Avagy egy lány a szomszéd ...hegyről. :)

ZalaiZug

ZalaiZug

DiaKockák – Első beteljesült szerelem

2024. november 03. - ZalaiZug

 

Úristen, úristen! Írt! Ő írt! Ezt nem hiszem el!

Szinte kiáltottam önkívületi állapotban, a boldogság és a megdöbbenés keverékével. Többször is ellenőriznem kellett, hogy a komment tényleg tőle érkezett-e, nem pedig egy álprofilról.

Nem is emlékszem, hogy akkoriban mikor ért utoljára ilyen öröm, érzelem hullám. Vagy ért-e egyáltalán? Át tudta-e valami szakítani a magamra húzott semlegesség burkát, vagy visszapattant rólam, a rossztól kezdve így az öröm is? Igen. Azt hiszem, nem volt akkoriban más, ami ezen lendített volna. Jó taktika volt, életben tartott a nehéz időkben.

14 éves voltam, épp elkezdtem a középiskolát. Kislány voltam még, aki még csak belecsúsztatta a lábát az életbe. Akkoriban kezdődött el valami változás bennem. Igaz, hogy nagyon sokára indult meg, és annál is lassabban haladt, de akkorra teszem a kezdetet. Mint mikor tavasszal a bimbók nőni kezdenek, s lassan, nagyon lassan pattanni kezdenek az első melegebb napok hatására a rügyek.

Úgy kezdődött az én új életem is, annak idején.

Tudatosan választottam idegen helyet, ahol kollégista lehetek. El akartam jönni otthonról, az ordibálásokból, a nyomasztó hangulatból. Ahogy az általános iskolát is hátra akartam hagyni, ahol annyit csúfoltak. Mikor miért: a krumpli orromért, a suta mozgásomért, az egyszerű, nem divatos ruháimért. Ahol esélyem sem volt arra, hogy kitörjek abból a rám erőltetett keretből, ahol a nyolc év alatt belesüllyedtem.

Már akkor is éreztem, gyerekként, hogy menni kell. Újat akarok. Hogy tiszta lapokat kapjak, s a rám száradt szerepből valami újat vehessek fel. Valami olyat, ami inkább én vagyok.

Gyerek voltam még, de egyedül választottam középiskolát, s egyedül intéztem minden papírmunkát, döntést. Anyámnak már csak aláírni kellett a nyomtatványt. Mostanában jöttem arra rá, hogy ez nem oké, hogy a felelősség és döntés súlya akkoriban még nem az én dolgom lett volna. De az enyém volt, így döntöttem.

Oda megyek.

S már ahogy a nyolcadik utáni nyár eltelt, változások indultak el. Végre elmentem fodrászhoz, és új frizurát kaptam. Tetszett. A ruhákat illetően is csajosabb lettem. Először voltam 12 órában dolgozni fesztiválon, kipróbáltam magam és ügyes voltam. Észrevettem, hogy ha mosolygok és kedves vagyok, a pasik észrevesznek. Arra is ráeszméltem, hogy nem mindenkinél tetszik ez nekem, szóval állítgatni kell a mércét, hogy túlzásokba ne essen senki.

Úgy mentem hát a középiskolába, hogy kicsit elindultam a változás, fejlődés útján. És senki nem ismert.  Minden új volt. Nőhetett a pálma, mert teher bőven volt rajta. Élveztem.

Nem lettem népszerű lány, de már nem én voltam az, akit csúfoltak. Hanem simán csak átlagosként biztonságban voltam.

Már egyre többször nevettem őszintén, volt néha vitára kész a hangom, s dícsértek már a fiúk.

S akkor, akkor írt ő.

Hatalmas rajongással voltam felé, már ezer éve. Egy kamasznak ez jelenthetett a valóságban napokat, heteket is, hiszen egy örökkévalóság volt akkoriban, ha valamire várni kellett. Mondjuk, én nem vártam rá, mert esélyt sem láttam arra, hogy közünk lesz valaha egymáshoz. Csak némán, szívem kiugrása mellett figyeltem, ha valahogy közelebb került hozzám, tizenméterekre.

Magas volt, és nagyon vékony, már-már csontos. De elképesztően ügyesen és szépen mozgott, miközben játszott. Azt hiszem, azzal varázsolt el. Kézilabdázott. Nekem ő volt az egyik legügyesebb. Nem tudom visszagondolva, hogy az ő korabeli lányoknak tetszett-e egyáltalán, csak azt tudom, hogy én úgy bele voltam zúgva, hogy mást nem is igen vettem észre. Nem tudom mennyivel, de idősebb volt. Talán 17 lehetett, vagy idősebb? Nekem elérhetetlennek tűnt nem csak a kora, hanem a vagánysága miatt is.  

S egyszer, a monitoron, még a myvipen jött az értesítés: ő írt.

Beszélgetni kezdtünk. Hogy miről? Úristen, el sem tudom képzelni, mi lehetett a téma. Arra sem emlékszem, hogy az első randink hol és milyen volt. Sőt, ha bevallom őszintén, a kis „kapcsolatunkból” alig néhány mozzanat maradt meg.

Az első, hogy közösen mentünk el valami sulis eseményre, rendezvényre, még a sportcsarnokba. Tél volt, arra emlékszem, eleve kolis csak fél évig voltam. Többet nem tudtunk finanszírozni később, hiszen végül apám csak elment a háztól, mire a sulit kezdtem.

