Azt reméltem, nincs meg a számod.

Tudod, hogy legyen egy átlátszó kifogás, miért nem hívlak inkább fel, ahelyett, hogy írjak. Megnéztem, megvan. De felhívni mégsem foglak.

Mert el akarom mondani neked azt, ami bennem van, és tudom, választ a telefon vonal végén sem kapnék őszintét, hisz ismerünk már annyira, te erre képtelen vagy. Csak a csend volt mindig, és a fejvágás, ha bármit jeleztünk, baj van. Ha az állatokkal méltatlanul bántál, ha velünk nem törődtél, ha hazugságot terjesztettél, és számon kértünk. Mellkasodon összetett kézzel csendben maradtál és magadban háborogtál. Mint a tenger, mibe visszahullik a szakadó eső, pedig a felszálló pára saját magából indult útjára.

Tegnap megint beszéltem Anyuval. És újra mérhetetlen düh kapott el.

Ugyanis reméltem, a fejed felől majdnem elvett házad szobájában, a tv előtt vegetálsz. Nem mintha ezt érdemelnéd, nem, ennél rosszabbat, de a kényszermunkatábor sajnos már nem működő intézmény.. Mindenesetre reméltem, hogy igen szarul vagy.

De nem. Te éled világod, miközben elvárod, hogy a volt nejed fizesse az adósságod.

Pónizol, fogatozol, a külvilágnak lovas úrnak mutatod magad, miközben az utolsó parasztlegényben több lenne a becsület, mint benned.

De téged ez nem érdekel. Miközben ostobán hiteleket vettél fel, s nem fizetted, Anyám és mi 20 éve kuporgatva éltünk, hogy előre haladjunk az életben.

Emlékszel, mikor elmentél végre a háztól, s az első telünkön, amit a két kislány egyedül töltött a gondoktól terhelt Anyával, nem volt fűtés nálunk? Mert elfogyott a fa, elfogyott a pénz, s csak a hideg penészes lakás maradt? Nem, valószínűleg nem is tudtál róla, mert túléltük nélküled.

Ha tudtad volna, akkor is csak legyintés történt volna, mint mikor következő nyáron lyukas volt a cipőnk, és kértünk volna 3000 ezer forintot, hogy a legolcsóbb, legszarabb cipőt legalább megvegyük. Nem adtál.

Azt mondtad, emlékszem, tudjátok lányaim, ha lenne, adnék.

Megoldottuk hát magunk. 14 évesen 12 órában dolgoztam, hogy vehessek cipőt. Nem márkásat, csak annyi volt a vágyam, legalább lyukas ne legyen. Talán akkor majd kevésbé csúfolnak az iskolában. S mivel sokat dolgoztunk, így futotta még bugyira, zoknira, és tanszerekre is. Nem emlékszem, hogy költöttünk volna másra. Mai napig nem tudom, milyen lehet egy gondtalan kamaszkor, ahol a zsebpénzen nem ilyeneket veszel. De Anyutól nem kértünk, mert tudtuk, már így is keményen sakkozik, hogy a csekkekre, ételre fussa. Arra mindig sikerült megoldani.

Igaz, hogy kétszer gyújtotta meg a gyufát, ha a gázt használta, lavorba állva fürödtünk, hogy spóroljunk a felmosó és wc leöntő vízzel, a legolcsóbbat vettük minden minőségből, nyaralni, még egy állatkertbe felnőtt korunkig egyszer se mentünk.

De mi azért jártunk elköltözés után hozzád.

Anyu egyszer sem mondott rád rosszat. Adott időt arra, hogy saját véleményünk legyen rólad.

Én majd minden hétvégén mentem, s takarítottam a konyhát. Tudod, az alkoholista nőd után szedtem ki az üvegeket, mert meginni igen, de kukába dobni már nem tudta. És a döglött, asszott egeret a konyhaszekrényből, friss szarukat a konyhapultról. Mert az én apám ne éljen már egy putriban, csináltam. Annyit kértem, hogy legalább tartsd meg a rendet jövő hétig, hogy ne előlről kelljen kezdeni. De ez valahogy sosem siekrült, kezdhettem újra mindig.

