Tegnap voltam egy előadáson. Egyedül.

Legszélére vettem jegyet, ott szeretek ülni. Utálom ugyanis, mikor fel kell állítanom az embereket, hogy helyet foglaljak. Mondjuk, van olyan közeg, ahol ez egyáltalán nem okoz problémát, és két lábra sem kell állniuk ahhoz, hogy ez megtörténjen.., de hát egy művelődési ház nem az a közeg, ahol ez megvalósulhatna. Még az én élénk fantáziálásaim közepette sem.

Szóval. Legszéle. Balra mellém ült egy idősebb, nyugdíjas korú hölgy. Szintén egyedül. Lett volna egy harmadik nő, jó negyvenes, aki harmadikként lehetett volna egyedül, de végül nem mászott be rajtunk keresztül, volt még hely, leült elénk.

Ezt csak így megjegyzem, nem kapcsolódik a további tartalomhoz. Csak érdekes volt a három generációs, talán szingli vagy szimplán egyedül szórakozó nő egymást követően való helyfoglalása. Mintha ők a múltjukat, én a jövőmet láthattam volna, ha körbe nézünk.

No. Annyiban számít a mellettem helyet foglaló hölgy, hogy elkezdett beszélgetni velem. Erről a kényes témáról, mint a szinte kényszeres beszélgetés egy másik emberrel majd egy másik gondolatfejtésben fogom elmondani a véleményem. Érdemes lesz elolvasni, előre is biztos vagyok benne.

 A beszéd témája az előadás előtt való kiállítás megnyitó, ahol részt vett. Egy keramikus művésznő arcmásokat készített, és azok vannak a nagyközönség elé tárva. Mutatott is egy-két képet róla, meg próbált volna beszélgetni, de baromi fáradt voltam a 3:43-as kelés, a műszak ledolgozása és az esti program miatt, meg hát NEM VOLT KEDVEM BESZÉGETNI, úgyhogy inkább csak hallgattam, nem túl élénken és sziporkázóan válaszoltam, és visszaszámoltam magamban 19:00-ig, amikor az előadás kezdete megmenthet. Közben viszont egy gondolat megfogalmazódott bennem, amit elraktároztam.

A művészi értékek, hasznosság mikéntje, befektetésének kétséges megtérülése, a mi értelme kérdés felmerülése. Amin, bevallom őszintén, én magam is el szoktam gondolkodni mostanában. Mert én is eljutottam oda, ahol három út van.

Egy: abbahagyom, és visszaállok a normális emberek táborába, mert túl sok időt, energiát levesz más hasznos tevékenységek elől. 

Kettő: maradok itt, ezen a szinten. Elírkálok, elmondogatok magamban, de közben dolgozom, elvagyok. De a stagnálással, mértéktartással az a baj, hogy a fejlődés, utánajárás is nehézkesebb. És egy szinten túl kiürül a dolog. És akkor abbamarad.

Három: belevetem magam. Mert megy, mert szeretem, mert van közönsége. És miért ne lehetne egy nap valóban elérni oda, ami egyénileg a sikert jelenti? Viszont ahhoz már még több befektetés kell (idő, energia, eszközök), és bizony konkrét lépeseket követel, hogy hosszú távon anyagilag is megérje, máskülönben a mókuskerék felőröl. És végül: abbamarad.

Mert nehéz kérdés ez egy olyan embernek, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindennek oka kell, hogy legyen. Hogy megérje, hogy keményen kell dolgozni, hogy nem lehet lazsálni, és a siker egy olyan meghatározhatatlan valami, ami talán átlag embernek nem is érhető el. Mert a siker olyan dolgokkal is járhat, amire nem készítenek fel az általános iskolában. Sőt.

Meg sem nagyon tudjuk határozni, saját magunknak mi a siker, vagy ha egyénileg úgy érzed, jó irányba haladsz, hát jönnek mások, akik kívülről ítélkeznek, lehúznak, és értéktelenné próbálják tenni azt, ami néhány órája még szárnyaló boldogságot okozott neked. Mindenkinek mást jelent ugyanis a fejlődés, az elért jó eredmény, és más célokkal indul útnak az életbe. Ami valakinek vért izzadva sikerül, az másnak kisujjból kirázva bármikor megy. Mondd egy másfél éves gyereknek, hogy az első lépései semmit sem jelentenek.. Vagy egy alkoholistának, hogy az egy hónap pia nélkül még nem eredmény.

