Nem panaszkodom!
Tegnap az egyik főni kérdezte, miújság, hogy vagyok.
Én pedig amúgy is elememben voltam, úgyhogy gondolkodás nélkül rávágtam, hogy minden rendben, nincs okom a panaszra.
És néhány mondat erejéig elkezdtünk beszélgetni erről.
Aztán eltelt a nap, szokásához híven, hiszen akár panaszodunk, akár nem, végül lemegy a nap.
S most, reggel, a kávé mellett megnyitottam egy instagram üzenetet, amit egy lány írt.
Eddig is kaptam üzeneteket, habár mostanában ezeknek a minősége nagyon sokat változott. Kedvesek, visszajelzést adnak, és némely szavaikkal ők is bepillantást engednek az életükbe.
Szinte teljesen eltűntek a kretének, és tényleg megjelentek azok, amiket vétek lenne nem elolvasni. És szép lassan igyekszem is ezeket megtenni, és jelezni nekik, látom és értékelem a levelet, és bizony meg is ihletnek olykor.
Most is ez történt.
Anélkül, hogy konkrétat írnék, volt benne egy olyan rész, ami ugyan egy mondat volt, mégis megfogott. Nem panaszkodott, hanem beismert, érzelemmel és tényszerűséggel, ami bizony nagy érdem manapság: hogy néha azért megijed, a rá nehezedő terhektől. S ezt követően jött az, hogy tetszését fejezte ki aziránt, ahogy én a nehézségeket kezelem.
És kicsit elszégyelltem magam. Mert mikor azt mondom, a Főninek, hogy nincs okom panaszra, azt valóban úgy is gondolom. Nem azt jelenti, hogy az én életemben ne lennének problémák, gondok, nehézségek, vetyengések.. De azt hiszem, ezek jelenleg eltörpülnek másokéval szemben.
Íme egy idézet, amit fiatal felnőttként olvastam, és azóta is rendszeresen a lelkem, az elmém előtt lebeg, mielőtt kétségbeesnék bármi nehézség esetén:
"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam
minden problémámat, hátha megveszi valaki.
Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét,
összecsomagoltam, és boldogan hazamentem."
Garamota
Számomra ez a két mondat sokat adott. Mert úgy repít át egy másik nézőpontba, hogy mégsem érvényteleníti a saját valóságunkat.
Körbenézve a munkahelyen, a világhálón, az ismerősi körben, rengeteg olyan ember van, akinek hatalmas , nyomasztó problémái vannak. Anyagi, egészségügyi, párkapcsolati, családi vagy bármilyen más területen. Van olyan, amikor tényleg szinte agyon nyom egy váratlan esemény, vagy épp egy helyzetben úgy benneragadunk, hogy szinte levegőt sem kapunk..
És vannak helyzetek, amikből adott pillanatban tényleg nem is nagyon lehet kitörni. De ez viszonylag kevés. Szerintem az idő, az akarat, a tett, a haladni akarás legtöbb dologban előre tud vinni.
Ami igazán nehéz, az az, hogy át tudj kerülni más perspektívába, és kívülről lásd magadat és a helyzetet. Mert megoldást is könnyebben találsz rá ezáltal.
Ezt az idézetet azért szeretem, mert segít ebben. Nem azt mondja, hogy nekünk minden tökéletes, hanem azt, hogy van, akinek nálunk sokkal nehezebb.
Elgondolkodtam azon, nekem mik voltak az utolsó olyan élethelyzetek, amikor tényleg nyomás alatt voltam, ami tényleg szinte teljesen rám borulva fedte el a napot.
Mióta itt élek, két ilyen volt talán.
Egyik, az exemmel való kapcsolat végjátéka, nagyjából másfél éve. Mikor majd szétszakadsz, hogy maradj vagy menj, hogy kitarts, vagy add fel, mert már értelmetlen. Az, visszagondolva egy elképesztően nehéz időszak volt. Nem hogy hetekig, de inkább hónapokig. Nem ment egyik pillanatról a másikra a változás, a döntés, de végül eljutottam oda, hogy kiszálltam belőle. Mert nem voltam jól, mert szinte már beteg lettem.. És jobbat, többet, boldogságot akartam. S elkezdtem azon dolgozni, gondolkodni, mivel érhetem ezt el.. Így maradtam végül egyedül, ám mégis elégedetten.
Ezt követte, illetve időközben már kialakult az anyagi biztonságra való törekvés nehézsége. Mert a tartalék már fogyóban volt, de nem akartam a pénz miatt visszaállni abba a sorba, ahonnan épp szabadulni akartam. S noha elkezdtem dolgozni pár hétig az egyik áruházláncban, hogy az anyagi dolgokat biztosítsam, olyan élesen jelezte a lelkem a testemen keresztül, hogy ezt ne, hogy döntenem kellett: mégiscsak a szabadságba ugrok vissza, a jól bevált és biztonságos helyett.
Akkoriban nyomasztott, hogy mi a fenét kezdjek? Pénz vagy elv legyen a középpontban? S ezzel egyidőben elkezdtem ezen nem csak agyalni, hanem keresgélni, mi az, ami egyiket is, másikat is lehetővé teszi. S így találtam rá a jelenlegi munkahelyemre, az összes többi maszekre, és jelenleg is kidolgozás alatt álló projektemre.
Aminek köszönhetően, ha nem is gazdagon, de kényelmesen, nélkülözés nélkül megélek. És ami számomra lényeges: van mihez nyúlnom, ha az állataimmal bármi gond lenne. Állatorvosra mindig marad hó végére, ha ez szükséges lenne.