Emlékszem az akkori döbbenetre, hogy ez komoly?! Engem? Oda? Vele? Jesszus. És ha visszaemlékszem az érzésre, ami akkor bennem volt, az nem volt más, mint a szégyen. Érdekes ügye? És hogy miért? Mert nem éreztem elégnek magam hozzá. Őt menőnek láttam, a csapat egyik tehetsége, mindenki ismerte, igazi központi, vagány legény volt. Én pedig.. Egy szürke kis egér. Oké, színesedni kezdtem, de még pattanásos, rosszul öltözött, mások előtt vonulni utáló lányka voltam. Komolyan együtt kellene mutatkoznunk? Hát ő nem látja azt, amit én látok? Ha elvisz oda, akkor oly éles lesz a kontraszt, amit még az én megkeményített álcám is nehezen bír majd el.

De persze ezeket nem akkor gondoltam, hanem most. Most jöttem rá arra, akkor mit éreztem, mi játszódott le bennem. Ott, akkor szimplán leblokkoltam, lefagytam, és elképesztően kínosan éreztem magamat.

És évekig kísértett még ez a kép. Ahogy megyünk ott a csarnokban, fogja a kezemet, és úgy képzelem, mindenki minket néz. Hogy ki a fene vagyok én mellette? Másnak lenne ott a helye!

Második jelenet, amire még emlékszem, az a csók vele. Talán az első beteljesült szerelem varázsa okozta, de egész életemben úgy éreztem, soha, senki nem csókolt olyan finoman, puhán, mint ő. Azt hiszem, még mindig első helyen van a listán, ha belegondolok. Reális vagy csak idealizált képpé vált? Nem tudom. Az biztos, hogy csókot sokat kaptam azóta, és ha még szerelmes is voltam, ezt még akkor sem közelítette meg.

Harmadik jelenet pedig, mikor ültem a gép előtt, a koli gépszobájában, és szakított velem.

Nagyon kedvesen, illedelmesen, arra emlékszem. És abszolút érthető módon. Ha bevallom, akkor is inkább az lepett meg, hogy ismerkedett velem, nem pedig az, hogy szakított végül.

Ahogy elolvastam, zokogni kezdtem. Lehajtva a fejemet a klaviatúrára, alig..fél percig. Majd felcsaptam a fejem, letöröltem a könnyeimet, és megfogadtam: ennyi volt, többet nem sírok érte. És senkiért sem. Ezt az ígéretet ugyan teljes mértékben nem sikerült betartanom, mert egy-egy szakítás esetén én is sírtam, hisz nehéz volt érzelmileg. De konkrétan, pasiért, sosem sírtam. És ezt követően, 14 éves korom óta gyakorlatilag senki nem szakított velem. Persze olyan volt, hogy ismerkedés során eltűnt a másik, vagy mismásolt, megfoghatatlan volt valahogy, ami inkább rajta múlott, mint rajtam. Egyszer-kétszer volt közös megegyezéssel kimondva a nem, de azokon túl, ha kapcsolattá vált valami, akkor mindig, kivétel nélkül én mondtam ki, hogy vége van.

Akkoriban ez a kapcsolat nagy kincset jelentett nekem. Mert életemben először azt éreztem, sikerült megszereznem azt, amire annyira vágytam. Ami olyan messze volt a racionálistól, hogy elképzelni sem mertem. Csak álmodozni róla.

És igen, tudtam, hogy miattam lett vége. Mert még kevés voltam. Hozzá. Hiszen tényleg nagy volt a különbség korban, megélésekben. Én azóta is szeretettel gondolok vissza rá, mert udvarias, tisztelettudó volt, és belátta azt, hogy tapasztalatlan vagyok még hozzá. S nem visszaélt a helyzettel, hanem szépen, kedvesen elköszönt. És hiába szakított velem, nekem az maradt emléknek, hogy sikerült. Nincs lehetetlen. Hogy az álmok néha valóra válhatnak. Még ha attól véget is érhetnek, hogy léteztek.

S az elkövetkező időszakban ez a siker számomra hatalmas löketet adott. Lendületet a további bimbók kipattanására, ami a rút kiskacsából a hegyilány útjára vezetett.

S képzeljétek, volt még ilyen később is! Elmeséljem majd nektek, azt is?

Mert egyik nőismerősöm azt mondta, hogy az emlékek milyen jó dolgok. Abból táplálkozik sokszor, mikor nincs más, amihez nyúlni lehetne.

Meg is fogadtam, hogy azon leszek, minél több emlékem szülessen az elkövetkező időszakban.

S hogy miért érdemes néha a múlttal is foglalkozni? És emlékezni, eszünkbe idézni?

Mert mostani fejjel már mást is felfedezhetünk ezekben. Amit akkor, ott, nem sikerült.

32 évesen, életemben először esett le az, hogy az én rossz sémáim által másra helyeztem a fókuszt, mint amire esetleg kellett volna. Közben ott volt egy másik aspektus, amit egészen tegnap estig kihagytam, mint nézőpont.

Életem során többször is eszembe jutott ő, és a vele megélt élmények. De soha, soha nem gondoltam arra, hogy ő mennyire szépen és jól állt a dolgokhoz. Én lehet, hogy szégyelltem magam mellette, mert kevésnek tartottam magam hozzá…

De ő nem így gondolta. Ő hívott, hogy menjek vele. Emlékszem, tiltakoztam, és kibúvót kerestem. Ő nem hagyta. Alig ismert, de felvállalt. És végig vitt lazán, a kezemet fogva azok között, akiket szeretett, kedvelt, és egyáltalán nem szégyellt előttük.

