..avagy te kikaparod a gesztenyét?

A minap gesztenyét gyűjtöttem, s mint egyedi akupunktúrás gyógymód, szabadította fel gondolataimat egy-két hidegrázós kézszúrás. S arra gondoltam, vajon, ha kőgazdak lennék, akkor is itt görnyednék és dolgoznék vele ily sokat és kellemetlent, vagy akkor megvenném háztól a méregdrága bio-t, és elégedetten hátra dőlnék, tejszínhabbal fogyasztva a meleg szobában?

Mi az, amit akkor is így csinálnék, mint most, vagy az egész életem teljesen máshogy telne, messze attól az úgy élvezett, vágyott élettől, ahol most vagyok? Rosszabb ember lennék akkor? Lustább, tohonyább, lelkileg kevésbé edzett, folyton koszos, foltos kezem helyett műköröm remekek mutatnák jellemem? Jobban megfelelnék a társadalmi normának, boldog többgyermekes családban lennék vasalt hajú, elegáns hölgy, hozzámillő sármos férjjel, ki talán csak diszkréten, vagy egyáltalán nem csalna a titkárnőjével? Mennék nyaralni évente többször tengerpartra, étteremben ennék kétnaponta? Lenne mosogatógépem, elektromos autóm, bőrcipőim és gyémánt ékszerem? Kertész gondozná a földemet, dada vigyázna gyermekemre, szakács főzne az esti vacsorára? Szerető szülők mellett felnőve talán már kisgyermekkortól tudtam volna, mi a normális, követendő példa, és nem harmincegy évesen kutatnám a titkot, mi a boldog párkapcsolat titka?

Ha lett volna lehetőségem, hogy a vágyott pszichológia szakra menjek tanulni, vajon most egy pesti irodában dolgoznék, plüss kanapén, és 60.000 ft-os órabérben dolgoznék, a mostani 1400 helyett?

Ha a Rózsadombról indultam volna el, baldachinos ágyból, menő kamaszként az életbe, én is csúfoltam volna rosszul öltözött társaimat, mint engem hajdanán némely nagyképű lány?

Ha járhattam volna táborba, nyaralásra, külföldre, tán nem éreztem volna magam még huszonévesen is elveszve a világ nagy forgatagában, és otthonosam mozognék minden ismeretlen helyen, játszi könnyedséggel?

Ha apám Férfi lett volna, s Anyám Nő, és ők maguk is többre viszik lélekben és anyagiakban, talán nem 13 évesen kezdtem volna fesztiválokon 12 órában dolgozni, hogy következő iskolaévre a tanszert, zoknit, cipőt magamnak megvegyem?

Ha szeretet, biztonság, támogatás, nyugalom lett volna a gyermekkorunk érzelmi világa, a folytonos veszekedés, feszültség, verés, kevés vagyok érzés helyett, akkor kialakul vajon legalább ennyi empátia, erő és tenni akarás a jobbra?

Ha tudtam volna, hogy az érzelmeket meg lehet, s kell élni, talán nem hasítok le majd mindent szinte már a magzatkortól, egész huszonéves koromig, hisz már ott tudtam, nem kívánt gyerek vagyok.

Míg van választásunk az életben, s nincs kényszer, addig nem is fejlődünk úgy legtöbbször, ahogy valójában rászorulunk.

Hogy a világra végül kényszerből, véletlenül vagy szabad, ám előre elrendelt akarattal érkezünk-e? Ki tudja? Mindenki csak gondol valamit, hitrendszere szerint.

Sokszor gondolok arra, milyen jó lett volna máshova születni.

Ám, abban is biztos vagyok, hogy nem így, és nem az lennék, aki végül manapság vagyok, s tudom, hogy idő kérdése, és még mindig alakulok.

S mára már biztos vagyok benne, hogy mindennek oka volt, s így kellett lennie. Ha bármilyen apró tett, élmény kimaradt volna, hiányozna egy-egy fontos darabka.

Ha szép autónk lett volna a fővárosban, tán soha nem tapasztalhattam volna meg, milyen érzés ha átölel egy csacsi, milyen érzés széna gyűjtés közben a szabad ég alatt szaladni, kisbocitól érdes puszit kapni.

Ha nem érzem, tapasztalom húsbavágóan, milyen egy kéz, egy bántó mondat, kiáltás, akkor talán én is ezt adnám tovább másoknak. De nem, tudom, mennyivel értékesebb egy kedves gesztus, egy mosoly, elismerő szó, és igyekszem most már éretten csak ezt osztogatni, akár kéretlen is, ismeretleneknek. Ki tudja, mit kapott ő is gyermekként odahaza?

