Felvettem egyik kedves kis ruhámat, és elindultam a kertbe. Ez azok közé a ruhák közé tartozik, amit nyilvános helyre nem vehetek fel. Ránézésre semmi extra, de felvéve épp akkor és ott villant pikáns részleteket, ami úgy gondolom, nem jár csak úgy akárkinek. A tükörnek, vagy a társnak igen, másnak nem.

A pár száz forintos turis volta ellenére szeretem. Ferde szabású, simul, akár egy másik bőr réteg, és cirádás mintájú. Olyan igazi hegyilánynak való. Számos alkalommal volt már rajtam.

Ám, ma reggel a lenti tükörbe belenézve, egy hosszú évek óta elfeledett részlet villant be, ahogy tekintetem..a mellemre tévedt. Egész pontosan arra a sokat sejtető, épp, hogy kicsit mutató, ám fantáziát megmozgató áramvonalas kis domborulatra, ami a ruha kivágása felett kezdődik, s a kelme alatt eltűnik.

S ez a jelenet egy pici kislány koromban látott zenei videoklip volt. Nem emlékszem a címére, és az előadóra, csak arra, hogy ezerszer néztem meg. Csodálva, nézve. A Nőt, aki benne volt. Harminc-negyven éves lehetett, egy asztalnál ült, és egy férfivel vitázott, beszélt, ÉLT, és eközben énekelt. Gyönyörű volt a hangja is, de engem a külseje fogott meg. Olyan vad, merész, kócos volt, tapadós-lenge ruhában. Nem volt rajta melltartó, s olyan hetykén, szabadon mozgott az amúgy átlagos méretű melle, hogy az már delejező volt. Férfi szemmel egész biztosan, ám engem kislányként az a megmagyarázhatatlan, akkor még érthetetlen erő szögezett a képernyőre, amit akkor még nem tudtam megfejteni. Azt hiszem, akkor és ott megláttam, mi az, hogy női energia.

Olyan kicsi voltam, hogy nekem még semmi sem volt a ruha alatt. És azt éreztem, sosem lesz ilyen szép mellem, nagykoromban sem. Az ilyen nők a való életben nem is léteznek. S végül nem néztem tovább, és többet már nem bámultam rá áhitattal. S egészen a mai napig el is felejtettem.

Belesiklottam lányságom, női létem néhol rögös, száraz, tapadós, néhol egész vidám, bimbózó és kísérletezésekkel teli saját, valóságos útjára. S ennyi idősen már tudom, hogy ezen ösvényen halálom napjáig hol kétségek között botladozni, hol magabiztosan szárnyalni fogok. Vagy néha csak pizsamában, papucsban elcsoszogok a kertig.

Folyton azt kutatjuk mi nők ugyanis kislány korunk óta, milyenek legyünk. Háziasak, szerények, gondoskodók, csendesek, szorgalmasak vagy vadak, femme fatalek, csábítóak, harcosak. Miben vagyunk mi magunk önazonosak, vagy épp miben felelünk meg a párunk, családunk vágyának, elvárásának.

Van, aki tudatosan, vagy észrevétlenül felvesz álruhákat, maszkokat, hogy ennek megfelelhessen. Van, aki inkább bezárja a magában élő, valós ént, csak mert néha fékezhetetlen, s él kedves kislány vagy jóravaló asszonyként, egy hangos szó nélkül.

Van, aki képtelen szelídíteni, jól tartani a fenevadat, s ezért mindig mindenkit csak harap, felfal, behabzsol, s így végeredményben mindenkit letarol.

Sokszor eszembe jutott a hónapok alatt, én ki vagyok mostanság.

Hugi, ahogy hívott a család, mint legkisebb lánygyermek, ki mai napig hangosan vihog a kretén vicceken? Klau, akit a környezetem ismert meg, szorgalmas, mosolygós, kedvesnek, mindenre helyeselően? Vagy Dia, aki elnyomva élt évekig, mert túl vad, nagypofájú lett volna, s talán a kivillanó melle domborulatára, vagy szavai maró hatására sem Hugi, sem Klau, sem a világ nem állt volna készen?

S reggel legnagyobb meglepetésemre felismertem egy homályos halomban, a mellem vonalában a Nőt, akit huszonéve láttam a videóklipben, szájtátva. Csak egy pillanatra, a nap 24 órájából, de ott volt, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül. Bevallom, igen kedvelem, és büszkén köszöntöm, mikor felismerem. Vannak mostanság jelentetek, amikor erősen mutatja magát, és elveszi, követeli azt, ami neki jár. Az energia, ami csak egy Nőnek lehet, néha. AZAFAJTA.