Talán ő volt az első olyan személy, aki így állt hozzám. Csak hát nekem még ezt követően is évek kellettek ahhoz, hogy elhigyjem: szerethető vagyok. Akkoriban pedig képtelen voltam ezt kívülről figyelve észrevenni.

Majd húsz év után kereteztem át ezt az emléket.

S eddig is hálás voltam neki, de mostantól még inkább az leszek.

Pedig lehet csak néhányszor találkoztunk, párszor csókolóztunk, és utána mindenki élte a maga kis világát. Ő már családapa, és remélem, nagyon boldog.

De ő is hozzátett ahhoz az élethez, amit nagy nehézségek árán, de végre élni kezdtem. Egy ember, 14 éves koromban.

S még annyi, de annyi személy, élmény járult hozzá ahhoz, hogy ma a gép előtt ülök, és azt mondhatom: köszönöm, hogy mindezt megéltem. Ezekkel az élményekkel tudtam elérni ide.

S azt is tudom, hogy még messze a vége. Annyi ember, annyi tapasztalat fog még hozzámtenni. S ki tudja, amiről manapság álmodozom, talán nem is olyan sokára valósággá válik.

Készen leszek akkor? Vagy egyáltalán valaha? Aligha. De hogy stagnálni nem fogok, az egészen biztos.

S mikor kérdezitek néhányan, hogy kezdtem el az önismeretet, akkor hogy mondhatnék konkrét választ? Receptet? Útmutatást?

Mikor ezekre a kérdésekre ezek az emlékek bukkannak fel. Amik nélkül hiányozna egy-egy nélkülözhetetlen puzzle.

Néha azért elmesélem nektek ezeket a DiaKockákat, a múltamból. Lehet nektek nem jelent sokat. Nekem mégis örökké ittmarad. Az enyém. Nekem segített, nekem volt fontos.

Nektek is épp zajlik a saját filmtekercsetek. Csak az a kérdés, melyik kockánál állítod meg a lejátszást, és milyen tanulsággal ruházod fel. És talán érdemes néha visszatekerni a dolgokat, hátha most már máshogy látod, mint akkor.

462543931_1088475006323708_7831926517127254665_n.jpg

Miért élek így?

Miért élek így?

Tegnap kérdezték.

Olyan nehéz elmondani, miért.

Van rövid válaszom egyeseknek, s van kissé hosszabb másoknak.

De hogy saját magamnak hogy mesélnék róla, most vagy majd évek múlva visszaemlékezve erre a számomra izgalmas kalandra?

Hogy mondhatnám el, hogy hiperérzékenyként mennyire zavarnak az ingerek, amik a külvilágból általam irányíthatatlanul bombáztak, mikor a városban laktam?

Hogy nem tudtam az utcára menni csak úgy, hogy ne kapott volna el a szomszéd néni, hogy Szerbusz Édesem, képzeld mi történt.. És már mesélte is, hiába húztam már fel az ablakot, hogy dolgomra mennék..

Mikor Maci, a szomszéd kutyája az ablakom alatt ugatott éjjelente, és én hiába üvöltöttem már ki, hogy fogd már be, se ő abba nem hagyta, sem a szomszéd 4 tagú családból fel sem kelt senki erre.. Vagy kijönni nem mertek.. S ők voltak azok, akik gondozni sem tudták normálisan szerencsétlent, s nekem ezt látni kellett.

Hogy a hátsó szomszéd tarra permetezte az udvarát, s természetesen az én területemre is jutott a szerből, hiába jeleztem, hogy nem kérek belőle.

Hogy mikor napi szinten jártam az utcákban, hány kikötött kutyát láttam, hány gyerekével üvöltő embert hallottam, hány roma zenét bömbölő porta előtt mentem el.

Hogy ülve a nagy, 3 szobás házam kis konyhájában felmértem, hogy robotolnom kellene egész életemben, még több munkahelyen, igazi élet nélkül, ha ezt szinten tartani próbálnám. S valószínűleg azt is hasztalanul. Ráadásul számomra feleslegesen. Mert nincs rá sem igényem, sem szükségem.

Hogy mennyi információ jutott el hozzám az internetnek hála, s hogy nem csak elmémnek nyílt ki a világ ezzel, hanem a lehetőségeimnek is, ami a jövőmet illeti. Mert megláttam azt, hogy máshogy is lehet, csak kellene hozzá valami. Ami nem más, mint a csakazértis akarat, és csipetnyi bátorság.

S a csakazértis érzéssel jöttem a világra, mint nem kívánt gyermek, akkor, mikor Anyám elvileg még megfoganni sem tudott volna.. S egyszercsak mégis ott voltam, mert valami miatt annyira akartam, itt, ezt az életet a Földön. Pedig még se szívem, se agyam nem volt. Csak az akarat.

Hogy miért van az, hogy a közvilágítás, víz nélkül a hegyen jobb nekem, mint a városi kényelem? Pedig az internet korlátlan előfizetését is simán kimeríteném egy hét alatt, annyit vagyok fenn a neten?

Hogy szinte regényeket írok, hogy rengeteget pofázok egymagam? Vagy azokkal, akiket tényleg szeretek, kedvelek, s a fókuszt valami miatt rájuk helyezem? Rájuk úgyis mosolyogva nézek, és az érzelmi életük, motivációjuk, élményeik , megélésük érdekelni kezd. Másokkal pedig szinte semmit, vagy a minimálist, ha beszélek? S vágyat sem érzek arra, hogy felületes kérdésekkel ismerkedni kezdjek? Szimplán, mert nem érdekel, mi van a gyerekével, a főztjével, fityfenéjével.  

