Kinek a valósága lépjen előre, mikor mind a két félnek igaza van a magáéban? De ha én például értem a másikét, és helyt tudok neki adni, viszont az enyémet attól nem vagyok hajlandó eltaposni, mert bizony az is érvényes és fontos? Ám a másik belátás és tekintettel levés helyett a magáét fújja?  

Ezekre miért nem tanítanak az iskolában? A sok felesleges tantárgy helyett? Hát hol számít nekem a kotangens, mikor azon morfondírozok majd 32 évesen, hogy tényleg olyan nehéz két egyszerű, még csak nem is összetett mondatot jó időben, jó helyen beszúrni?  

Régen könnyebb volt. Akkor nem volt még éledező valóságom, csak vágyakozó gondolataim.

Most már van ez is, az is.

És bizony néha azt kell mondani, hogy addig nem jöhetsz be az enyémbe kedves, míg nem tiszteled az én érzéseimet, és nem adod oda te is azt, amit én önként adok. Nem önzetlenül, hanem önként, szívből. Különbség van közte! Nem hiszek ugyanis az önzetlen dolgokban. Mindennek ára van, te is adsz a közösbe, és én is. Néha elbillenhet a mérleg nyelve, de már nem mondok le arról, amit én is megérdemlek, nem csak te.

S hogy a történetnek mi a tanulsága? Merthogy szoktátok kérdezni, már aki végig olvas, és kíváncsi, és a körmönfont, hasonlatokkal, rejtelmekkel tűzdelt szövegem valódi tartalmát kicsit is sejti..

Fasz se tudja. Pláne, hogy a tiétekben mi.

Én, mint mindig, a sajátomról nyilatkozhatom.

Nekem az, hogy nem csak hogy nem állom azokat a dolgokat, amiket régen igen, de bizony még szóvá is teszem. És bizony arra is rájöttem, hogy ennél nagyobb irritáció kevés van az emberek szemében. Az, aki nem csak, hogy tudja, mi a jó vagy rossz neki, de bizony még ki is mondja, és számonkéri azt, ami már elvileg szabályként le lett fektetve. Azt bizony a hancúrozás közben roppant erotikusnak gondolják egyesek, ám az érzelmek, szavak területén már valahogy nem fogadják el ugyanezen urak.

És én kikötöm a veszett kutyát a karóhoz, hagy csaholjon addig, míg a másik el nem dönti: odajön és finom falatokkal magához édesgeti és leengedi a kötélről, vagy agyonlövi néhány jól irányzott, ám halálos mondattal.

Tudva azt, hogy az a kutya így is, úgy is az ő gondja lesz továbbra is. Mert ha leengedi, akkor jön a szőr is vele, ha meg otthagyja a napon, akkor puffadásnak indul, és végül a döglegyek majd körülötte repkednek.

S akkor majd hessegetheti őket, azt gondolva, lehet nem így kellett volna.

Mindenesetre vannak dolgok, amikhez még fiatal és céltalan vagyok. És még tanulok. Olykor roppant izgalmas és élvezetes ez, máskor pedig bosszantó és nyomasztó.

Vagy legalábbis mérlegelek, hogy mi, miért és mennyire éri meg. S egy-két arasznyi távolságra beengedek ugyan embereket a valóságomba, de ha sokszor már a kérdést, érzést, fogalmakat sem értik.. Akkor mivel már nem vagyok kisgyerek, akit csendre és tűrésre int az anyukája.. Így bizony az én részemet kimaxolva végül összezárom kitárt kapumat. S így végül se ide, se oda nem lesz bemenetel. Mert ahhoz le is kell tenni valami érdemit az asztalra, amit nem anyagiakban, hanem őszinteségben, érzelmi intelligenciában és hasonló értékes fogalmakban mérnek.

Mert az nem önzőség, ha végre megtanulom azt, hogy magamat nézzem. Igen, néha nehéz.

De ha nekem megy, a másiknak is sikerülhet. Ez vígasztal sokszor engem is.

Meg a fagyi. A szép ruhák, a virágok, a kutyák, a macska, a finom ételek, a reggeli szarvaszörejben elfogyasztott kávé, a huncut mosolyok, a hangos zene ami vezetés közben a kocsimban dübörög, a mély csöndek, a barátnők szeretete, az írás öröme, a saját kis házikóm biztonsága, meg a sok minden más.

Aztán nagy szerényen rájövök, hogy amúgy az én valóságom királyság. :D És noha szívesen portyázom, kalandozom a másikéban, azért na.. Egy-két becsületesebb arasz kedvéért nem felejtem el, hogy nem tartozom hálával azért, ha a másik is tekintettel lenne végre rám. Mert egyenlőség van, azt hirdetem, azt adom, és annál lejjebb nem adom.

Mert a saját valóságomat most is épp ezzel építem. Ér azt mondani, nem érdekel, ez van.