Értem még sosem rajongtak. Eddig. Emberek legalábbis nem. Állatok igen.

Emlékszem az első ölelésre a csacsinktól, aki csak velem tette ezt, senki mással. Kislány voltam, alig értem el a nyakát, de ő átölelt. Nem tettem ezért semmi különöset, csak szerettem. Néha kitakarítottam a helyét, és füvet szedtem neki.

Kutyák fogadtak kitörő lelkesedéssel minden egyes alkalommal, mikor a menhelyre mentem. Nem mindenki, de majdnem. Olyan jó volt, azok az évek sok mindennel feltöltöttek, amiben addig hiányt szenvedtem. Úgy, hogy tettem érte, nagyon sokat, nagyon keményen, ám ők anélkül is szerettek volna, azt hiszem. S azok lettek számomra is, kölcsönösen a legfontosabbak, akinek a bizalmukért én magam is megdolgoztam.

Mert akkor úgy éreztem, van alapja a szeretetnek.

Nem csak olyan naivan, gyengén, gyermeki módon, bárkinek járón ömlesztik boldog-boldogtalanra.

Nem szeretem a kutyákban, hogy nem mérlegelnek, és nagyon ritkán fordulnak el attól, aki bántja őket.. Nagy részük olyan együgyű, s noha kedves, bájos, játékos, jó indulatú, vesztüket gyakran okozza ez.

A macska más. Azzal egyszer lehetsz kegyetlen. Vége az el sem igen indult kapcsolatnak. Ő nem adja oda mindenét az első jöttmentnek. Ott van, figyel, néz, mérlegel, s ami kell neki, azt elveszi, s ha sok vagy, elvonul vagy megpofoz. Kezdek kissé macskásabb lenni..

S van még sok állat, ki így vagy úgy, de áll az ismeretlenhez.

Most is azt érzem, gondolom, hogy meg kell alapozni a legtöbb dolgot. S nem tálcán kínálni magunkat, akármelyik jöttmentnek. Aki lehet szépen beszél, kedves, barátságos, egyedi, de – mégiscsak ismeretlen, s legtöbb dolga a homályban marad. Hiszen így értékét veszti az elismerés, mert nem az adott személynek szól, hanem a hiánynak, amit általa töltenél be talán.

S most tapasztalom, hogy az oldalon, s mint némely kirohanásomból tudhatjátok, olykor még a való életben is, megjelentek lelkes, már-már rajongó emberek.

Akiknek a viselkedése számomra őszintén szólva roppant kellemetlen. Nem értem a mozgatórugóját, miért táplálnak ekkora érzelmeket egy fantázianév alatt futó személynek. Mármint nyilván értem, mert utánaolvastam a pszichológiájának, és persze jómagam is gondolok ezekről némi elméletet, de akkor is a kérdés ott lebeg: Miért?

Miért vállalja sokuk az ömlengő, nyilvános kommentjeik okozta nem is ellenszenvet, de mégiscsak szánakozó érzelmeket? Amit úgy sejtem, nem csak én érzek, jó pár túlzó, terhes, megalapozatlan komment olvasása után. Hanem mások is, akik velem ellentétben semlegesek, pártatlanok, vagy épp ellenem drukkerek? Mind-mind egy lehetőség, hogy gyermeknek, kiforrotlannak nézzék őket az emberek.

„Nem érdekel más véleménye, amit érzek, leírom, és büszkén vállalom!” – gondolhatják, amihez végeredményben joguk van.

Csak hát mivel ez tőlem annyira távol áll- már a rajongás felnőtt fejjel -, nekem ez nem őszinte véleménynek csapódik le, hanem az önismeret, önbecsülés, büszkeség teljes hiányának. S mint ilyet, gyengeségnek könyvelem el, nem pedig lehetséges leendő barátnak, beszélgetőtársnak, vagy olyan személynek, aki felé valaha nyitnék bármilyen szándékkal.

Mert némely fajta megnyilvánulás túl sok, túl megdolgozatlan, rendezetlen.

S itt most az ömlengő, túlsok(k), gyermeki reakciókra gondolok, nem a tiszta, racionális, korrekt elismerésekre, ne adj Isten az udvarlásnak álcázott, vagy nyíltan, paraszt módon küldött aktusra hívásra.

Attól, hogy figyelsz valakire, követed, s elismered némely tettét, teljesítményét, a rajongás irányába kibillenni- szerintem nagy hiba.

De be kell vallanom, hogy egyfajta előnnyel tud járni, ha van az életünkben, vagy némely szakaszán olyan személy, akár virtuálisan is, aki valami újat, ismeretlent ám mégis csábítót mutat.