Nekem az, hogy vannak rendszeresen visszatérő olvasóim, hallgatóim, akiknek számítanak a gondolataim, írásaim, véleményem, hatalmas érdem. Nekem, akinek gyerekként kuss volt a nevem. Másnak pedig hülyeség, zagyvaság, felesleges időtöltés, szerinte ehelyett mást kellene tennem: a ház körül dolgoznom, túlórát vállalnom, vagy férjet kellene keresnem.

S itt állok középen gyakran én magam is. Fogalmam sincs, hogy van/lesz-e értelme a későbbiekben, hogy így vagy úgy, de megtérül-e. Nem kellene valóban rendes életre törekednem, ahelyett, hogy egyre jobban élvezve vetem magam bele abba, ami örömmel tölt el? Tervezgetve, mit lehetne belőle kihozni, ami beletesz a közös jó tengerébe, ám az én életem is rendezettebb lehetne általa.  

És ahogy tegnap elgondolkodtam a művészeken, az életükön, és a dolgaikon, rendeződött bennem némely érzet, mellyel, noha már szembesültem korábban, de valahogy beragadtak eddig a bensőmben, mint megoldatlan feladat.

Ugyanis a hölgy, és általában más művészek is, aki ezeket vagy más területen más műveket készítettek, rengeteg munkaórát, anyagot, gyakorlást áldoztak fel azért, hogy ezek az alkotások megszülessenek. Úgy, hogy előre nem tudják, megéri-e majd a dolog.

Hányan adják fel esetleg, mert nem kockáztatnak, nem mennek ellen az árnak, hány csodás alkotás pihenhet egy elrejtett sarokban, csak azért, mert a közönség elé lépni nem mer, vagy épp hol a határ, mikor eszmélnie kellene, zsákutcába indult bele? S csak kergeti az eredményeket, ám a várva várt siker végül sosem jön el. Ezt a hölgyet, vagy mást egyáltalán érdekli-e ez, megéli-e kétségként, vagy mivel saját szenvedélye, így nem mérlegel, nem számol, csak alkot?

Előtte valószínűleg millió meg egy kisebb-nagyobb darab végezte a kukában, az újra kell gyúrni zacskóban, a majd jó lesz még valamire dobozban, a nem rossz, de nem tökéletes szekcióban. A szeretem, de nem kell senkinek polcon, a kihívást jelentett fiókban, a semmi extra, de mégis elkapkodják rögtön asztalon, a qrva életbe, leverte a macska, pedig már volt vevője tornácon, és a sok más hasonló cimkével ellátott helyen, ami fizikai vagy lelki síkon veszi körbe.

Aztán egy idő után felfigyelnek rá az emberek. Ami az elején kicsiben kezdődött, otthon munka után gyakorolva, az egyre szebben, jobban sikerül. Már nem csak a párja, gyermeke, barátnője dícséri, hanem aki betér az otthonába, az is. Egyre büszkébb, látva magán a fejlődést. Tán már bátran le is fényképezi, közzé is teszi, és gyűlnek köré azok, akik művészetet látnak benne. Felfigyelnek a stílusára, a nevére, a színhasználatára, és ha nem is rajonganak érte, de felismerik, emlékeznek egy-két alkotására. S egy nap már kinövi a polcot, ahova készültek az első darabok. Egyre több kerül fel azokra a helyekre, ami érdemes a megtartásra. Még mindig követ el hibát, olykor elkeseredik, mert nem látja, miként ugorjon minőségbeli szinteket, figyelve azokat, akik előtte járnak.. Évekkel, tanfolyamokkal, külföldi szakmai tapasztalatokkal, miközben ő csak a kis házában próbálkozik, alap szinteken. Utolérhetetlennek tűnnek az ő kis disznóólból kialakított műhelyéből figyelve. Azt a szintet sosem érheti el, akkor meg minek fejlődjön, akarjon, gyakoroljon, fektessen bele plusz időt, ahelyett, hogy ő is mosogatással, takarítással, filmezéssel, vagy bármi mással töltené az időt? Ami a jelenben lehet, hogy összességében hasznosabb, szemmel láthatóbb.. Csak hát. Az ő szenvedélye nem a mosogatószivacs, hanem a korong, vagy az ecset, esetleg az írógép.