Ha nem szedem a csutkaszárat, vágom a fát már gyereknek, hogy intézném magamnak most a sparheltbe?

Ha nem dolgoztam volna már kiskamaszként mákföldön, almáskertben, fesztiválokon, boltokban rendszeresen, pénzt keresve, s tartalékolva, hogy kibírja amíg kell, akkor tán nem tudtam volna korábban egyedül megélni, vagy most takarosan beosztani mindent, a biztonságban vagyok megnyugtató érzésével. S a jég hátán is megélni tudni, ha kell.

Ha nem teszem próbára a testem, akaratom, tudásom, tanulási képességem, mert muszáj volt már a vajas kenyeret is picinek magunknak megkenni, akkor lehet, most sem másznék tetőre, nem festenék szobát, nem vágnék ki fát, ha kell. Hisz nem csinálja meg a dolgokat helyettem senki, jó lesz ezeket a képességeket elsajátítani.

Ha más közegben mozgok, mint eddigi életemben, vajon találkozom volna annyi értékes személlyel? Kik hivatástudatban felértek szerintem egy-egy háztömbnyi átlag emberrel? Láttam-e volna kutyáért, macskáért annyit harcoló, támogatást adó egyént, s egyszer csak saját magam is azzá válva, részt vettem ebben?

S megtanultam volna, hogy amit emberek képtelenek megadni érzelmeket illetően, gyakran az állatok farokcsóválva, csillogó szemmel pótolják, ha nyitott vagy rá?

S felfedezvén azt, hogy hát mennyi minden várhat még az életben, ha nem azt nézem, mi volt, s azok milyen nehezek voltak, akkor nézhetek előre kíváncsian. S kezdhetek a gondolkodás, álmodozás után cselekedni. Figyelni, tanulni, tapasztalni, akarni, csalódni, örülni, haragudni, oly sok mindent átélni.

Annyi minden más lehetne, ha nem ilyen dolgok kísértek volna az életünkben. Mit gyakran keserűen idézünk fel. Ám, anélkül minden más lenne. Jobb, rosszabb? Nem tudhatjuk!

Az biztos, hogy ezek nélkül nem itt járnánk.

Kell a kényszer, kell a rossz ahhoz, hogy akarjunk előre haladni, jobban lenni, s kilépjünk az agyunkból a valóságba.

Értem már, miért vannak még oly sokan alvó állapotban. S abbahagyom a hibáztatásukat, hogy hát ha hülyék vagytok, haljatok.

Értem én.

Nem fáj eléggé, nem éhesek mardosón, nincs még elég sötétség körülöttük, nem olyan hideg még a házuk, nem kaptak még elég pofont.

Mindenkinek más a határ, hol azt mondja, na most elég! Innentől máshogy lesz.

Majd eljön mindennek az ideje, maximum egy másik életben.

De én úgy szeretem a gesztenyét, így hát ha már kikapartam, a napokban meg is főzöm.

S elégedetten fogyasztom el, elfelejtve szinte a szúrásokat, fájdalmat, amit akkor okozott.

Hogy mi lett volna, ha nem itt vagyok a hegyen, egyedül ám boldog négylábú társaimmal, folyton tervezgetve, de elégedetten, szerényen ám mégis kincsekkel körülvéve, nem tudom.

De éhes vagyok, tehát megtermelem, összegyűjtöm magamnak, amit majd a télen is ehetek. Fázni nem szeretek, ezért a tüzelőről saját kézzel gondoskodom. Többre vágyom tudásban, ezért folyton keresem az ismeretet, mi hasznos lehet nekem. S az érzés, mit akkor érzek, mikor én tettem, alkottam, fejeztem be valamit, felülírja a fáradtságot, mit a munka adott együtt vele.

S tudom, csendes békésen, hogy ezt az egészet végeredményben én magam akartam. Szabad akarattal, okkal érkeztem meg a világba, s mindegy egyes pillanatom eddig okkal zajlott, s minden ember, kivel találkoztam, valamit adott ehhez.

De nem csak az én életem ilyen! A tied is! Tudd!

Örülj hát a kényszernek, mi eléd kerül. Abból születik a legnagyobb ajándék, mi téged és a világot is előre visz: A tett!

S mindenkinek más van bekódolva, mire készíti fel az élet.

Orvos, tanár, szerető szülő, kedves nénike, értő figyelő, a világ legjobb rétesének elkészítője? A madarak, fák megmentője, közösségek összetartója, alkotóművész, ki a valóságot kikapcsolja?

Te már meglelted a tiédet?

Vagy, várod még a pofonokat, a nagy Urat, a kényszert?