Az internetet te hamarabb vezetted be, mint mi odahaza. Akkor sem Anyu, hanem mi intéztük magunknak, mert neki nem futotta és nem is igényelte. Így hát addig hozzád jártam, és ott gépeztem, első szerelmemmel is a fotelben kuporogva ismerkedtem. Fura, az internet akkor sem volt olcsó mulatság, de arra mégis volt keret, ha belegondolok. De cipőre bezzeg nem.

Mikor jöttem-mentem, vizet adtam a lovaknak, akik soványan álldogáltak nálad kikötve, azt remélve, hogy vágóhíd előtt még egy csikót kizsigerelhetsz belőle.. Nagy üzletember voltál.. Legalábbis a fejedben azt képzelted. A kutyáidat is világ életedben felelőtlenül tartottad, emlékszem, anno volt amelyik megfojtotta magát, mert rosszul kötötted ki. Hullottak az oltatlan kölykök, s ha Anyám nem szólt volna közbe fenyegetőzve, ez sosem ért volna véget, ha rád van bízva. Verted is őket, nem tudom miért. Talán érezted, hogy hiába bolhásak, még így is ezerszer értékesebbek, mint te magad vagy?

Tudod, sokáig hittem, hogy ez a normális. Hogy minden apa olyan, hogy nem ebédel meg addig, míg a felesége ki nem szedi neki. Máskülönben karba font kézzel, az ablakon kilesve inkább éhen marad, minthogy megmozduljon, s megoldja magának. Emlékszem e jelenetre. Kicsik voltunk, de éreztük, ez csak minimálisan vicces, van benne valami mélyen, ami inkább szánalmas. Mi hárman azért jól laktunk, te pedig éhen maradtál, végig nézve, hogy mi eszünk, elpakolunk. Te néma maradtál. S éhes, remélem, talán akkor valami fekély meg is indult a fortyogó epétől a gyomrodban.

S mikor elmentél végre a háztól, a korábbi borzalom végre véget ért. Szegénység jött, de nyugalom, ami sokkal de sokkal többet ért. Előtte sem voltunk gazdagok, de Anyunak hála korábban is sikerült kijönni hó végére, és ő legalább elzavart dolgozni. Bár a nyolc órád ledolgozása után téged a tv várt, nem a házimunka és a gyerekek gondozása, mint őt a 4-5 munkahely mellett.

Csoda, ha se energia, se idő, se szeretet nem jutott már ránk? Te, mint fő gyerek elszívtál minden örömöt, mint egy fekete lyuk, ami nekünk járt volna.

Sokszor gondolok arra, milyen életünk lett volna, ha nem ti vagytok a szüleink. Vagy csak nem te vagy az apám.

Talán akkor Anyu a hozott traumáit fel tudta volna dolgozni. Egy méltó társ mellett ragyogott volna, s nem a munka és túlélés jutott volna osztályrészül, 2-3 gyerekkel a nyakában. Így maradt a földi pokol.

De, mint írtam, azt hittem ez a normális. Míg azt nem láttam, kilépve az általános iskola burkán, hogy máshol nem így mennek a dolgok.

A kollégiumban volt, akinek az édesanyja egy hétre csomagolt főtt ételt, tiszta ruhát, Apukája csak úgy felhívta néhány naponta, Hogy vagy kislányom? kérdéssel indítva. Emlékszem, mikor vizsgáztam, mindenkinek csörgött a telefonja, Anyuka-Apuka faggatta, hogy sikerült a kihívás. S te, te egyszer sem hívtál, nem érdeklődtél. Mikor hétvégén még így is mentem, akkor sem kérdeztél. De a szomszéd Feri, akinek előzőleg említettem, ő igen. És gratulált, hogy ügyes vagyok, csak így tovább.. Akkor esett le, hogy ez így nincs rendben..   