És ezen gondolkodtam, míg gyomláltam, locsoltam, s fülhallgatóval és zenét hallgatva a fülemben, meztelen talppal táncoltam kicsit a bóklászó kutyákkal a fűben. A nő már eltűnt, de volt a gyermek, a házias, a gondoskodó, a szorgos, a dacos.

Talán egyszerre mind lehetünk, vagy épp egyik sem.?

Talán nem kell egész testünkben, viselkedésünkben ilyennek vagy olyannak lenni folyton.

Talán néha csak felvillan egy-egy apró részlet a tükörben, a viselkedésünkben, ami egy rövid felismerésig bepillantást enged-saját magunkba.

Egy finoman sejlő mell a ruha alatt- az erotikus énünket, egy villanó tekintet a bennünk rejlő sárkányt, egy kedves, őszinte mosoly a lányt, egy szemöldökvillantás a huncutot, egy izomrezgés az amazont, egy simogatás az anyát, a véleményünk hangos kimondása a provokátort, a székre stócolt lábunk a kényelmeset villantja fel. S hány mozzanat van, ami sejteti a többi szereplőt a színfalak mögött, igaz?

Talán hibát követünk el, mikor valamelyik szerephez ragaszkodunk, vagy épp írtani akarnánk az egyiket. Talán többre megyünk azzal, ha teret adunk mindegyiknek, és megismerjük valamennyit.

Ha elég ügyesek vagyunk, talán tudni fogjuk, mikor melyikre számíthatunk, s aszerint éljük meg a pillanatot, így igazi élményt adhatunk magunknak, és másoknak is.

És persze igyekezzünk jól tartani és kielégíteni énjeink igényét, így elkerülve, hogy átvegyék az esetleges uralmat. Hiszen a kilengések hosszú távon előre nem vihetnek.

De persze ez leírva szép és egyszerűnek tűnik, jól tudom. Miért ne lenne képes erre bárki, gondolhatja sok férfi. Mi olyan nehéz ebben? Hát, kedveseim, gyakran éppen ti. Mert abban a pillanatban hogy lecsatoljuk egyik énünkről a pórázt, és a kislány így rádszabadítja az olaszos vérmérsékletű donnát, még ki sem mondja, hogy: Csibész, te már hápogsz, hogy nem így képzelted a szenvedélyes nőt. Azt hitted, hogy tányér helyett meztelen női test közelít majd feléd hevesen, és behúzott nyak helyett ágaskodó hímvessző lesz osztályrészed.

Csakhogy ez bizony nem mindig jön össze. Talán egyre többször, egyre többen megtanulunk a saját magunk darabja alapján táncolni, és merünk improvizálni, ahelyett, hogy a társadalmi normák, és azt nem illik egy kislánynak mondattal megfékeznék a jogos érzelmeket.

Néha én magam is a szám elé kapom a kezem, mint mikor egy kis apró büfögés hagyja el a kisestélyibe öltözött úrihölgy vörös rúzzsal kent ajkát. Hoppá. Ez bizony kicsúszott. S ilyenkor bizony a környezet reakciója igen változatos lehet, az elítélőtől kezdve a cinkosan nevető között.

De tudod mit tapasztalok?

Az esetek nagy részében annyira kib@szottul jól esik, hogy kiengedtem végre, ami hihetetlen. Valódi megkönnyebülés. Egy izgalmas és újdonsült szerep a sok unalmas, a megfelelési kényszer keretei közé szorítottak között. Nem hálás szerep, az tény. Sok mindenkinek nem tetszik, főleg, ha a másik eltitkolt szerepét leplezem épp le. De ettől szép az élet. Egymás álarcait foggal-körömmel tépjük le. 

S erre bíztatlak téged is kedves nőtársam. És persze az olvasó, értő férfiakat is, akik kicsit is magukra ismertek, mint hozzánk hasonlóan elnyomott szereplő. Tépd csak le a sajátodét, vagy várd ki, míg jön valaki, aki belédmarkolva húzza le a maszkodat. De én híve vagyok a segíts magadnak elvnek..

Mindenesetre add meg magadnak Hölgy, ami neked jár!

Egy szép ruha, egy kedves mosoly, egy finom étel, egy kimondott: b@szd meg néha csodát tehet!

S ne felejts el végül mosolyogva meghajolni. Hidd el, aki érti és megérdemli, úgyis tapsolni fog, nem hurrogni.