Hogy most kötöttségek nélkül dolgozom, ahol én is csak egy darab vagyok? S én ezt nem rossznak, hanem élvezetesnek élek meg? Legalábbis egyelőre? Mert végre nem csörög a telefonom napi tízszer, nem kell vasárnap kora hajnalban is dolgozni indulni, hogy nem kell választanom saját magam és megmentésre váró életek között. S tudom, hogy nem csak ez a két véglet létezik.

Ahol a nulla elköteleződés, és a kizsigerelő munkahely két véglete van, mert középen is rengeteg lehetőség mutatkozik. De most életemben először megtehetem, hogy kiszöktem a burokból, ahol nevelkedtem, s erősen korlátozva voltam, s próbálgathatom, mi a jó nekem.

S ahogy csakazértis az életre jöttem, ezt az érzést viszem most is tova.

Próbálkozom, kostolgatok, figyelem magam, és raktározom az élményeket. S tudom, hogy ami most van, nem biztos, hogy marad is. Viszont a tudat, hogy mindenhogy és mindenhol feltalálom magam, jön velem.

S nem, nem szerelmi csalódás miatt menekültem el ide. Mert tegnap ezt kérdezték.. Ahogy nem eladósodtam, nem körbe dugtam a várost, s új érintetlen megyéket kellett találnom, ahogy nem elüldöztek a kis szülővárosomból.

Gondolhatja ezt bárki, mert hát ritkán beszélek a miértekről.

Csak azt tudtam, mit nem akarok, felismerve, hogy számomra akkor ott ezek terhesek, kellemetlenek voltak, és mást akartam. S nem bennemaradtam olyan circa 20-30 évet, hanem két év alatt álmodoztam, elterveztem, és cselekedni kezdtem.

S most itt vagyok alföldiként egy zalai hegyen.

Hol vaddisznók túrnak a házamtól húsz méterre, szarvas és őz nyomok vannak a kerítésem mellett. Hogy ragadozó madarakat, denevéreket, cinkéket és pillangókat látok, ha kinézek az ablakon, vagy a ház elé megyek, nem pedig leselkedő szomszédokat.

Hogy esténként, ha hazaérek, csillagokat látok a megvilágítatlan házam fölött, nem pedig fényszennyezéssel elnyomva ezt, a villanykarók miatt.

Hogy a kutyáimat, macskámat póráz nélkül sétáltathatom, s négyesben szoktunk a környéken bandukolni, teljes biztonságban a köz nélkül. S ilyen nyugodtak és kiegyensúlyozottak még ők sem voltak soha.

Hogy odahaza nem kell se normál, se napszemüveg. Mert hiába rossz elvileg a szemem, ott valahogy nem kell. Bezzeg a gyárban már hunyorgok, s fel kell tennem. Nem. Odahaza mindent látok, talán azért, mert csupa szép és élő.

Hogy néha mikor kézzel mosok, nyáron, lenge anyagú dolgokat, mennyire macerás, lassú ugyan. De mégis van benne valami.. Békés, megnyugtató, gondoskodó.

Hogy nem érzem tehernek azt, hogy egy-két hetente vizet hozok fel magamnak, hogy mosodába megyek nagy szatyrokkal, és hogy lavorban fürdök buborékos kád helyett.

Hogy a kézi szerszámok mellett ugyanolyan élvezettel fogom a telefont, és beszélek bele arról, amit én gondolok, ami engem foglalkoztat, és mikor megunom, megnyomom a piros gombot.

És nekem a legmeglepőbb, hogy ez mégiscsak érdekel embereket. És van, aki szeretettel gondol rám, néhány száz kilométerről akár.

Ahogy az is, hogy egyesek valami miatt felhergelve lesznek azáltal, hogy beszélek és nyilatkozom olyan dolgokról is, amit nem szoktak meg eddig: boldogságról, értékrendről, szexualitásról, randizásról, méretekről, vödörbe sz@rásról, dühről, ellenvéleményről, női egyenjogúságról, új-szabad női életről, és mikor miről, amit aktuálisnak gondolok.

Annyi de annyi oka van, hogy így élek. És még ráadásul tényleg élvezem is.

De a tudat, hogy úgy, és akkor és azt cselekszem, amit én jónak, helyesnek, vágyottnak érzek, azt hogy foglaljam szavakba? Pláne idegeneknek?

Hogy ami másnak élvezetes, vágyott, természetes, az számomra mennyire terhes tud lenni?

És noha bizonyos dolgokban ellentmondásosan élek, épp az adja meg nekem az ízt, ami régen hiányzott a húslevesemből?  

S egy cseppet sem félek attól, hogy ha majd máshogy szeretném, másra vágynék, ne tudnám akkor is megtenni.

Csakazértis.

 

A kép tegnap készült, az ablakból. Hopi cica ott figyel benn. Aki, hála a hegynek, szabadon élhet idekint, mert se kocsi, se idegen kutya, se mérgezni kész szomszéd nélkül lehet. Ahol a kocsi mögötti részen már őzek járnak.  462536752_523034097303750_7788965201472665664_n.jpg

Gyors, gyors, lassú

Gyors, gyors, lassú

Táncolni bevallom nem tudok, habár szeretek. De a tánclépéseket megjegyezni, és lekövetni sosem tudtam. Ugyanúgy, ahogy ismerkedés során sem voltam soha nagy taktikás, mert egész egyszerűen nem éreztem célravezetőnek. Mikor hajdanán, fiatal felnőttként néha megpróbálkoztam vele, akkor is a saját csapdámba estem bele: én szenvedtem idehaza, kétségek, agyalások között hánykolódva, várva arra, mit és mikor lép majd a másik oldalon, a kiszemeltem. És ha nem úgy lépett, ahogy én elképzeltem, vágytam vagy logikusnak gondoltam, akkor felkorbácsolódtak a rossz érzések bennem. S olyankor szinte biztos, hogy én sem optimálisan, helyesen cselekedtem ezt követően.