Emlékszem, mikor a huszas éveim előtt mennyire hülyének néztem a vegetáriánusokat. Nem ismertem az elvet, a gondolkodást e téren, és mint ilyen, nem is értettem. Akkoriban még valahogy információ sem nagyon volt elég, vagy nem került elém. S gondoltam ezt egészen addig, míg a figyelmem középpontjába nem került egy férfi. Aki helyes, vagány, szabad és..vegetáriánus volt. Annyira tetszett, hogy akaratlanul is elkezdtem figyelni arra, amire ő. És ahogy megnyílt előttem az információk áramlása, néhány hónapon belül én is úgy döntöttem, kipróbálom ezt a fajta életmódot. Akkor már menhelyeztem, mások is kerültek elém ilyen életformával, és abszolút beilleszthető volt. A  kipróbálás végül  6 vagy 7 évig tartott. Nem azért lettem vega, hogy tetszem neki, és hogy ezáltal is nőhessen az esélyem nála. Hanem mert általa valami olyasmit ismertem meg, ami közel állt hozzám. Azzal a férfivel végül sosem jöttünk össze, bár a nagy „rajongás” utáni sok évvel végül randiztunk többször is. És ennyi elég is volt, mert több nem volt köztünk, hiányzott a mélység, az összehangolás. Valószínűleg pont ennyi szerepe volt az életemben. Számtalanszor megdobogtatta a szívemet, és mutatott egy irányt, ami noha azóta véget ért, de hozzátett a mai gondolkodásomhoz, és a jövőbeni terveimhez. „Kapcsolódásunk” nagy része virtuális volt, személyesen csak ritkán kontaktáltunk, azt is legtöbbször messziről. Ám, mégis annyira jó visszagondolni rá. Én nem mutattam felé soha semmilyen hamis képet, álarcot, amit érte kentem volna magamra. Én én maradtam, csak neki hála, fejlődtem, kinyíltam kicsit a világra.

De volt rossz élményem is, ami a mai napig kísér. Kicsi dolog, de mégis nagy csalódás. Mikor volt olyan párom, aki előadta magát bizonyos szerepben, tudva azt, hogy nekem az majd imponál. S hónapokkal később derült ki, hogy az csak egy felvett szerep volt, s nem belőle eredt, csakcsupán egy udvarlási lehetőség, mit megragadt. Nem volt nagy dolog, és szakítóok, de azóta is bennem van az, hogy én miattam senki ne akarjon változni. Csak hogy nekem úgy jó/jobb legyen, és jobban tetszen esetleg. Ha általam valami újat, hasznosat bevezet az életébe, az remek. De máskülönben bátran vállalja inkább, ha néhány dolog nem érdekli, ellentétes benne a véleménye, de azt őszintén tegye. Hiszen ha pincsikutyát akar egy nő, azt hazaviszi a menhelyről. Párunknak inkább egy szelíd, vagány óriást akarunk, aki erősebb, mint mi vagyunk..

S ezeken elmélkedtem, miközben a rajongás témakörét fogalmaztam meg.  

Hogy talán nekem is lehet hasonló „hasznom”, még ha virtuálisan is, azoknak az embereknek, akik a túloldalon követnek? Azoknak a harmincas-ötvenes férfiaknak (és természetesen kedves hölgytársaimnak is esetleg), akik úgy óckodnak az önismeret és tudatosság gondolatától, esetleg a természetközeli életmódról, a nem pénz és munka hajhászásról, az önazonos élet felvállalásáról, ahogy anno én tettem a vegetáriánusokkal? Azt gondolva, hogy csak egy felkapott divat? S lehet, hogy először a külső és a kellemes energia fogja meg, ám, mivel egyfajta ösztön hajtja őket, ami valljuk be, elég nagy energiát jelent, akaratlanul nyitnak az általam közvetített értékek, gondolkodás felé?

Igen, ebben bízom. Jobban mondva ott motoszkál a: Miért ne?

A minap kérdezte az egyik kedves ismerősöm, hogy tetszik nekem az a fajta rajongás, amit a posztok alatt megkapok? S őszintén válaszoltam, hogy nem, az a fajta nyálas, ömlengős nem.

De mikor egyre sűrűbben kapom az emaileket, amiben férfiak köszönik azt, hogy számukra új, értékes gondolatokat osztok meg, tanulnak belőle, és elkezdtek az önismeret felé haladni… Na, az igen. Az tetszik. Nem az egómnak, úgy gondolom, mert nem a mellem dagad tőle.. Hanem valami mélyebben.

Mert hatással szeretek lenni az emberekre. Ha nevetni, sírni, dühöt generálni, s ezekből tettet elindítani tudok, virtuálisan is, az számomra jó dolog. Valahogy régen is azt tapasztaltam, hogy a párkapcsolataimban tanító, ébresztő szerepet játszottam, s az én munkám után a kedves férfi már készen állt.. A következő hölgyre, aki nagyon gyakran a felesége, s gyermekei anyja lett. Erről korábban írtam már a kabalacsaj írásomban. S noha nekünk végül nem működött, de ha hozzájárultam a mostani boldogságához, akkor én ennek örülök. Ahogy ők is az én életemhez természetesen.