Tesómmal egyszer soron kívül, meglepi gyanánt elmentünk hozzád. Még nem voltál otthon, de tudtuk, hol a kulcs. És hát elvileg ott is otthon voltunk, úgyhogy bementünk.

S mit csinálnak a gyerekek? Világot felfedeznek.

S ráleltünk néhány, az akkori alkoholista nőddel való levelezésedre. Amiben leírtad, milyen boldogan adtad a pénzt erre-arra, telefont töltögettél a mostoha gyerekeidnek, s úgy általában, ezzel is kerested a kegyét. S egymásra néztünk.. Erre van pénz? Mikor épp néhány napja kellett újra megalázkodva kérnünk egy kis pénzt, hisz tudod, gyerekek voltunk, s gyorsan nőttünk, megint cipő bajba jutottunk. S karodat széttárva mondtad újra az úgy ismert mondatot: Ha lenne, adnék, de nincs. Akkor értettük meg azt, hogy van az, csak nem nekünk. A lányaidra se 2000 ft, se érdeklődő kérdés nem jutott, bezzeg másnak azért ment a dolog.

S eljöttünk akkor szó nélkül, letaglózva. Hát ennyit se érünk..?

S vártuk, vártuk, hogy majd csak jelentkezz, kizárt dolog, hogy ne tűnjön fel, hogy a látogatások, amik mindig rajtunk múltak, elmaradtak.

De nem. Teltek a napok, hetek, s végül hónapokká váltak, de te nem kerestél minket.

Megértettük, hogy vannak kapcsolatok, amit csak az egyik fél éltet, s ha ő abbahagyja, akkor véget is ér. Persze, ezt csak te kezdted el nekünk tanítani, az elkövetkező pasik az életünkben erre azért még ráépítettek.

S időközben, aki kérdezgette tőlünk, hogy van apátok, megütközve tapasztalta, hogy nem tudjuk, hiszen nem láttunk, akkor már tán évek óta. S így el merte azt mondani, amit tőled hallott: Hogy mi, hálátlan kölykök, pénzért mentünk csak le hozzád hajdanán takarítani. És még egyéb mesék, amikre nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy hazugság volt.

Igazságtalan volt. Hogy az apánk, akinek dagadó mellell kellett volna szemlélnie, ahogy a belőle fogant lányai egyre szebbek, okosabbak, sikeresebbek lettek a kis életükben, inkább hazugságot terjesztett. Így próbáltad a külvilágnak megmagyarázni, miért van az, hogy ezek az okos lányok még a közeledbe sem mennek.

S végül eljutottunk oda, hogy az utcán elmentél mellettem, fejedet egyenesre állítva. Akkor csak csendben gurultam el melletted, mert annyira nonszensz volt a helyzet, hogy lefagytam. Ne aggódj, piszok nagy szerencséd, hogy már nem vagyok odahaza, mert az alvégre is viszhangzana, amiket most neked mondanék.

Ugyanis Anyunak néhány hónapja jött egy levél, hogy a fél házrészre, ami a földhivatalban a te neveden is van, árverést és végrehajtást írtak ki. Tudod, arra a házra, amit anyám fizetett ki, 5 melóhelyen dolgozva mint egy állat, hogy a kölcsön egy részét minél hamarabb letudja. Aminek a hitelébe te egy fillért nem fizettél be, az elmúlt húsz évben. Annak a háznak a felére, amiről te lemondtál, hisz egyrészt alig volt részed benne, másrészt így a gyerektartást anyám elengedte.

S te, válás után is, 16 év külön élés után  4 millió forintos hitelt gyűjöttél össze, valami minimálisan kicsi összegből, csak azért, mert egy felelőtlen, meggondolatlan fasz vagy. S mivel a hitel erre a házra most járt le, így a neved is ott maradt addig a papíron. S a felszabadulás, megkönnyebbülés, és Anyám kőkeményen ledolgozott évei után a nyugdíjas időszaka úgy kezdődött, hogy jött a levél: Vagy fizet, vagy árvereznek, választhat. S mikor ő is, tesóm is beszélt veled, csak hápogtál, hogy nem tudsz mit tenni, nincs a neveden már az a régi egérszaros ház sem, bevételed nincs, ez van.