Nekem, mint én magam és mások is észrevették, gyakran férfilogikával működik az elmém. Már, ha létezik olyan egyáltalán.. Ok-okozat, egyenes út, eldöntendő kérdések, gondolatolvasás helyett őszinte kommunikáció. Mondjuk, jobb esetben ezek emberi, és nem nemszerinti tulajdonságok egy bizonyos értelmi és érzelmi szint felett. De ha bevalljuk őszintén, a nőknél ez nem mindig működik.

Szóval elég hamar rájöttem arra, hogy én nem szeretek szenvedni, és felesleges köröket futni. Úgyhogy megoldásokat kerestem arra, hogy ez ne is kezdődjön el. Na de nem könnyű feladat ez egy olyan világban, ahol millió ember él, és mindenki máshogy működik, még ha sablonok alapján azért olykor besorolhatóak is vagyunk.

Mivel én magam is elég végletesen élek bizonyos értelemben, nem meglepő, hogy ismerkedés során is elérek olykor ezek szélére. Mindig az aranyközéputat keresem pedig, amit egyre többször meg is lelek, de nyilván akkor ismered meg a határaidat, ha elmész addig, ahol már így vagy úgy, de falnak csapódsz arccal.

Őszintén bevallom, a két véglettel nem tudok, s nem is akarok már mit kezdeni. S ha így vagy úgy tapasztalom, gyakran laposkúszásban, vagy hajamat tépve nyíltan elszaladok, keresve a megnyugtató középpontot. Gyökeret verve egy időre újfent: se erre, se arra egy lépést sem teszek, hagyjatok.

Mikor ismerkedni kezdesz, olykor háromféle partnert fedezhetsz fel, akár egy táncparketten.

Biztos ismeritek a taktikázós, elhúzó, konkrét választ adni képtelen embereket, akik ha ismerkedni kezdenek veletek, vagy ellentétes jeleket küldenek, vagy néha morzsát szórva mutatják, hol van a kis odújuk, de eléd azért nem mennek, hogy könnyebben odatalálj. Teszik ezt esetleg több indokból, melyben az ártatlantól kezdve a rideg számításig bármi lehet. Nem döntöttek, több vasat is a tűzben tartanak, önbizalomhiányosak, csak lyukra játszanak, vagy a f@sz tudja, mi játszódik le bennük. Mindenesetre húzzák az időt, egyet előre lépnek gyorsan, majd kettőt vissza csigalassan.

A másik véglet a cunamiként áradó. Aki jön, az elején talán elvarázsol az akarásával, de csakhamar már levegőért kapkodsz a rádnehezedő, terhes súlya alatt. Mert mindig, mindenhol ott van, nyomul, szerelmet vall két nap után, még orrot sem fújtál előtte, de már házasságot, gyereket akar. Nem tudsz úgy a telefonra nézni, hogy ne legyen egy semmitmondó üzenet tőle, jelezve, hogy gondolok rád, akarlak, itt vagyok, hahó, miért nem írtál már kerek tíz perce? S mindig, mindig ott legyeskedik körülötted, lelkesebben, mint a pekingi palotapincsi a jutalomfalatra ácsingózva. Nagyon nehéz velük is, pedig ritkán van bennük rosszindulat. Szimplán legtöbbször éhes a belső gyermekük, s amit annak idején nem sikerült megkapni, átélni, azt hajkurásszák még őszülve, ráncosan is, mindhiába. Ő nemhogy lépni akar előre, de inkább ugrani, szaladni, s hátra bizony nem sikerül még csak a sarkát sem csúsztatni.

Hiszem, hogy egyik sem helyes, célravezető, optimális. Azt hiszem, kicsit én is beletapostam hajdanán mindkét végletbe, mikor még öntudatlanul ugráltam a táncparketten.

Tudom, átérzem, hogy aki ezekben a szerepekben táncol, milyen kínokat él át, mikor a partnere ellöki őt magától, hiába szeretne csak vele keringőzni, vagy épp rámászik akkor is, és kezét rángatva akarja magához húzni, mikor ő még azt se tudja, melyik színpadon áll éppen.

Tudom, mert voltam mindkét szerepben, tapostam mások lábára, vagy húzódtam el én magam is, hiába akart a derekamnál fogva közelebb húzni.

Hasznos volt a tánctanulás. Mert csak így értheti meg az ember az egyensúly lényegét és fontosságát.

Első sorban magunkért, mert elegünk van abból, hogy egy alapjáraton élvezetes hobbit pengeélen egyensúlyozva vagy acélbetétes bakancsban tudjuk le.

Számomra a megoldást a magamra figyelés, és a tanulás, őszinte hozzáállás hozta el.

Szeretek táncolni, de ritkán szoktam. Leginkább akkor is egyedül, mert akkor szabad vagyok, és se nem taposok másokat, se a fenekem alá nem nyúlnak kéretlen, a derekam helyett.

Viszont mikor mégis megpróbálom, s ismerkedni kezdek, akkor van számomra egy alap koreográfia.

