Érezted már ezt? Hogy kész, vége, csak úgy vagy. Egy feladat, egy mű, egy szakasz teljesítve.. És szétnézve, tanakodva új utat kellene kezdeni. De nem, nem azt teszed, hanem inkább a régihez, a készhez ragaszkodsz, akár erőszakosan is? Mert az ismerős, komfortos, azonnali eredménnyel kecsegtető? Kell érezned a hasznosságot, a másiktól való visszajelzést, mert akkor lesz önmagad igazolása megfelelő.

Vagy épp a másik oldalról voltál már szereplője egy olyan jelenetnek, ahol a másik nyomult, jött, tarolt, mert majd ő segít, majd ő megcsinálja, megoldja, holott az égvilágon semmi szükség nem lett volna rá? És a ráderőszakolt jelenléte inkább abózus volt, mint valódi segítség?

Vagy maradtál már benne olyan helyzetekben, párkapcsolatokban, baráti viszonyokban, ahol a másik nélkül nem boldogultál volna (legalábbis szerinted), ki voltál szolgáltatva, részben vagy egészben függtél? Emlékszel az érzésre? Mennyire elesett, kiszolgáltatott, ingatag egy ilyen szituáció? Hiszen mi lesz veled akkor, ha a másik oldal eltűnik, összeomlik, becsap..? Így hát megteszel mindent, hogy ez ne történhessen meg, sokszor még az önbecsülésedet is feláldozva?

Esetleg te voltál az, aki a támaszt nyújtotta? Aki egy idő után szinte mozdulni sem tudott a teher, a felelősség súlya alatt, a kezdeti büszkeség, hasznosság érzés után? S talán te magad már elmentél volna onnan, vagy tőle, új útra vágyva, de a lelkiismereted, a másik iránti aggódásod nem engedte?

Vagy épp te vagy az a ragadozó, aki vadászösztönnel kiszagolja a gyenge áldozatokat, és lecsapva rájuk, és a szorult helyzetükre, lelkiállapotukra, behálózva őket, kizsigereled erejükből, vagyonukból, és kihasználod a végsőkig. S mikor már csak csontvázak, eldobván meggyötört testüket, továbbállsz, a következő préda után kutatva?

Szükség.

Nekem ez a kifejezés inkább pejorativ, mintsem pozitív jelentéssel bír. Mert feltételez egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt. És az legtöbb helyzetben nem túl előnyös. Én valahogy törekszem az egyenlőségre. Nem az egyformaságra, hiszen az lehetetlen.

Bankba szoktunk menni, kölcsön kérni, mert pénzre van szükségünk.

Ha bajban vagyunk, akkor van szükségünk másik emberre. Ha valami hiányzik, és azt pótolni akarjuk.

Tanárra, szakemberre, orvosra, takarítónőre, vagy bármilyen más, leginkább üzleti alapon működő kapcsolódásra. Amivel nincs is baj, ez is az életünk része. Így vagy úgy, de visszatörlesztjük ezt nekik, hiszen ők is leginkább szükségből kapcsolódnak ilyen vonatkoztatásban.

De én valahogy azt hiszem, a személyes kapcsolatainkban érdemes arra törekedni, hogy ne szükség legyen, hanem jóérzésből való csatlakozás. Párkapcsolatban pláne, de rokoni, baráti helyzetekben is.

Annyi idős hölgyet látok magam körül a munkahelyen, vagy volt szerencsétlenségem megtapasztalni volt anyós szerepében, akik alig vagy egyáltalán nem tudták feldolgozni azt a helyzetet, hogy nincs rájuk szükség. És ez akármennyire keményen hangzik, a mélyebb, szép jelentését értse mindenki.

Az anyák felneveltek 1-2-3 vagy több gyereket, akik a saját lábukra állva önálló életet kell, hogy kezdjenek. Ha anyuka vagy épp apuka nem hagyja őket élni, tapasztalni, és olykor bizony hibázni is, akkor egy nagyon fontos szakaszt vesznek el tőlük.

Ha a munkahelyen mindig mindent ők akarnak megoldani, megmondani, megszervezni, akkor nem csak saját magukat terhelik túl, de a lehetőségét és a szenvedélyét is elveszik azoknak a fiataloknak, akik szintén részt szeretnének venni a folyamatokban. És igen, lehet hogy jó pár dolgot máshogy csinálnának, de ez szintén az élet rendje.

S annyi férfi ír, panaszkodik az erős nőkről. Hogy ne tanuljunk meg mindent is, mert akkor velük mi lesz? Ha szükség sem lesz rájuk, akkor mihez kezdjenek? És nem értem, tényleg. Nem jobb egy tapasztalt, önálló nő, aki képes erőt birtokolni, s úgy együtt haladni egy úton? Két erős, céltudatos, és összetartó ember csak jobb lehet, mint egy magát erősnek tartó, s egy támaszra szoruló.. Mert mi van, ha történik valami, ami miatt az eddigi egyensúly eldől? Akkor mindketten a földre hullanak..?