És Anyámnak most hónapok óta azzal kell kelnie-feküdnie, hogy az ügyvéddel egyeztet, mit lehet tenni. Hogy lehetne az összeget mérsékelni. Fizetni muszáj, hisz ezért a házért dolgozott huszon éve. Azért kuporgatott, azért vont meg évekig magától is mindent, mikor már megtehette volna hogy költ magára, hogy félretegyen, felújításra. S sikerült is neki, megszépítette, befejezte amit kellett, pedig kibaszott nagy ára volt. S most jössz te, te.. Aki 20 év után is beleszarsz a levesünkbe, abba a fazéba, amiből hajdanán te úgysem ettél, mert nem szedett neked a rabszolga asszony.

S most, mikor tegnap beszéltem Anyuval, kiderült, urat játszol, s azt mutatod a világnak, milyen menő vagy. Cuki pónijaid vannak, versenyzel, élsz, vigadsz.

Kíváncsi vagyok, ki itatja a lovad, mi lesz vele, ha orvosra lesz szüksége? Egyből leadod a vágóhídra, hogy három fillért még kiszedj belőle??

Tudod, mikor először hallottam a hírt, milyen szart akasztottál Anyám nyakába, elfogott a gyilkos düh. Tudom, hogy Anyu azért nem menne el hozzád személyesen, mert megölne. Azt hiszem, én is képes lennék rá, ha meglátnám a keresztbe tett karodat, ahogy vágod a fejeket, hallgatva az igazságot.

Az igazságot, hogy mekkora egy tróger vagy.

Annyi mindent elvettél tőlünk, tőlem. Persze, Anyu is tett hozzá, ha több esze van, és nem vesz magához egyből téged, mint nincstelen, fillér nélküli legényt utolsó magyarként a cigánysoron lévő szülői házból, abban bízva, hogy ha nincs is semmid, legalább dolgos vagy.. De nem, hülye volt ő is, mert nem dobott ki az első jeleknél. Mert magában bízott, tudta, hogy bármi lesz, megoldja.

S úgy jöttél ebbe a házasságba, hogy egy filléred nem volt, dolgozni is csak annyit voltál hajlandó, amennyit muszáj volt, egy ásónyommal se többet.

Tudod, nem értem. Nem értem, hogy Papának, aki egy arany ember volt, és imádtam, hogy lett ilyen semmirekellő fia. Bár, tudjuk, mert megbeszéltük a testvéreddel, hogy anyádra ütöttél. Ő biztos büszke lenne rád, de Papa forogna a sírjában, és kitagadna.

Kitagadna, látva azt, hogy te élsz vidáman, miközben a szart megint mások takarítják utánad.

Hála neked megtanultam, hogy magamban bízzak, mert a legtöbb férfi, tisztelet a kivételnek, olyan mint te. Hogy a házasság gondolata úgy halványodott el néhány hónapja a terveimben, mint a köd, mikor egyre magasabbra kúszik a nap. Mert hogy lehetne megbízni így bárkiben? Mennyi terhet, gondot képes okozni a jóhiszem? De már most jobb vagyok, mint Anyu, mert nem szültem egyik hozzád hasonló munkakerülő, lusta, érzelmileg analfabéta, állatokkal rosszul bánó exemnek se, mert időben felismertem, hogy séma alapján választottam.

És noha téged szívből megvetlek, látom azt is, hogy van másik véglet.

Látom azt, hogy másoknál kérni sem kell cipőre, mert alanyi jogon jár. Hogy van, ahol elmennek random a gyerekhez az apukák, és gyere, elviszlek fagyizni mondattal a heti láthatáson kívül is beszélnek. Hogy van, akinél munka után is elmennek, és együtt építik-szépítik a házat, ahol a gyerekek majd önálló életet kezdhetnek. Hogy van, akik 30 év házasság után is kézenfogva sétálnak.