A harmadik nehézség pedig, ami eszembe jut, a költözés előtti mélypontom volt. Ami azt hiszem, 32 évemben a vízválasztó eseményt jelentette. És amiután azt hiszem érvényes a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Mikor abba akartam hagyni az alapítványt. Ami életem legnagyobb feladata volt, mert noha itt ti onnan kevesen ismertek, olyan volt számomra, mint egy gyermek, akit neveltem. És sok már családi, párkapcsolati probléma is akkor csúcsosodott ki igazán.
Kívülre nem igazán mutattam ezeket, csak magamban zuhantam egyre mélyebbre. Nem, depis nem lettem. Csak az dübörgött a fejemben, qrvára nem jó ez így, szenvedek! Mi a f@szt tegyek? Mert egyszerűen túl sok minden jött, gyakorlatilag minden oldalról elárasztva. S már csak egy halvány fény látszott, ám a csakazértis elvem alapján, ami eleve az életre hívott, nem hagytam magam, és arra indultam el. Más perspektíva, segítség kell. És bátorításra igaz, de megtettem.
Szakemberhez fordultam, megajándékozva magam a 29.születésnapomra egy életreszóló befektetéssel. Fél évig jártam nagyjából, amit a költözés előtt közvetlenül hagytam abba. De életem legmelósabb, legmeghatározóbb időszaka lesz örök életre. És annyit adott a hozzáállásomhoz, a fejlődésemhez, az erőmhöz, amit a büdös életben senki sem vehet el tőlem. Lehetek újra csóró, mint régen, lehetek boldogtalan egy kapcsolatban, de a hozzáállásomat ezek nem befolyásolhatják többet. Van megoldás, mindig, csak ki kell kutatni! Sosem sírtam még annyit, mint akkoriban. Nem csoda.. Majd harminc évet kellett elkezdeni rendbe tenni.
S ezt csak azért írom le, mert akarom, hogy tudjátok, attól, hogy vannak akiknek nagyobb problémái vannak, mint a miénk, még nem jelenti azt, hogy a sajátjaink nem igazak. Ám, azzal nekik van dolguk, azt csak ők oldhatják meg. Nem a ti dolgotok. Ahogy nekik sem feladatuk a miénket istápolni.
Egyszer majd talán részletesen mesélek arról az időszakról, de most csak annyi a célom, hogy lássa az, akit most nyomaszt, fojtogat az élet, hogy elhiszem neked, és együttérzek! A fájdalmad jogos, a félelmed is, és lehet, hogy jelenleg épp nincs senki, aki érdemben segíthet. Mert nekik is megvan a saját problémájuk, és ők vagy azon dolgoznak épp, vagy panaszkodva mesélnének neked róla..
Fogd hát a portékádat, és keress más nézőpontot. Ne eladni próbáld őket.. Hanem, ha nehéz most neked, és nem találsz más megoldást: vásárolj te magad segítséget.
Elsőre rosszul hangzik? Talán. De ha a kőművesnek, autószerelőnek, a fodrásznak fizetsz gond nélkül, miért érzed hülyeségnek azt, hogy egy coachnak vagy pszichológusnak tedd ugyanezt?
Mondom ezt én, aki ugyanolyan vagyok, voltam, mint te. Baromi nehezen, de végül megtettem. Áldoztam fel érte nyaralást, márkás ruhát, szórakozást, miegymást. Ám nyertem rajta olyat, amit semmi mással nem tudtam volna.
Mert a mai napig vannak problémáim, nehézségeim, de megtanultam kezelni őket, és a megoldást keresni. Különösebb panaszkodás nélkül.
Erőm, egészségem épp elég ahhoz, hogy életben maradjak, és még előre is haladjak. Én abban hiszek, hogy ha rendben a lélek, a test is egyensúlyba kerülhet. Vagyok olykor beteg, fáradt, kedvetlen, de aztán kipihenem magamat, és szép lassan mégiscsak teszek egyről a kettőre legalább egy fűszálat.
És így köszönöm, de jól vagyok. Nem tökéletes semmi, de mégis elég nekem.
S hogy épp jelenleg milyen problémáim vannak?
Íme egy: nem ég a villanykörte a teraszon, már vagy három napja. Próbáltam kicserélni, de egyik sem ég, tehát egyértelmű, hogy kicsit nagyobb a probléma. Letettem az asztalra, hogy ne felejtsem el megkeresni rá a megoldást. S nézegetem, pakolászom, arra gondolva talán, hogy majd csak megoldódik magától a helyzet. Gyanús, hogy nem jön be.. De még nem fáj eléggé, hogy igazán utánamenjek. Érteni meg nem értek hozzá. Keresek majd rá valami fizetős segítséget.
Majd. Majd ha eléggé zavar, megoldom. De nem panaszkodom. Nincs okom. Van zseblámpám, és mozgásérzékelős világításom.
Mindenesetre a problémák megoldása ott kezdődik, hogy tudjuk felmérni, észrevenni és kimondani azt, hogy mit érzünk, mi nyomaszt, hogy mi fáj. Csak akkor tudunk ezen változtatni, ha tisztában vagyunk ezekkel. Nekem legalábbis ezek segítenek. Könyörtelenül, szépítés nélkül figyelve magamat, a működésemet, a hol fáj érzést, és addig bogozni a szálakat, míg rá nem lelek arra. És onnantól kezdve a hogyan lehetne jobb kérdésre keresni a választ. Kis és nagy dolgokban is bejön.
Van, amit hamarabb, van, amit tovább tart megérezni. Mint mikor sokkot kapsz, és lezár az elméd: ne fájjon addig, amíg nem biztonságos, amíg nem bírnád el a terhet.
Majd. Majd ha eléggé fáj neked is, akkor megteszed. S ha végül meg mered, azt kívánom: sok sikert és kitartást, nemsokára ezerszer jobb lesz majd!