Tegnapelőtt vezetés közben újabb emlék sejlésem volt.

Kamaszkoromban, az első igazi vagány, új biciklimet a nővéremtől kaptam meg, ha jól emlékszem, alsós negyedikes koromban. Nekem ez nagyon nagy szám volt, mert előtte mindig csak a tesók levetett ruháit, biciklijeit kaptam meg, és mind béna volt, és inkább szégyent éreztem miattuk.

Ám, ettől a bicajtól büszke voltam. Ezüst váz, váltós, jó vastag kerekekkel, és végre kosárnak sem volt helye, mint eddig – hiszen Anyámnak minden plusz felület kellett volna bevásárlás során, még az enyémen lévő is. Na, ez viszont maga volt a menő járgány.

Jó ideig használtam, és egyre inkább gyengült itt-ott, láncot és gumikat kellett már rajta cserélni. Végül, ha jól emlékszem, 15 vagy 16 évesen ezt kaptam Karácsonyra, hogy nagyfelújítást kapott a drága. Örültem neki, ráadásul apám (direkt a kisbetű) intézte, ami nagy szó volt már akkoriban is tőle. Talán pár napot, ha használtam így, mígnem egyik este elmentünk a városba, a haverokkal, az egyik beülős helyre. S induláskor szembesültem vele, hogy nincs ott, ahol hagytam.

Egyből jött a ledöbbenés. Máshova parkoltam volna? Vagy… ellopták? Nem, az nem lehet, AZ nem történhet meg! Az én egyetlen biciklim, most lett felújítva, le is volt zárva! Ki van zárva!

Ám, hiába néztünk szét, bizony a bringa már nem volt ott. S nem is lett meg, bár a rendőrségre nem mentünk el. Utólag nem értem, miért engedték el a témát ilyen könnyen Anyuék, egy próbát megért volna talán, felnőtt fejjel mondom ezt.

Ám akkor, mit lehetett tenni: elfogadtam. Egy ideig jártam gyalog az iskolába, dolgot intézni Anyuéval, majd egy idő után jött egy újabb: használt, béna bringa. Majd, mikor rendesen lett fizetésem suli mellett is, vettem magamnak egy sajátot, egy újat, egy jót.

S évek óta nem is gondoltam az esetre, talán csak tudat alatt. Viszont tegnap rájöttem, hogy noha nem ismertem eddig fel, de bizony ez az eset is dolgozik bennem alkalomadtán.

Tudniillik tegnapelőtt vezettem a gumishoz, és arra gondoltam, kérek időpontot ezt-azt megszerelni a kocsiban, mert néhol pukkan lefelé, illene rendben tartani, ha már amúgy kizsigerelem szegénykét.

És, mi volt az első gondolatom: Tegyem rendbe, költsek rá? És mi van, ha karambolozok vele? Vagy rádől a hegyen egy kiszáradt fa? S ez a gondolat akkor is sokszor átfut az agyamon, mikor telitankolom. Pedig mindig így szoktam, nem úgy, mint egyik exem, aki kétezresével tankolt a Nissanba, és még tőlem is elkérte a benzinpénzt Püspökibe. Nem vagyok sóher, csak van ez a beépített mély külön kis gondolat, ami átsuhan a tett előtt egy pillanatra. Akkor esett le, a kacskaringós utakon, hogy ez mennyire hülye gondolat, honnan jöhet ez? S eszembe ötlött a bicikli esete, s megértettem, hogy ez működik bennem mélyen, mikor be kell fektetni valamibe, időt, pénzt, munkát. Akkor épp az autóba, de van még máshol is, ahol felleltem e fals nézetet.

Emlékszem, mikor tavaly az exemhez költöztem, és nem tudtam eldönteni, hogy most a Zugba vagy amoda toljam be az energiámat, pénzemet, időmet? Hisz ha ide, de vele működik, akkor szinte felesleges. Ha meg ide, akkor az nem fog úgy igazán működni, mert B tervként funkcionál a hegy. S végül lett kicsit ez, kicsit az, de végeredményben semmi nem úgy haladt, ahogy szerettem volna.

S néha még most sem tudom eldönteni, hogy beletegyek akkora energiát, amekkorát igényel? Mi van, ha az nem térül meg nekem a büdös életben sem? Bővítsek, szigeteljek, költsek rá jó pár száz ezret, vagy még többet, tudva azt, hogy még csak a galéria ágy sem igazán lenne kényelmes két személynek? És ha nem tudom majd jó árban eladni, ha egyszer odakerülne a helyzet? Pedig hát a jelent, és a közeli jövőt is igencsak kényelmesebbé tenné néhány kivitelezés. Mikor lesz az első férfi hosszú idő után, akit fel fogok hozni? S hogy mit hoz a távolabbi jövő? Honnan lehetne azt tudni?

