Van nekem egy gyűrűm. 

Mindig, minden körülmények között hordom. Ha kint vagyok a kertben, ha tésztát gyúrok, ha vezetek, ha a takaró alatt kucorgok, ha ölelek, ha ütök. 

Hiszem, hogy nem görcsösen, hanem meleg, békés szeretettel ragaszkodom hozzá. Eljátszottam már a gondolattal, mit éreznék, ha elhagynám egyszer? Hiányozna, de elfogadnám, hogy így kell lennie. Azért persze vigyázok rá, hiszen együtt élünk oly régóta. És becses ajándék volt sok évvel ezelőtt.

Hogy kitől? Magamtól.

Filléres ajándék, fizikai síkon mára semmit nem ér, hiszen sima nemesacél. Van ezüst gyűrűm is, ami a fiókban várakozik hiába, ezt a kedvest legfeljebb a valódi karika válthatja le egyszer, ha nem csak saját magammal leszek mátkaságban eljegyezve.

Akkor hát miért szeretem?

Mert minden nap emlékeztet, hogy amit akarok, úgyis elérem, még ha sokáig is tart, míg ez teljesül.

Még igazán kislány koromban, talán lehettem vagy 10-12 éves, a nagyobbik nővéremnél voltunk látogatóban. Jártuk a fővárost vele, mi, megszeppent kis vidékiek a középső nővérrel, és az egyik pláza kis ékszerüzleténél megálltunk. Ott volt egy kis kuckó, mindenféle szépséggel, amit egy idős hölgy árult, ha jól emlékszem. Akkor már oly régóta vágytam ilyen ezüst-arany ékszerre, de nem volt zsebpénz, mit erre áldozhattam volna, csak úgy meglepetés pedig nálunk soron kívül nem került látótávolságra, örültünk, ha Karácsonykor valami számunkra vágyott várt a fa alatt.

Kedves nővérem, látva tekintetem, megvette volna nekem ajándékba. Ám, határozottan, bár vágyakozó szívvel nemet mondtam. És megmaradt az érzés, hogy nem, teher nem lehetek senkinek, inkább lemondok arról, amit saját magam által el nem érhetek.

Így is oly sokat tett értünk.

Ő vette az első biciklijeinket, telefonjainkat, a pesti kirándulásokat finanszírozta, pedig 10 év volt a korkülönbség, neki is épp akkor lehetett volna az az időszaka, mikor végre magára költhet. Noha talán még sosem köszöntem meg igazán, felnőtt fejjel felfogva ezek valódi jelentőségét, azt a sok segítséget, amivel minket, két kis hugát elhalmozott, lehetőségeihez képest, igazán hálás vagyok érte.

Végül teltek az évek szépen sorban, ám, a gyűrű valahogy sosem lett megvéve, pedig néztem időközönként, emlékezve arra, hogy régen lemondtam róla. Ám kaptunk mástól ajándékba kiselejtezettet, másfajtát ugyan, szebbet, díszesebbet, miért is vettem volna akkor újat? És hát mindig volt minden forintnak értelmesebb helye, így már el is engedtem a témát.

Mígnem, egyszer újfent Pesten járva, akkor már a Főiskolát taposva barátnőmmel kirándultunk, ha jól emlékszem, a Lurdyban, ahova amúgy eddig még nem vitt dolgom korábban. Jártuk az emeletet, és egyszer csak valami érzés letaglózott. Én itt már jártam, ismerős nekem, és van egy zug, ahova húz valami mélyen. Elindultam, mentem kicsit, és befordulva, egy sötétebb sarokban, felfedeztem azt a kis ékszeres csodahelyet, hol sok-sok évvel ezelőtt, még, mint gyermek álltam, és végül üres kézzel, csalódással teli szívvel jöttem el. S most ott voltam fiatal felnőttként, aki iskola mellett dolgozott, hogy legyen pénze a saját dolgaira.

És tudtam, most, most jött el az én időm!

Mosolyogva mentem oda, a még idősebb nénikéhez, és választottam ki ezt a gyűrűt, mi az ujjamon van, azóta is, minden nap. Nem volt a tökéletes méretemben, úgyhogy kompromisszumot kötöttem, és a középsőre húztam fel.

S noha vannak időszakok, mikor kicsit szorosabb vagy tágabb a kapcsolatunk, mint az optimális, azért nagyon figyelem, hogy az őt megillető helyéről le ne csússzon.

De így is jó nekem, és azóta is szeretem.

Nem őt magát, hiszen ez csak egy forma, mi megtestesít valamit, amire jó, ha gyakran gondolok. Manapság is ezt teszem, ha valamit nem tudok azonnal megoldani, és egy időre el kell kicsit engedni. Hogy el tudom érni, amit akarok. Egyedül is, ha haladok előre. Lehet, hogy nem sikerül mindent azonnal, van, hogy szinte elfelejti az ember, hogy hajdanán mit is szeretett volna. De aztán az egyik sarkon befordulva, szeme elé kerül a valóság, és felfedezi benne rég elfelejtett óhaját. Akkor aztán élni kell vele, még ha néha módosítva is rajta.

És nézem néha, forgatom, miközben a jelent, jövőt tervezem. Lehet, hogy saras, poros, tésztás, szőrös éppen, vagy netalántán a kristálytiszta forrásvízben tisztul meg, vagy kezet fogva, ölelve mást, de jelen van az életemben. Mutatva, hogy aminek kell, úgyis eljön az ideje.

Csak, lehet még kicsit érnem, dolgoznom, gyarapodnom kell. Pénzben, testben, szellemben? Hála Istennek, hogy lehetőséget kaptam erre, hiszen ez maga az élet, úgy hiszem!

És persze, az érem másik oldala, amit még oly nehezen tanulok, és engedek meg magamnak.

De van, hogy már sikerül, és talán keményebben kell dolgoznom rajta, mint sok más feladaton együttvéve.

Hogy aki segíteni akar, az van, hogy jó szándékból, ellenszolgáltatás nélkül teszi.

És nem kell mindig, mindent egyedül megoldani.

Engedjek néha mást is fát metszeni, vágni, csecsebecsékkel megajándékozni, és kellemetlen érzés nélkül, dolgom csupán egy boldog mosollyal ezeket megköszönni.

S attól, hogy nemkívántként jöttem a világra, nekem is jár az ajándék, melyet a Teremtő minden embernek tartogat. AZ Élet, és az ajándéka, a szeretet.

Aztán persze maradok magamként külön egyéniség, s szép lassan haladok előre, mert van még számomra kedves dolog, mit kinéztem ugyan a kirakatban, de még nem kaptam meg.

Igen, most még jobbára egyedül, de lesz még másik gyűrű a kezemen.

Csak, ember legyen a talpán, ki végül felhúzza.