Elsőnek terápiás jelleggel indult. Olyan dolgok is a felszínre kerülhetnek, ami máshogy aligha, lehetővé téve azt, hogy megdolgozás, megértés után szelídüljön a hatása.

Majd ha a képeket, kisebb történeteket nézem, mintegy virtuális naplóvá vált. Jó visszanézni, milyen volt régen, milyen most, s akkor milyen érzelmekben voltam.

Mostanra lett egy más aspektusa is.

Hajlamos vagyok akarni másnak azt, ami nekem jó, és tanácsot osztogatni- bár erről már leszokóban vagyok, kéretlenül legalábbis. Nem azért, mert olyan okosnak képzelem magam, vagy elnyomó lennék. Nem!

Hanem mert tudom, milyen, mikor rossz volt valami, és milyen most, amikor jó.

Érzelmileg elhanyagolt, gyakran fizikai bántalmazással, nehéz anyagi körülmények közül induló gyerekkorból, gátlásos, csúnya kamaszként, majd önfeladó, kapcsolatfüggő fiatal felnőttből kezdek szerintem egész pöpec felnőtt lenni. Ez pedig nem nagyképűség, csak zsigerből érzem a különbséget, milyen volt a megélésem mondjuk 5 éve, és milyen az elmúlt néhány hónap.

És a jót akarom másnak is. Valami belső, mély, zsigeri vággyal, amit alig tudok fékezni, s ha tehetném, Csernus módjára minden szenvedő, tehetetlen ember nyakát megfognám, s hajtanám le, ahogy ő teszi az előadásaiban. De nem tehetem, csak kis morzsákat szórok az életemből, hátha segítség lesz a túloldalon.

Azért írok első szám első személyben a blogon, mert a saját megéléseimről mesélek. Ami nekem jó, rossz, amit nem értek, amit már értek, stb.

Pedig ez nagyon nehéz és veszélyes, utólag rájöttem, de már nyakig belekeveredtem.

Kiszolgáltatott, kiteregetett, mély. Néhol fájdalmas, néhol kedves. Vicces, bosszantó, red flag vagy épp csalogató egyeseknek. Az is belelát, akivel beszélgetés alatt nem mennék bele ilyen mélységekbe, mert nem találom rá méltónak.

Ám a blog amennyire személyes, annyira személytelen is.

Ti láttok engem, ám én benneteket kevésbé. Amit leírok, az tőletek független, akkor is így érint, ha a laptopomon marad elrejtve, s akkor is, ha százan olvassák egyszerre. S ahány ember a túloldalon, annyi gondolatot ébreszt. Van, akinek túl sok, van, akinek kevés. Van, akinek segít helyre tenni valamit, így hálásan gondol rám, van, akiben érzékeny pontot nyom be, s támadással reagál.

Én hiszek a példamutatásban. Igyekszem én is ezt tenni, még ha nem tudatosan kezdtem. Volt, hogy beleírtam tanácsot a szövegekbe, mert úgy éreztem, ha csak magamról írok, öncélúan, akkor az fura. De közben rájöttem, hogy pont ez az egyetlen lehetséges megoldás. Mert ez igy ADás, és nem TÁMADás. Mintegy virtuális svédasztal. Ha valami tetszik, szedsz belőle, akár többször is, ha pedig nincs hozzá gusztusod, otthagyod.  

Nem tanácsot kell osztogatni, adni, hanem mutatni. Magamat, az életemet, hogy így is lehet.

Nem kell. Lehet.

Nem minden lenne jó másnak, de van, ami igen.

Továbbra is írom, mint egy virtuális naplót. Én döntök, mit tárok a nyilvánosság elé. Néha okkal, néha ok nélkül, sugallatra. Van, amit valaki ostobaságnak gondol, de épp a másik elmenti, mint hasznos tartalom.

Nem az a lényeg, hogy félnomádul, víz nélkül ám korlátlan internettel költöztem egy szőlőhegyre, és most amazonként élek szabadon, 400 km-re a szülővárosomtól. Hogy az állataim kinti-bentiek, hogy a kert az egyik szenvedélyem, hogy a férfi nemet egyszerre imádom, vágyom és közben a hátam közepére sem kívánom. Hogy egyszerre vagyok érdektelen az anyagi javakra, de ha terepjárót látok, akkor egyből odavonzza a tekintetem, s tudom, egyszer még nekem is lesz egy ilyenem, még ha fürdőszobám talán akkor sem lesz. Hogy egy asztalon van a fúrószár és a szemceruza, s a gumicsizma fölött libben a szoknya.

Írta valaki, hogy nem érti ezt a kettősséget, ami az életemben van. Írtam, hogy nem hogy kettősség, de sokkal többszerűség is van.

Mert a lényeg ezek mellett az, hogy felmértem az igényeimet, és aszerint rendezkedtem be, gondoskodva magamról. Hogy helyt állok a magam vágyai szerint anélkül, hogy csókosa lennék bárkinek. Hogy nemet mondtam olyan dolgokra, amik az egészségemet, lelkemet fájdították, és ezekben ki is tartok, még ha az szakítással is jár. Hogy afelé haladok, ami nekem jó és kívánatos, nem félve a munkától, mely ehhez bizony kell. Hogy hiába a sok csalódás, olykor hülye hapsi, mégis nyitott vagyok a számomra vonzó férfiakra, azon dolgozva, hogy az egyéniségem többet ne legyen elnyomva. Hogy egyszerre járok a földön, és vagyok kőszívű realista, materialista, ám a másik oldalamon álmodozó, érzelmektől átitatott naturalista. Hogy akarok mindenhez is értő, ám kacér nő is lenni, és nekem ez a kettősség erény, nem pedig veszély a jövőre nézve.

Rengeteg hozzám hasonló, sőt, még jobban traumatizált ember van kis hazánkban. Akik viszont maradnak a híg sz@rban. Mert vagy fel sem ismerik, hogy a meleg és barna közeg körülöttük fekália, nem pedig puding, vagy ha felismerik, akkor vállat rándítanak, hogy más is benne marad.

Én csak azt mutatom meg, hogy lehet csakazértis, a nem helyett. A blogon olvasható történetek az enyémeim, az én utam. Ne engem kövess, csak lásd, hogy így is lehet, különösebb tudás, okosság, pénz nélkül is.

Akard a jobbat, s tegyél érte. A rosszat már úgyis ismered, nem?

Én is csak ezt teszem. Önismerettel, kerttel, tudatossággal, állatokkal, igények kielégítésével, és sok egyébbel, amivel itt már találkoztál. Ó, és mennyi minden van még, ami szép lassan az ujjaim által a képernyőre kerül..

Dia svédasztala tálalva. Szolgáld ki magad, ha jól esik.