Tetszik-e az illető, úgy igazán? Szeretném-e megfogni a kezét, hozzá közelebb lépve készen arra, hogy akár lassú táncot is járjunk? Ha nem döntöttem még, akkor kis távolságból, lazán táncikálok vele, időt kérve arra, hogy vágyat vagy ellenérzést érezve előre vagy hátra lépjek.

Ha tetszik, akkor viszont jelzem, mutatom, s ha ez az érzés kölcsönös, akkor ezt viszont is elvárom. Beszélni kell, őszintén, taktikázás nélkül, a hogyanokról és lehetőségekről, mert kétségek között tartani a másikat vétek. Mindkét félnek egyaránt. Még arról is, hogy ha vízhólyag nyomja a lábamat, és amúgy szívesen táncolnék még, de időt kérve, üljünk inkább le következik.

Szerintem az egyik legfontosabb dolog az életben a beszéd képessége, lehetősége. Mégis annyian nem vágnak bele a fejlesztésébe. Mert hát nehéz, maga után vonz sok kudarcot, buktatót és rossz tapasztalatot. És sajnos kevés alkalmas partnert találunk hozzá. Hisz beszélni, táncolni csak azzal tudunk élvezhetően, akivel egy szinten vagyunk.

Csak azt felejtjük el, hogy lehet, hogy nulla ritmusérzékkel születünk, amivel nem igen tudunk mit kezdeni, de beszélni, érzésekhez hozzáférni mindenkinek sikerülhet, ha tesz érte.

Én például tánc közben valószínűleg a lábadra fogok lépni előbb-utóbb, hiába figyelek, vagy épp elengedem magam, egyre megy.

De hogy mindig válaszolok, ha kérdezel, és bármikor megkérdezlek, ha nem értelek, az is határozottan biztos.

Ám hogy kapaszkodni nem fogok beléd, ha távolodást érzek, ahogy ha rángatni próbálsz a parkettre, miközben én üldögélni szeretnék, akkor is egy lesz a kedves partnerek sorsa némely tisztázni próbáló mondat után:

Fogom a poharamat és inkább táncolok továbbra is egyedül. Hiszen a zene, a libbenő ruha, a fények és a mindenség élvezetes akkor is, ha egyedül élvezzük az estét.

Ezek alapján a harmadik, aranyközéputas megoldást kedvelem, keresem vagy veszem észre:

Azt, akivel kölcsönösen észrevettük egymást, s a jelek után hozzám lépve megkérdezi: Szabad egy táncra szép hölgyem? S én mosolyogva megfogom a felém nyújtott kezét, s szépen lassan közelítve, ringatózni kezdünk. Ő nem kalandozik el a kezével túl gyorsan felfedezve a neki tetsző formákat, ám kedvesen beszélgetve, bókolva jelzi, hogy azért őszintén érdekli.

Én pedig szép lassan egyre közelebb engedem magamhoz, rásimulva, akár szememet becsukva, két karommal a nyakát átfonva.

Nem kell játszani az elérhetetlent, és gondolkodni azon, hogy a szimpátia kölcsönös-e. Mert a tánc végén mindketten mosolyogva maradunk egymás karjában, élvezve a további lehetőséget egymás megismerésére.

S az est végeztével nincsenek további kötelező körök, hogy x órát illik várni az újabb lehetőségre, mert nyíltan, őszintén lehet ezekről beszélni. Akkor is, ha ennyi volt az estében, semmi több.

Aztán persze lehet csak a bennem élő romantikus lélek gondolja úgy, hogy ez lehet ilyen egyszerű is. Taktika, időhúzás, agyalás nélkül. De egye fene, hiába néha a férfi logika, ha egyszer nőnek születtem. És bizony, szeretem ezt a szerepet, s közelebb jutva magamhoz, egyre jobban élvezem.

Aztán persze itt van 2024, amikor már a nők is táncolni hívják a férfiakat, felborítva az eddig ismert koreográfiát. És nézünk gyakran egymásra, nők és férfiak szemöldökfelhúzva, hogy akkor most mi is legyen? Ki kezdeményezzen, ki vezessen, kinek a hangja mélyebb, hogy először szólni merjen?

S még az is a másik lábára lép talán, aki amúgy szárnyalva, puhán közlekedett korábban.

Én magam is csak óvatosan figyelgetek. Lenne kedvem táncolni mostanában, de tudom, hogy két bal lábbal születtem, ha kompenzálni akarom, akkor ahhoz megfelelő zene, ritmus és partner kell. Rááadásul sportcipőben vagyok, szép ruhában ugyan, de erősen eltérve az átlagos táncos lányoktól.  

S hallgatva a zenét, nézve a többieket, lehet inkább hazamegyek, a hegyen bekapcsolva a zenét, és magamban táncikálok inkább mezítláb a fűben a lemenő nap fényében, a denevérek lebbenő szárnyai alatt, ahogy szoktam.

Ismerve az én adottságaimat, és tisztelve magamat annyira, hogy nem táncolok valakivel csak azért, hogy ne érezzem magam vénkislánynak.

De már táncolok, és élvezem a zenét.

Ez az első lépés, ha jól hiszem.

S lesz-e a fák alatt, akár esőben közösen egyszer egy férfivel? Talán. 

Addig is lépegetek előre, az élet fordulatos színterén, hiszen a tánc mellett annyi minden élvezetes van. 

És lehet inkább a küzdősportok felé fordulok. Hisz kigáncsolni is lehet azt, aki tetszik nekünk,nemigaz? 

364229491_6356232614452546_5877974474105539176_n.jpg

 A kép forrása: Pixabay

Erős nőktől, ha félsz...

