Tanulom, hogy mindig- nem, csak egyre gyakrabban!!- azt gondoljam, ami van. Nem azt, ami már elmúlt, és nem azt, ami jön.

Nevezhetjük ezt tudatos jelenlétnek, mindfullnes-nek, vagy szimplán a megfelelő életnek.

Horgolás közben ezt remekül lehet tanulni.

Elég csapongó az elmém, nehéz megfékezni, hogy ne régvolt dolgokon, vagy meg sem történt eseményeken lovagoljon. És mikor számolni kell a szemeket, főleg az elején, húsz másodpercenként hibáztam: gondoltam éppen az ötödik szemre. Na de az most ez már az előző, az éppen tűn lévő, vagy a következő?! Számolhattam újra a pálcákat, és a húsz felettieknél ez már nem kis idő hátrány.. És persze a sor végén gyakran megesik, hogy meglátom a hibát, melyet azt sem tudtam előtte, hogy elkövettem.. Mely ráadásul az elejére esik, így oda a következő kör óhajtott sora, bontani kell s javítani, hisz nincs más módja a számomra megfelelő készterméknek.

Én igyekszem mindig a valós képet festeni magamról, és emiatt, ha írkászolok, a jót és rosszat is belepötyögöm. Barátnőmmel már beszéltük, hogy amit írok, valami egészen mélyről, vagy épp fentről szokott jönni, a valóság és a képzelet egy érdekes keveréke néha. Hol csak a belső vágy, egy általam követni óhajtott irány megfogalmazása, hol már büszkén jelenthetem, tettek formájában mutatkoznak meg a leírt sorok.

De azáltal, hogy képzeletemben megszületik, és az előttem lévő képernyőre átsiklik, tudni fogom, mi a cél, eredmény, melyet elérni szeretnék, s ezért a valóságban ténylegesen tenni igyekszem.

De, szeretem a rosszat, elakadásokat, fejlődni való dolgokat is beleírni.

És bizony ez a tudatos jelenlét még nem tökéletesen megy.

Vannak mozzanatok, mikor tényleg ott vagyok: vezetés közben énekelve, kutyát,macskát játék közben látva, repülő madarat fejem felett csodálva, kertben növényt, rovarokat életük közben figyelve, vagy épp valakivel egymásra mosolygás közben.

De sokszor megfigyelem, hogy még így is, a számomra választott, békés, szeretett helyen és életben, a robotpilóta vezet énhelyettem. Néha magamhoz térek, és elrévedek: én vagy én beszéltem, hallgattam a másikat, porszívóztam reggel, álltam sorban a boltban, olvastam a könyvet, vagy húztam a gyomot?

Melyik a valódi jelenlétes én? Aki kikapcsol, és csak nevet a hencsergő macskára? Vagy aki udvariasan válaszol a számára unott témában? Kell-e egyáltalán az egyiket száműzni? Hiszen végeredményben ő is hozzánk tartozik, és van, mit remekül megtesz, tehermentesíti belső énünket, és segít fenntartani a lelkibékénket.

Kell-e guruként egész nap csak meditálni, mindig mindig a pillanatban lenni, vagy itt is csak az egészséges középútra érdemes törekedni?

Erre is keresem még az én válaszomat, helyes utamat. Figyelem, mikor érzem a boldogság könnyed pillanatait, s azokat tudatosan szaporítom, így a belső énem egyre gyakrabban mosolyog és integet.

S azokat a helyzeteket, amiket nem élvezek, ha lehet, elkerülöm, ha pedig a társadalmi normák-megélhetés-előre haladás miatt ezt nem tehetem, hát átadom a pilótának, aki átvezeti testem-lelkem az esetleges viharos terepen.

És végeredményben talán épp ez a jó útiterv az Élet nevű kanyargós útra.

Én Önmagammal békésen egy testben, közös Lélekkel. Más pedig maradhat 0-24-ben pilóta, vagy minden egyes pillanatban a belső önmaga, ha bírja.

A csoki az enyém a bika aszcendenssel, a zab az övé a szűz horoszkóppal.

Persze néha egy-egy csere belefér, hogy egyikünk se kerüljön méltatlan partyba. De így mindketten elégedetten, kedvesek leszünk a világgal.

És persze ha valamelyikünk hibázik, mondjuk horgolás közben, hát egyikünk úgyis észreveszi, és mivel egy a célunk, értékrendünk, hát mindketten azon leszünk, hogy kijavítsuk.

Mindenesetre én ezt most leírtam, Te elolvastad, és lesz, ami lesz. :)