Tudod, már nagylány vagyok. Felnőttem. Amit régen láttam, tapasztaltam, az itt marad bennem. De láttam szép, jó, és követendő példákat is az életre. S mivel magamban bízok, így tudom, hogy fogok tudni mérlegelni. És nem félek próbára tenni, figyelni, és az intő jeleket felfedezni. S aki kicsit is olyan, mint te, megszabadulok tőle.

Mert a férges részt is kivágjuk a termésből, nem esszük meg, mert undorító.

S hogy miért-e levél? Miért teszem nyilvánosra, s teregetem ki a szennyest? Nem muszáj, talán sokan felháborodnak majd, hogy lehet ilyet tenni egy apával?

Mert tudod azt is megtapasztaltam, hogy egyes esetekben hiba arra várni, majd a másik jobb belátásra tér. Egész egyszerűen, mert nincs meg benne az a jóság, hogy erre képes legyen. Viszont azért vannak a törvények, hogy aki lop, az legalább féljen a következményektől, s azért ne tegye meg végül. Nem azért, mert rossznak érezné, hogy az ékszert, ami nem szükséges a túléléshez, otthagyja.

Én hiszek a szégyen, és a közösség megrovó tekintetében.

Azt akarom, hogy aki csak ismer téged odahaza, Törökszentmiklóson, az Alatkai úton, tudja, kit takar valójában a gúnya, K. Sanyi neve mögé bújva.

Mert én azt hittem eddig, hogy a múlt, és a senki jellemed ott marad, ahova való. A régmúlt szennyek süllyesztőjében.

Csak hát van, mikor a múlt nem ér véget, hanem folytatódik a jelenben. A rossz jellemed nem múlt el, és noha eddig is millió meg egy bűnöd volt, elintézted, hogy még a jelenben is rátegyél egy lapáttal.

És tudod mit, nem tűröm. Nem vagyok már kislány, aki várakozik, hátha az ő apukája is jó ember lesz.

Nekem nem sok befolyásom van, hisz egy senki vagyok egy hozzád távol eső Zugból.

De tudod, hangom az van. És vannak fülek, akik hallják azt, amit mondok.

Vannak még férfiak, akik felháborodnak, ha ezt olvassák, és kikérik maguknak, hogy téged is Férfi jelzővel illessen meg a társadalom. Hisz te nem vagy az. Férfi az, aki a családjáért dolgozik, tesz, aki ha kell, túlórázik, de nem hagyná, hogy a gyereke lyukas cipőben, fűtetlen házban dideregjen a minuszokban. Aki vigyáz a kamasz lányaira, és alig várja, hogy oltár elé kísérhesse, átadva egy olyan Férfinek, aki tovább vigyáz majd rá.

S vannak nők, akik tudják, milyen az, egy rossz házasságból szabadulni, és kőkeményen dolgozni. Ők el tudják képzelni, mit érez most Anyám, aki egész életében robotolt, hogy mire nyugdíjas lesz, békét leljen. S te, te semmirekellő most még ebbe is beleszóltál. Vajon mikor eszi meg az ideg, és lesz rákos, szívbeteg, vagy csak mikor adja fel egyik nap végleg, azt érezve, hogy elég volt? Meddig küzdjön, más mocskát takarítva egy életen át?

S vannak lányok, fiúk, akik ilyen, vagy rosszabb apa heréjéből fogantak. Te egy senki, egy egyenes vonal, egy nulla, egy semleges valami voltál. Szinte hálás lehetek, hogy nem abuzáltál, csak néha pofoztál, alig ordítottál. Másnak ennél szörnyűbb jutott. Ők is megértik, mit érzünk irántad. Hogy a szülő, aki a legnagyobb, legbiztosabb támasz kellene, hogy legyen, végül egy szarkupac lesz csak, amit nagy ívben kerülsz. Ők tudják, milyen nehéz ezt ellensúlyozni, és a normalitás felé harcolva igyekezni, talán egy életen át. És nem elég, hogy a gyermekkort teszitek tönkre, te és a magad féle, hanem még sok év távlatából is belekavarsz az életünkbe.