 

Elegem van az erős nőkből!

Mit vagy annyira büszke magadra, hogy fát vágsz, ásol vagy más férfimunkát végzel?

Ez nem a nő dolga. Farkat növesztettél, te ostoba!

Nem kellenél nekem soha, mert az én nőm legyen finom, csendes, gyámoltalan hölgy, ki meleltt érzem, igazán kellek!

Ha mindig ilyen határozott, erős vagy, elijeszted a pasikat, és egyedül maradsz öreg korodra!

 

Látom e mondatokat nálam, és más erős nőknél is, akik büszkén vállaljuk, hogy ilyen is van.

Félnek, ódzkodnak, megvetnek minket egyesek, úgy, hogy nem is ismernek minket, és egy lépést sem tettek meg a mi cipőnkben. Csak azt nem értem, miért e negatív vélemény azokról, akik nyíltan vállalják: teszünk a saját életünk alakulásáért.

Balgaság azt gondolni ugyanis, hogy az a nő, aki egyszer képes volt erőssé válni, ne lenne képes arra is, hogy gyengéd legyen. Ez a kettő nem kizárja, hanem segíti egymást ugyanis.

Azért vagyunk erősek, s azért ütünk, vágunk, harcolunk, hogy előre haladjunk.

Hogy egy nap már ne csak csákányozzunk a kertben és izzadjunk, hanem a virágok között, a padon ülve csodáljuk azt, amit a két kezünkkel létrehoztunk egyszer.

Házam volt sokáig csupán, ahol csak a szükséges, kell, muszáj, funkcionális létezett. Mert ez szolgálta a túlélésem, életem, így haladhattam egyik lépésről a másikra, afelé a kép felé, ami a fejemben már akkor is létezett, és a tettekre motivált. Az otthon, a kívánt élet, a remények és álmok felé, amit nem elég vízionálni, hanem bizony tenni is kell érte.

S mikor teszed, csinálod, olykor harcolsz, erős vagy, és férfi munkát végzel, mert ezekhez épp ez szükséges.. Jön a vád: nőietlen vagy.

Rossz a taktika: fogj egy pasit, csinálja ő, elijeszted a másik nemet, elpazarlod az idődet.

Tudod mit gondolok erről? S azokról, akik ezeket az erős nők fejére vetik?

Hogy én félek, ódzkodok tőletek, és nagyívben kerüllek benneteket. A túl gyenge emberektől, és a túl erősöktől egyaránt, kik nem ismeritek a másik végletet, csak támadjátok azt, aki álmodozás helyett cselekedni mer.

S becsülöm azt a gyenge embert, aki egy nap ráeszmél, hogy az élete tőle függ igazán, és erőt gyűjtve nekiindul a küzdelmes nagyvilágba. És gyakorol, ha elbukik, kudarcot él át, akkor is feláll, és ha picikét is, de előre halad. S aki egy nap eljut oda, hogy erős ember lesz, ha kitart. S ha most még féllábon is, de egyensúlyozik, és aki előtte jár, azt példaként figyeli, ahelyett, hogy átgázolva rajta, dobbantónak használná fel, mint egyesek.

S becsülöm azt az erős embert is, ki nem felejti el, honnan indult hajdanán. Ki tudja, milyen az élet a vagyon, kényelem, lágyság túloldalán. És akit épp kőkeményen dolgozni, küzdeni lát, azt inkább bíztatja, vállon veregeti, és nem pedig köpködni kezdi.

Tudod, mikor erős nőt kritizálsz, elfelejted, hogy van olyan oldala, ami előtted örökre rejtve marad. Lehet, hogy fürge, gyors, határozott, és küzd, ha kell, akár ellened is, de mikor eléri a szintet, amit kitűzött, akkor bizony képessé válik leengedni. Hogy ehhez mennyi idő, erő, vízhólyag kell a tenyeren? Talán előre még ő maga sem tudja.

De egyszer csak eljön az idő, mikor észreveszi: lazíthatok.

S a házból, amiért eddig harcolt, gürcölt, szép lassan otthont varázsol. A korábban begyűjtött kincseket: ágakat, terméseket, elmentett pinterest ötleteket felhasznál, és egy-egy kedves sarkot  élettel, bájjal tölt fel, s mosolyogva lép tova, ha jártában-keltében meglátja.

A testet, amit eddig fizikai munkára használt, már szépíteni, ápolni, díszíteni kezd, s már nem csak az izmok látványát csodálja, hanem a kelme lengését, az ékszer egyediségét is, mit szeretettel visel.

A kertet, amiben eddig ásott, csákányozott, izzadt, hogy kialakítson, már egyre többször csodálva, szeretettel nézi: sikerült, élni kezdett. S alig várja, hogy jövőre kis padon ülve csodálja az élet millió megnyilvánulását, mit saját kézzel indított el.

Tudjátok, ezekre gondoltam, miközben egy nap alatt mindent is csináltam.

Kemény munkával megkeresett százezreket fizettem ki egy kis klímára, szorgos nőként takarítva utána. Szépítettem a kis sarkokat, kreatív energiáknak engedve utat, és büszkén mosolyogva: végre ide is eljutottam.

Álltam a kertben, nézve a gyönyörű virágokat, ásóval szedve fel a burgonyákat. Csákányozva a szőlőtőkéket, ásva a kiürült ágyást is, ha már süt a nap, egye fene, gyorsan kész lesz az!

Gondos gazdaként betakartam, finom, puha szénával, amit én magam kaszáltam.

