Biztosan észrevettétek, hogy kevésbé vagyok aktív ezen a felületen. 

Pedig, elárulom, nem hogy kevesebbet írok, de még többet. Illetve a videós formátumokat is folytatom. Viszont annyi platformon vagyok már jelen, hogy rangsorolnom kellett. 

Kevesebb helyen, több figyelem számomra most fontosabb és komfortosabb. 

Facebook-on, Instagramon, Tiktokon továbbra is aktív vagyok, ebből az első a leginkább a mérvadó. 

Emellett a Blog.hu helyett a Patreonra töltöm fel az írásokat most már. Ezt azoknak jelzem, akik nem rendelkeznek az előbb felsorolt platformokkal. 

Nagyon sok írás továbbra is olvasható, szabadon, ingyenesen, akár csak itt. Mások, csak ingyenes, de tagsággal, és vannak olyanok, amiket csak fizetős tagoknak, attól ...

Ellentétes vélemény

A minap feltettem egy képet, amihez írtam szöveges posztot. Egy statisztikáról, ahol a háziállatokkal való alváshoz társult egy bizonyos szám. Én magam nem maga a számokat, a valódiságukat írtam le, mert nem tartottam egyrészt teljesen pontosnak az ott szereplő mondatot, másrészt nem magát a dolgot tartottam érdekesnek. Hanem hogy az emberek elfelejtik sokszor azt, hogy bizonyos jó dolgok, megélések mögött ott van, és ott lehet a rossz is. Nem veszi el annak a fényét, megítélését, és megvalósításának lehetőségét. Tehát hogy nem kell azt állítani, hogy mindig, végig, mint a bunda alszunk az állatunkkal egy szobában, elfelejtve, hogy azért gyakran mégiscsak megzavarja álmunkat. Elferdíteni az igazságot nem ...

Utálom a kaprot

A szagát sem bírom. Mikor gyerekként tökfőzelékben kellett ennem, konkrétan volt, hogy visszahánytam az egészet. De eldöntenem akkor még nem lehetett, hogy kerülöm. Anyám diktátor volt, ennem kellett.

• Ez van fiam – mondta. Ne válogass.

És ugyan hányni sem szeretek, de legalább volt egy kis elégtétel, mikor az üres tányér újra megtelt az elfogyasztott adaggal:

• Ezt akartad? Tessék. Ez van anyám. Ne kiabálj. Takarítsál.

Tegnap kaprot szedtem a kertben. Szoktam vetni, mert hát kell. Mondjuk renitens, mert ott ritkán kel ki, és gizda lesz, ahova szánom, ahol meg elvileg híre-hamva sem volt magoknak, megjelenik. Ilyen ez a fránya.

Se főzelékben, se túró között, se mártásnak meg nem eszem. Csak és ...

Tegnap munka közben fel-felnézegettem, és figyelgettem körbe az embereken, nem elítélően, inkább kíváncsian. Leginkább a külső jegyeket. Elhízás, foghiány, öltözködés, frizura, miegymás. S azt figyeltem, kinek milyen a mozdulata, energetikája. Ki érzi jól magát, ki elégedett és mosolyog őszintén és kik azok, akik így vagy úgy, de rejtegetnek, kompenzálnak, félénkséget, kishitűséget közvetítenek, és arcvonásaik Csernus szavaival élve „búval b.szottak”, keserűek és irigyek. Szerintem persze, a saját nézőpontomból, aztán ki tudja, van-e abban bármilyen igazság, amikre végül jutottam.

Eközben az a kérdés fogalmazódott meg bennem: Őt ez nem zavarja? Teljesen letojja, lehasítja, elengedte? Vagy tesz ellene vajon, csak nem ...

Miért félünk a vihartól?

Tegnap késő este viharban jöttem haza, vezetve. Szakadt az eső, dörgött, villámlott.

Azon gondolkodtam, hogy mióta itt élek Zalában, azóta tartok igazán a viharoktól, jobban fogalmazva: Azóta érzékelem őket ennyire közelről, élesen és a veszélyeivel tisztában léve. Odahaza nem voltak ilyenek, vagy csak nem emlékszem?

Gondolkodtam, hogy míg Szolnokon voltam, akkor is voltak-e ilyen viharok. de szerintem nem. Vagy jóval kevesebb. Pedig az Alföld sík vidékén is látszódtak volna. Vagy csak a város közepén élve nem tűntek fel ennyire, a fényszennyezéssel körbevéve?

Vagy csak nem volt igazán félni valóm? Mert egy-két nagy fenyő volt ugyan a portán, de valahogy se a vihar nagysága, szele, sem azok ...