Annyi mindent elvettél tőlem apám, de ezáltal annyi mindent is kaptam.

Tudod, ritka erős jellem lett mind a két lányod, és a harmadik is, akit sosem fogadtál el, mint mostoha, hozott gyerek, s ott verted, ahol csak érted.

Hálás vagyok, hogy inkább Anyánk jellemét örököltük, s nem a tiédet.

Hálás vagyok a hajamért, és a számért, amit tőled hoztam, a lábfejemért és a trehányságomért pedig örökre szidlak.

Az a te szerencsétlenséged, tudod, drága ostoba apánk, hogy amit belőletek hoztunk, az még csak a kezdet. Anyánk erős, kitartó, és robotol, a mai napig. Tudod, jelenleg épp miattad.

Csak hát ezt ő csendben teszi, legfeljebb magában vagy nekünk dohog, hogy hol van itt az igazság.

S itt vagyok én, aki eléggé hasonló jellem.

Csak hát, noha sokáig én is kussban voltam, ha valami ért, kicsit rád ütve nem tudtam kezelni a feszültséget. Azért elég sokat fejlődtem e téren.

S bizony nekem van hangom. És igazságérzetem. És nem félek ezt a kettőt összetenni, és irányítottan kezelni. Jelenleg ellened.

Akarom, hogy érjen vissza hozzád a Karma, de minél előbb. Én nem bízom a Sorsra. Lázadok, ha kell, a saját szülőm ellen is, mert ezt érzem helyesnek. Bár, téged szülőnek nevezni kibaszott nagy túlzás, maradj csak annak ami vagy: spermadonor.

S csak annyit kérek drága miklósi ismerőseim, ha látjátok ezt a nagy érdemű urat, kérdezzétek meg tőle: Nem szégyelled magad?

Nem várok csodát, hogy térden csúszva menjél Anyuhoz, bizonygatva azt, hogy majd részletben visszaadod azt, amit évek óta vígan eltékozoltál, tudva, hogy a számlát majd fizeti más. Nem, ebben nem hiszek. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha e levél eljut hozzád, mert el fog, akkor karba tett kézzel üldögélsz majd a székben, és szidsz majd. Mert nincs benned annyi értelem, és érzelmi intelligencia sem, hogy megértsd, egy fasz vagy.

De, azt azért biztos tudod, hogy ha Férfit látsz, aki maszekol, családot látsz, ahol apa vigyáz a gyerekre, vagy mesélik neked, miket értek el.. Akkor azért érezni fogod, hogy neked ez kimaradt. S azt is tudod, hogy miattad.

S égjen csak a fejed, hogy ezt már más is tudja. Elég volt, hogy mindenki hallgat arról, ha valaki rosszat tett, és utolérhetetlen. A jog sok mindenre nem terjed ki. Etikát nem néz.

Ha tartozás van, fizetni kell, akkor is, ha nem igazságos.

Fizess hát apám, ha nem pénzben, hát így. Sokallod? Pedig nem is számláztam ki mindent. Hagyok a végső elszámolásra is, ami majd vár téged, tőlem független.  

Tudod, egy nap nekem is lesznek pónijaim. De én nem étlen, szomjan tartom majd őket. Hanem szeretni, becsülni fogom őket, jobban, mint te a gyermekeid. Mert én képes vagyok rá, veled ellentétben. De hát, ez az élet értelme, nem? Hogy a gyerekek különbek lesznek végül, mint a szüleik.

Emlékszem egy mondatodra, amit sokszor emlegettél, ha valami turpisságot követtem el:

Ha nem lennél, ki kéne találni.

Még szerencse, hogy vagyok.

Igaz?

A kép forrása: Pixabay