S egy nap választania kell. Jól megy neki a hobbija, van hozzá tehetsége, és szereti is csinálni, mindenekfelett ezt várja legjobban, hogy csinálhassa munka előtt vagy után, vagy egy nyugodt reggelen, akár még délben is pizsamában. Sokat áldoz rá. Időt, energiát, gondolatot. Esetleg bővíti az eszközparkját, hogy könnyebb legyen, precízebb, esetleg nagyobb ütemben alkothasson még szebbet és többet. S odajut egy nap, hogy már a hobbinál több, de a megélhetés még elérhetetlen belőle, hiszen annyi jogszabály, nehézség, saját belső gondolat tartja ebben vissza.

S elmélkedik, mihez kezdjen? Mert döntenie kell.

Hagyja abba? Nem, az kizárt. Ahhoz túlságosan fontos számára, és örömmel tölti el. Anélkül valójában üres lenne az élete.

Maradjon ebben, ahogy van, és fogadja el a stagnálás biztonságos, ám unalmas lehetőségét? Lehetséges. Az ennyi elég elégséges, és nem megvetendő gondolat. Sokszor hirdeti ő maga is, mint erény. De valahogy most nem érzi, hogy ez lenne a helyes.

Fejlődjön, ruházzon be, áldozzon fel érte dolgokat? És döntsön úgy, hogy többet akar? Már eddig is volt befektetése, akár anyagi, akár szellemi szinten.. Meddig tarthatja magát ahhoz, hogy ez ne kockázat, hanem egy esetleges kellemes lehetőség legyen? Mikor derül ki, hogy megéri-e? Vannak álmai, tervei, amikhez ugornia kell, nincs mese. Az ismeretlenbe, a mások által nem értettbe, a saját maga által sem szavakba foglalható magyarázatokba.

Csak érzi, hogy van értelme. De hogy mi, azt még ő maga sem tudja. Képtelenség az a gondolat, hogy el akarja érni azt a szintet, hogy egy nap ne kelljen feltétlenül olyan munkát végeznie, amit csinál ugyan, de nem olyan tűzzel, szívvel-lélekkel, mint mikor idehaza alkot éppen? És elképzelhető, hogy valakiket nem csak ingyen érdekel a megszülető alkotás, és nem csak nézegetni akarják, hanem szívesen haza is vinnék, és feltennék a polcra lelkesen? S amit ő szeretettel, sok áldozattal alkotott, egy nap méltó helyet foglalhatna el? Van, ami hétköznapi, van, ami már-már érthetetlen távlatokban születik. Egyszerre széles a közönség, s ugyanakkor megosztó is közöttük. Van, aki szereti, van, aki megveti. De azért abba nem hagyja, hanem felhasználva a visszajelzéseket, újabb és újabb művek születnek.

S egy nap elég lesz ahhoz, hogy csokorba szedve kiálljon a nagyközönség elé: Most, ezek mind az enyémek, szeretem őket, és bemutatnak engem. Ha szeretnéd, megnézheted őket, gondolatot és érzelmeket ébreszthetnek benned. S ha gondolod, haza is viheted őket, ha megragadtak annyira, és van rá lehetőséged, hogy áldozz érte anyagilag. Nem kell, nem kötelező, visszatérhetsz, nézegetheted őket, de csak úgy nem kapod meg. Akkor inkább hazaviszem, s tárolom tovább őket, befektetve abba is, hogy legyen erre kapacitás. Ingyen is osztogathatná, mert nála úgyis teli a polc ezer másik darabbal. De képtelen rá, mert szereti őket, és áldozatot hozott. Saját maga szellemét osztogatná el méltatlanul, ha válogatás nélkül adogatná bárkinek.

A kifizetett forintoktól lesz valaki érdemes arra, hogy megkapja? Nem. Vásárolhat gazdag ember, aki közben egy érzelmileg roncs, s nagyívben kerülné máshol. Mitől lesz hát a fizető fél más, mint aki ingyen akarja a kiválasztott darabot? Az akarattól, a vágytól, az elköteleződéstől, és az áldozattól. Mert ha ő úgy dönt, akar valamit, akkor áldoz pénzt, lehetőséget, hogy megszerezze. S tudja, hogy a dolog, amit vesz, nem tömegdarab. Lehet egyedül neki, vagy másik néhány embernek jut belőle. Mert sokakat nem érdekel, de őt.. Őt igen. És vásárol.