S szeretném, ha a most túlrajongó kedves férfiak megértenék azt, hogy hiba túlságosan sokat érezni egy ember iránt, akit nem is ismertek. Mert akkor nem látjátok a köd mögött a valóságot. Én is büdöset sz@rok. 

S a nektek tetsző értékeket, gondolatokat, felismeréseket ne velem akarjátok megélni, hanem igyekezzetek ezt a saját fizikai síkotokban, valóságotokban felépíteni, és majd egy arra érdemes hölggyel gyakorolni, élni. Aki nem én vagyok.

Mert mindenki pótolható, mindenki helyett van jobb, odaillőbb. Rengeteg csodás ember van, aki nem vezet blogot, csendben kertészkedik, okosan gondolkodik, szorgalmasan dolgozik, talán még Facebookja sincs.. Mégis él, létezik, és nektek tökéletes lehet.

Ha meg tudod fogalmazni, milyen értékek, érzések vonzanak afelé, akihez a rajongás felbuggyanó érzése hajt, tehetsz azért, hogy felismerve ezeket, tudatosan keresd. S ha kell, te magad is tehetsz annak érdekében, hogy alkalmasabb legyél, s ha ez megtörtént, akkor jöhet a társ is. Akit nem nyálas rajongással kell, hogy szeress, s elvárni tőle se akard ezt.. Hanem egyenrangú, tiszta, erős ám énhatárokkal rendelkező jellemmel.

Úgyhogy ha tanácsolni tudok valamit.. Ne emberért rajongj. Nézd meg, mi az, amit az a személy ad, mit közvetít, miért fogott meg. S azt kövesd, azt gyakorold, azért dolgozz.

Épp a fóliát készítettem elő, a lehetetlenül nagy papucsomban. :) 

Én évek óta, szüntelenül rajongok a természetért, az állatokért, és az önismeretért.

S noha már nem vagyok vegetáriánus, de azért teszek sok mindent, hogy minél inkább úgy éljek, hogy másnak ne ártsak, vagy legalábbis etikus bánásmódot folytathassak. Nem mindig sikerül, de ezek száma azért dinamikusan növekszik.

De ha nem lett volna akkor, régen az a fiú, rengeteg fontos dolog hiányozna az életemből.  S noha messziről nagyon vonzott, kamasz lányként sem engedtem, hogy a saját szememben egy szint alá menjek. Nem voltak imádó kommentek, ömlengések, mert az önbecsülésem már akkor is fontos volt nekem.

Értem ne rajongjon senki. Én sem fogok senkiért. S nem azért, mert nem érdemlem meg a szeretetet, amit esetleg gyermekként gondolhattam volna. Elismerést, bókot szeretek kapni, mint mindenki, de csak ha épp teszek érte, vagy rászogáltam. Ahogy adni is szoktam, ám, válogatottat, nem fűnek-fának. Így ad értéket igazán, úgy gondolom.

Ha valakinek én vagyok az a lány, aki valami újat vagy követendőt mutat, végeredményben célt értem.

De fontos, hogy a határaidat, büszkeségedet, önbecsülésedet, tartásodat és kritikus gondolkodásodat felépítsd, és megtartsd, minden körülmény között. S ne függj senkitől teljesen, mert az sem jó irány.

S ennek első lépése lehet az talán, hogy belegondolsz, a túlzó kommentjeiddel ezt mennyire valósítod meg?  

Ez a második írásom erről a témáról. Az elsőt néhány nappal ezelőtt pötyögtem le, de nem tettem közzé, mert mennem kellett dolgozni, és mert hagyni akartam időt arra, hogy tetszik-e. Azt az elsőt, noha nem volt rossz, nem teszem közzé teljes terjedelmében. Ez szebb lett. Szelídebb. Úgy, hogy nem kevésbé igaz, mint a másik. Igyekszem tanulni a visszajelzésekből, amiket kapok. És belenézni a tükrökbe, amiket ti tartotok, vagy amibe saját magam is belenézek, ha zajlik az életem. Van véleményem, mondanivalóm, határokat szeretnék húzni és tartani, és szeretném, ha ezáltal a másik oldalon megértés, és nem megsértődés lenne. 

S így igyekszem egyrészt jelezni, hogy nekem ez a fajta megnyilvánulás nem tetszik, mit gondolok róla, és asszertiven bíztatlak, hogy mélázz el rajta, ha igaznak érzed magadra.

 S itt szeretném jelezni, hogy ha mégis folytatod, és pont a hegyilány énem dominál, akkor kösd fel a gatyád, mert megkapod a magadét. Hiszen én szóltam.. :)