És hogy szerintem mi a jó megoldás? Az unalomig ismételt önismeret és érzelmi intelligencia fejlesztése mellett? A tanulás, fejlődés, saját magunk lehetőségeinek kiaknázása..

Az az anya, aki felnevelte becsülettel a gyermekeit, attól még jó anya marad, ha újra előtérbe helyezi magát. És elkezd hobbit, elfoglaltságot, új ismereteket szerezni és megélni. Megtöltve élettel az új életciklust. Ha nem erőszakosan mászik bele a gyerekek életébe, akkor nagyobb eséllyel fognak hozzá boldogan és elégedetten megérkezni a gyerekek. S ő nem rossz anyós lesz a párjaik szemében, hanem az anya, aki remek gyereket nevelt, és akihez önként mennek tanácsért, kérdésért.

Nehéz lehet ezt megélni. Hiszen 15-20-30 év hosszú idő, amíg az anyaság volt valószínűleg a legfontosabb szerepe. De ha nem hagyja a gyermekét élni, tapasztalni, végül könnyen boldogtalanul láthatja, szakítás, válás után. Hiszen nemhiába van rengeteg konfliktus, amiket a leválásra képtelen szülők és a gyermekek párja él meg.

Munkahelyen pedig érdemes nem minden feladatot a nyakunkba venni. És bízni az újakban, fiatalokban, és alkalomadtán, ha a munkakör lazasága megengedni, néha bizony vállat rándítani. Lehet azt mondani, hogy nem az én felelősségem minden, mindig. Ha a másik hibát követ el, meg fogja tanulni, hogy mivel jár. Természetesen értelmes keretek és tanulási folyamatot követően. Ellenkező esetben nem csak a lélek, hanem a test is be fogja nyújtani a számlát.

S párkapcsolatban mivel váltsd ki a szükség fogalmát? Mondjuk, a szabad és tiszta választás érzésével. Hogy azért kapcsolódj valakivel, mert jól vagy, egyensúlyban, s jól esik, mert vele még jobb. Ne azért maradj vele, mert összeköt a lakáshitel, nincs hova költöznöd, vagy mert olyan magányos vagy, hogy nem mersz kockáztatni.. Tanulj meg magadban bízni, magadra alapozni.  Önmunka, önismeret, és ha szarul érzed magad, romokban az életed.. Akkor inkább szakembert válassz, mint párkapcsolatot. Ritkán elsül jól, ha két alacsony energiájú ember találkozik.. De ha nem együtt fejlődtök, akkor a boldog, elégedett és harmónikus életre nem sok esély van. Szerintem.

S uraim, akik féltek az erős nőktől..

Legyetek olyanok, akikre nem támaszkodni, kapaszkodni akarnának, hanem akivel együtt tudnak haladni az úton, mert látják, hogy te magad is előre lépkedsz, haladsz, saját döntésedből, és nem noszogatásból, rimánkodásból. Úgyis hoz az élet olyan fordulatot, amikor sárkányölő (inkább szelídítő!!) lovagnak, igazi férfinek fognak benneteket látni. S lesz, mikor azért tudtok előre haladni, mert a hölgy éppen harcias amazonként él. A lényeg, hogy előre menjetek, haladva, lépkedve.

Nekem senkire nincs most szükségem.

Egyszerre lehetne félelmetes a gondolat, ám inkább hatalmas megnyugvást ad.

A szükség talán minden szerepkörében sikerült már így vagy úgy, de részt vennem. Mindannyiszor hiányból működött, nem fenntarthatóan, és a legkevésbé sem harmóniában. És a szükségből végül sikertelenség, semmi lett. 

De talán épp ezek a tapasztalások kellettek ahhoz, hogy megértsem a működését, és bizonyos helyzeteket elkerüljek, vagy épp hogy ragaszkodjak bizonyos igényeimhez.

De hogy vannak-e olyan emberek az életemben, akik nélkül szegényebb, üresebb, unalmasabb lenne? Igen! Teszek-e azért, hogy jó barátja, partnere, munkatársa legyek a másik oldalnak? Igen.

És én szerepet kapok-e így mások életében? Anélkül, hogy sok(k) lennék, de mégis valami pluszt, érdekességet, vidámságot, vagy épp csak valami pillanatnyi érdekességet adok? Talán.

Mindenesetre élvezem ezt az állapotot, kívülről figyelve, mennyivel jobb a szükség szorongó szerepköréből kiszállva élni, s így megfigyelni, mint mikor így vagy úgy, de benne szívtam.

S nem, nem azért lesz majd férfim, mert szükségem van rá.

Hanem a másik sz betűs szavak miatt: Szeretnék. Szabadon. Szívesen. Sziporkázva. Szenvedélyesen. Színesen. 

Szerinted..?