Vagy csak ad időt, energiát, figyelmet, esetleg abbahagy valami háziunkát, hogy a művet elfogyassza, hogy így áldozzon a neki tetsző ember által nyújtott szolgáltatásra. Mert nem csak a pénz a megtérülő haszon. A visszajelzések, a kiváltott érzelmek, gondolatok, változásra való ösztönzés legalább akkora siker egy embernek. Legalábbis én úgy érzem, ha visszatekintek arra, mi okoz számomra sikerélményt, ha írok.

Keramikus kiállítás? Festőművész képei, szórakoztató színdarab, egy előadás, vagy tán egy blogger írásai-videói? Mikor nekiül és fogyasztja, akkor épp ő is áldozatot hozott.

Kockáztatott. Ahogy az alkotó, úgy a fogyasztó is hasonló cipőben jár.

Ő sem tudja előre, hogy lesz-e értelme, haszna. Akad majd, aki jólesően nyugtázza, de jól döntöttem, hozzáadott a napomhoz. S biztos van olyan is, aki korholja magát: inkább csináltam volna értelmesebbet ennél a hülyeségnél.

És ha az elismerőből nem egy, nem két, hanem jóval több ember van? Mennyivel sikeresebb az, akit százezrek követnek és fogyasztanak, annál, akit jóval kevesebben, de elkötelezettebben? Ha egy embert már mosolyra csalt, akkor az nem érdem?

S persze, lesznek olyanok, akik legyintenek időközben: ez lenne a művészet? Ugyan már. Kit érdekel ez? Fizetni érte nem fogok, de ha ingyen adod, azért zsebre dugom.

Lesznek, akik a kiállítására rendszeresen elmennek, vagy az újabb alkotásait szeretettel nézik meg. A kedvenceket elmentik, és vissza-vissza lépnek olykor, mert jóérzést adott.  

És a jó ideje forgatott gondolat szépen, piheként szállva az elmémben, helyet foglalt bennem.

Én sem tudom, mi értelme van ennek az egész blogolásnak, nyilvános elmélkedésnek, véleményem kifejtésének. Azon kívül, hogy ha számot vetek az életemmel, olyan jelentőségteljes helyet foglal el, a számomra örömöt okozó cselekvésekben, hogy bolond lennék abbahagyni.

Hogy kockázatot, bizonytalant vállalok-e azzal, hogy naponta több órát áldozok erre a hobbira? Olyan írásokkal, amit bárki láthat nyilvánosan, s olyanokkal, amit csak néhány embernek teszek közzé?

Arról nem is beszélve, amit még csak a laptopom memóriájába pötyögök nap, nap után, bízva abba, hogy a sok gondolat, óra, melyet a történettel töltök a kis sötét szobámban, egy nap ki merek majd tenni a közösbe? S nem csak szórakoztató lesz számotokra, hanem olyan gondolatokat, érzéseket vált ki belőletek, aminek haszna lesz?

Jesszus. És mi van, ha most csinálom, mint a veszett, de egy nap felébredek, és úgy érzem: elég volt, másra vágyom?

És amit eddig szenvedéllyel űztem, egy nap visszagondolva értelmetlennek látok?

Tudod, rájöttem, hogy benne van a pakliban. A siker és a kudarc is.  

Az is lehet, hogy a mostani életem kialakítása később egy bölcs sztori lesz, amit másoknak mesélek majd, mint nélkülözhetetlen eleme a sikeres életemnek. Hogy délig pizsamában ültem, és a gondolataimról pötyögtem, ahelyett, hogy a fix, nyolc órás munkahelyemen a 3.százezerért dolgoztam volna, vagy rendet tettem volna a pincében, mint a normális emberek. Hogy sok száz posztot írtam lelkesen, mire kialakult az a kör, aki nem csak szereti, de érti is azt, amit írok, mondok, és ha egyet nem is ért, de értékeli.

Hogy hónapokig írtam egy történetet, amihez évekig önismertem, olvastam, fogyasztottam tartalmat, hogy aztán megkockáztassam, hogy senki sem olvassa el.

Talán néhány év múlva tudom azt mondani, hogy ez mind kellett ahhoz, hogy ott tartsak, ahol jelenleg, a virágos kis köntösömben csak álmodozom.