 Szeretnél nevetni. Jól érezni magad, kikapcsolni nap végén az agyad.

Kéred, hogy én is inkább ilyet írjak: cukit, kedveset, vidámat, olyan igazán pozitívat, ne olyat, ami lehúzna téged.

Nevetni akarsz, és nem elmerülni ugyanis. Olyan sokszor nehéz a nap manapság idehaza: robotolsz a munkában, elviseled a munkatársaid, főnököd rigolyáit szó nélkül, csak hogy ki ne rúgjanak, ha problémás vagy. Fizeted az inflációtól elszállt magas árakat a boltban, sakkozgatsz, hogy hó végére is jusson, igaz, hónap elején a habzsi-dőzsi már gond nélkül megvolt. A párod, gyerekeid olyan hangosak, mindig csak az aktuális gondokkal basztatnak: ezt is kellene, azt is tervezzük megfele, menjünk ide, menjünk oda, de békében, nyugalomban tőlük lenni ...

A minap elém került egy komment.

A bizonyos bőrpántos rucit tartó kezem alatti részlegben. Érdekes módon ez a semmitmondó poszt több dologra is rávilágított, ami a komment szekcióból indult ki, és ami az egész társadalmat is átjárja. Tegnap már írtam a testszégyenítést illetően egy szösszenetet erről, ma jön a másik dolog, amit ígértem.

Mivel azt érzem, mintha én mennék szembe a forgalomban ezt illetően, ám de hót’biztosan, nem átallok még így, nagyban is tovább okoskodni erről.

Merthogy azt látom, nagyon sokan észre sem veszik azokat a finom árnyalatokat, mellék ízeket, ami miatt szar szaga van bizonyos dolgoknak.

Itt ez a komment:

Takarítsunk-e kocsit randi előtt?

Ez a múltkor már megfogalmazódott bennem, vezetés közben. Tegnap viszont újra eszembe jutott. Tudjátok, feltettem a ruhaszárítós-kupis posztot az autóval, és érkezett is a témába vágó komment.

És bizony, ahogy a srác segített betenni a kocsiba a szárítót, az is átfutott az agyamon: Ha bármikor, bárkivel úgy alakulna, hogy leszólít az utcán, és az autómig kísér, mit gondolna, ha meglátja a járgányt? Vajon azzal a lendülettel törölné ki az insta elérhetőségemet, vagy csak csodálkozna: Honnan jött ez a lány? Tanyáról..?

Tehát: Kell-e, illik-e puccba vágni az autót, mielőtt a kiszemelttel randizni megyünk? Mossuk le, hogy külsőleg legalább tökéletes legyen? Már, ami a szennyeződést ...

Gyere, önkielégítem magunkat!

Lecsuktam a laptopot.

Merthogy a kávé mellé kinyitottam. Így szoknak indulni a reggelek gyakran. Vagy írok, vagy nekiindulok „értelmeset” csinálni. De az esélyt megadom, hátha jön egy gondolat, egy érzés, amit meg akarok egy írás erejéig ragadni, és úgy tovább engedni arra, amerre tovább dolga volna. Mert ez a legfontosabb most. Minden más utána áll általában. Szabadságom ajándéka, hogy én állítom fel a prioritást. Persze van munka, van kötelezettség, de ami igazán fontos, arra inkább időt szakítok, mint hogy a belsőmet szakítsa szét a vágy: Akarom, de nem tudom. Az ugyanis gyilkos hosszútávon. Egy esetleges rendetlenség, gyomos ágyás, szendvics a főtt étel helyett nem áldozat, ha a lelkem rendben ...

Az megvan, mikor a drága jó agyad valamikor az alvási fázis egy lazább pontján a semmiből bekapcsol, és egy villanás alatt, egy fordulás után egy BAZDMEG villámmal felébreszt?

Mert épp akkor tett helyre valamit, oldott meg, jött rá, emlékezett, kapcsolt össze? Pont akkor és ott? Amit amúgy napközben is megtehetne? De nem. A jó öreg alvási rem,ram, rum fázisban sikerült..

Ma hajnali 3:50 perc környékén ébredtem a második morajlás-dörgés után kipattanó szemmel: BAZDMEG, a tartály gondolattal. Merthogy két napja szivattyúztam az esővizet a másik tartályba, és hogy hogy nem, nem tettem akkor vissza a helyére a vízelvezető részt. A zacskót, amit ajánlott valaki. Éppen jártam pedig arra, elmentem mellette, de olyan szinten volt ezek ...