S arra is rá kellett jönnöm, hogy emberekhez is van, hogy így álltam, állok. Befektetni azt a sok dolgot, mikor talán napok múlva véget ér, mert ellopják, elvész vagy én teszem a kuka tetejére, hogy vigye el az, akinek hét anyja van?

Hisz még egy tárgy esetén is nehéz elviselni a veszteséget, de annak nincs önálló akarata. Ám egy ember... Na, ő saját maga is leléphet, elmehet, túlságosan maradni akarhat, azt hiszed kedves, miközben csupa rosszindulat, és úgy összességében, tiszta kockázat.

De kezdem azt is tanulni, hogy történjék bármi, azzal kell valamit kezdeni.

Néha csak tudomásul venni és nem idegeskedni, de persze a tőlünk telhető legtöbbet megtenni azért, hogy jól jöhessünk ki bizonyos helyzetekből.

Úgyhogy jövő héten szervízbe viszem a kis autót, aztán igyekszem nem karambolozni, rossz helyre parkolni. S noha a szerelő bácsi is mondta, hogy hosszú távra már nem lehet ezekkel az öreg autókkal tervezni, de én még jó ideig szeretném kis munkás társamnak használni.

Hogy a Zuggal mennyit és mit kezdek? Igyekszem egy képet kialakítani a házról is a fejemben. Hiszen a kertet, lelkivilágomat illetően nagyrészt bejött. S amit kell, megadok a magam kényelmére, kellemes használatára, nem túlköltekezve feleslegesen. De megérdemlem, hogy jövőre néhány fokkal magasabb legyen a téli átlaghőmérséklet a szobában.. :D

S lehet, hogy elsőre sok szimpatikus emberrel sodor össze az élet, akikkel nevetve indul a nap, s a végén mégis kiderül, hogy több bennük a rosszindulat, mint a szeretet.. Az nem kell, hogy befolyásolja az én napomat, kedvemet. Nekem attól még jó lehet. Hisz neki is annyi ideje van a jó felé menni, haladni, mint nekem. Ebben azt hiszem, nem feltétlenül baj az önzőség..:)

Mert annyi féle ember van a világon: aki megveszi a hugának a biciklit, aki boldogan használja, aki ellopja, aki mindezt szótlanul végignézi, aki közbelép talán, aki esetleg kinyomozza, ki tette, aki elítéli a tolvajt és bírságot ró ki..és még sokan mások, akik között ezek és más szerepek folyton cserélődnek.

S hogy mi a tanulság számomra?

Hm. Talán az, hogy tárgyak esetén ne féltsek már előre valamit, ami még a birtokomban van, s áldozzak rá, ha szükséges a jelenhez, jövőhöz. Amit lehet, tegyek meg annak érdekében, hogy én élvezzem a hasznát. Ha pedig általam nem irányítható tényező kerül a képbe, azon legyek, hogy akkor is a lehető legjobb megoldást leljem meg.

Ha pedig emberre „kell” áldozni, akkor mérlegeljem, mit súg a belső ösztönöm. Szeretném-e valójában hogy az életem része legyen, vagy csak az a cél, hogy leteljen mondjuk a nyolc óra? Ha nem fontos számomra, akkor lényegtelen, mit ír elő a belém kódolt norma, nem kell csak azért adni neki bármit is, mert ő igényt tartana rá.

Ha viszont érdekel, akkor adjam meg neki a tőlem telhetőt. Ha mégis meggondolom magam, és már nem akarom, vagy ne adj Isten, ő lép le, esetleg elorozzák? Legfeljebb, nem én fogom rendeltetésszerűen használni, hanem a „tolvaj”.

Hiszen én a biciklit csináltattam meg régen, hogy jó legyen. S az végeredményben jó lett.

Csak hát nem nekem.

Viszont addig mégiscsak sok jót adott, szóval végeredményben ez az egész megérte.

Ma is nevettem annak ellenére, hogy nem feltétlenül értem, a másik ember miért olyan, amilyen.

S igyekszem tettekkel a jövőbe fektetni, előre lépni, biciklizés helyett mostanság sárban ragadó gumicsizmával azért, hogy a jelenben és a közeli jövőben jobb legyen nekem.

S most már felnőtt nő vagyok. Tolvajok ellen van fegyverem, csak szólok.

A kép 2015 nyarán készült. Bombajó formában voltam, izmosan, sportosan, szőkén, az első általam vásárolt zsír új bringával, az imádott Tisza parton. Persze már volt rajta kosár, úgy anyukás hasznosan.