Viszont úgy érzem, hogy ha egy nap arra ébredek, hogy másra vágyom.. Akkor gond nélkül ülök neki, és alkotok tervet ahhoz, hogy azt is megvalósítsam. Mint ahogy ezzel is képes voltam ugyanerre.

Mert van létjogosultsága. Ahogy nekem is. Mert örömmel tölt el, mert motivációt érzek benne. Mert belül, mélyen érzem, hogy ez jó nekem. Nem mindig tökéletes, de jobb most aligha lehetne.

Ti pedig, akik rendszeresen olvastok, hallgattok, ugyanúgy kockáztattok. Mert amíg a hosszabb-rövidebb tartalmaimat fogyasztjátok, ugyanúgy félbehagytok „hasznosabb” feladatot. Mikor megnyitjátok a több oldalas posztokat, harminc perces videókat, nem tudhatjátok, tetszeni fog-e, hozzáad vagy elvesz a kedvetekhez.

Mikor előfizettek a Patreonra, vagy levelet írtok nekem, honnan tudhatnátok, hogy megéri-e?

A negyedik oldalnál járva, sok idő óta formálva a gondolatmenetemet, van egyáltalán valaki, aki velem maradt a végére?

Nem tudom. De nem azt mondom, hogy nem is érdekel. Szeretném, ha nem csak egyedül lennék. Inkább úgy fogalmazok, hogy elsősorban az számít, hogy nekem az írás adott, örömöt okozott, hiába csinálhattam volna hasznosabbat, hiszen napsütésre ébredtem, kinn lenne a helyem.

És végeredményben úgy érzem, így megérte. És amíg úgy teszek bármit, legyen az írás, beszélgetés, olvasás, ismerkedés, kertészkedés, munka, befektetés, hogy az valamit adott nekem, akár kézzelfogható, akár nem, addig jó irányba haladok.

Egy mosoly, egy felugró vágy, egy felébredő gondolat, amit olvasva, hallva engem tapasztaltál, érdemtelen, haszontalan lenne? Csak az lehet jó, ami a GDP-t termeli? De ha ez is sikerül egyszer, az pedig felháborító, ellentmondásos, s hogy képzeli? Hol itt az egyensúly vajon?

Mindenesetre a jelenben vagyok most, és azt teszem, amit szívesen cselekszem: Elmélkedem, gondolatot vezetek le oldalakon keresztül, miközben mást, hasznosabbat is tehetnék. És minden egyes nap teszek azért, hogy egy nap nekem is elérkezzen a várva várt siker: kiállításom szülessen a műveimből, gondolataimból, akár csak a keramikus hölgynek tegnapról.

S hogy kinek érték, s kinek flancolás ez, már nem az én dolgom.

Ha jegyet veszel, s fogyasztod, amit felkínálok, az már a te kockázatod.

De örülök, ha nem is látom az éteren keresztül, de mosolyt, jó érzést váltok ki belőled. Ha nyomsz egy like-ot, követést, írsz kommentet, mindenesetre úgy könyvelem el, hogy nem csak egyedül ülök a hegyen, s magamban vagyok. Úgy is csinálom, akkor is, ha nem teszed. Csak hát jó tudni, hogy neked is jó, nem csak nekem.

Mert remélem, hogy egyre több ember lesz, aki szép lassan közelebb kerül az önazonos élethez, amire kimondva, vagy még szavak nélkül is, de mélyről vágyik. Mert nagy a tét.

Minden nap, ami úgy telik el, hogy nem volt benne örömöd, haszontalanul telt el.

S mikor mesélek magamról, mélyről, az motivál, hogy lásd: jobb így a világom. Nekem így. Értelmetlen? Nem. Mert mindig emlékeztet arra, milyen volt az életem, mikor nem magam felé haladtam, hanem a világnak akartam megfelelni.

Egy nap úgyis meghalok. Valóban kockázat az, ha addig legalább próbálkozom, hogy boldogan éljek?

No. Ez voltam én. A hosszan író hegyilány. Lehet téged nem is ismerlek, de elolvastad kitartóan. Remélem, nem bántad meg. És lesz ma örömöd az életben. Ne kockáztasd, hogy úgy feküdj le, hogy valami apró jó, öröm nem került be végül a lelkedbe. Amiért megérte ma felkelni. 

A kép forrása: Pixabay