S a krumplit, amit én vetettem, estére meg is sütöttem.

S kiskutyáimat, cicámat számtalanszor megszeretgettem, a fákon kopogtató harkályt, s felettem szálló lepkét, méhecskét milliószor megcsodáltam.

A kedves kommenteket, üzeneteket hálás mosollyal olvastam, soron következő posztjaimat lelkesen írtam, már az est leszállta után.

Erős vagyok? És ijesztő? Nagy ívben kerülsz, mert sok vagyok? Gyenge nőhöz képest túl erős, ám férfias nőnek viszont túl lágy? Hogy is van ez? Cimkézni próbálsz, de csődöt mondasz?

Nem te félsz inkább attól, hogy van, ki meri vállalni: erő nélkül nincs lágyság, s fordítva is így van?

Tudod mit? Én büszke vagyok arra, hogy ilyen vagyok.

Olykor túl erős, néha túl érzelmes, és egyre többször vagyok: középen. S ez jó nekem.

S hiszem, hogy ez csak azt zavarja, s teszi erőszakosan, támadóan szóvá, aki nem volt még igazán a túlparton, és nem ismeri a hatalmat, melyet ezek a megtapasztalások adnak.

Félelemből, megalkuvásból, kényelemből, megszokásból, társadalmi elvárásból, kisebbrendűségi érzésből, vagy bármi másból.

Mert én bakancsban, izzadtan is képes vagyok ölelni, örülni, mosolyogni, szeretni.

Ám szoknyában is tudok kaszálni, cipelni, magamért kiállni, ha kell.

És egy erős férfi is lehet tudatos, ölelhet, bújhat, szerethet, lágyulhat.

Ha elértél valaha a két végletre, pontosan tudod, mekkora kincs, tudás van a birtokodban: választhatsz, előveheted azt, amire épp igény, szükség, lehetőség van. Nem hiány ez, hanem ajándék.

S jól teszed, ha félsz tőlem, és a hozzám hasonlóktól.

Legyen az erős nő, vagy tudatos-érzelmekre képes férfi, bárki, ki kilóg a sorból.

Mert pimaszul mutatjuk a tükröt neked, ami böki a csőrödet.

Mégpedig: hogy így is lehet.

Kell hát neked valami más kifogás, igaz?

Vagy mit szólsz ahhoz, ha ehelyett végre más megoldás születne?

Talán érdemes lenne elindulni a túlpartra..

Nemde..?

 

Mindjárt...

Mindjárt, mindjárt sikerül!

Érzem, közel a pont, amire úgy vártam. Hol izgatottan, hol kíváncsian, vágyakozva vagy olykor elbizonytalanodva..

Már egy ideje érzem, hogy közeledik. Átfutott az agyamon, hogy talán már el is értem, csak egy nemlétező tökéletes élet ábrándját kergetem, s észre sem vettem? Miközben már pont ott vagyok, ahol akartam?

Ezért hát eddig úgy gondoltam, adok még időt magamnak.

Még nem írom meg neki, hogy ott vagyok, amiért olyan keményen dolgoztunk nem is olyan nagyon régen.

Volt ugyanis valaki, még az előző életemben, aki olyan nagyon sokat jelentett nekem, és akivel olyan kemény munkát végeztünk, mint amit csákánnyal, lapáttal, semmilyen más eszközzel sem korábban, és talán azóta sem.

Fél év volt, ám olyan intenzív és mély időszak, amiért egész életemben hálás leszek. És soha, semmilyen körülmény nem fogja elvenni a jelentőségét, és a legnagyobb befektetés volt ez saját magamba. Egy trópusi nyaralás áráért megkaptam a lehetőséget, hogy olyan életet tudjak magamnak teremteni, ahol minden nap egy ajándék, menekülés és másra vágyás nélkül is.

Ez a személy, mikor befejeztük a közös munkát, annyit kért tőlem:

Klaudia, ha révbe ért, küldjön egy képet. Nem kell többet, nem kell kommentár, csak ennyi.

Akkor tudni fogjuk, hogy elértük azt, amiért dolgoztunk.

Ezzel a kéréssel, és azzal a mondattal indultam útnak, amire szintén örök életemben emlékezni fogok, és amire a mai napig az egyik legbüszkébb, legfontosabb pillanatomként tekintek vissza:

Készen vagyunk. Készen áll.

És egy ölelés után nekivágtam a lépcsőháznak, pityeregve.

S csak szedtem a lábaimat, róttam a métereket, mikből csakhamar kilométerek lettek.

És új életet kezdtem, az Alföld sík földjei után a zalai dombok között.

Két év alatt eljutottam oda, hogy ismét csak pityergek, miközben írom e sorokat, nem csak az emlék hatására, hanem a jelenben átélt hála hatására. Anélkül, hogy bármit is szégyellnék rajta.

Mert nem bánat könnyek ezek, hanem az örömé, a felismerésé, amire szép lassan rájöttem, és az életemet eszerint alakítottam mostanra ki:

Amit régen szégyelltem, megvetettem, elítéltem magamban, és elnyomni igyekeztem, végül a mai napon ki merem mondani: most épp azt szeretem magamban, ettől ragyogok, ez motivál és a számomra sikert jelentő eredményeket hozta el nekem. S érzem, még oly sok mindennel kecsegtet a jövőt tekintve.

És azáltal, hogy ezt megélem, éltetem és fejlesztem, ezzel teszek minden nap lépést afelé, hogy azt az említett képet végül elküldjem.

Nem, még nem ma.

De már nagyon közel vagyok, és érzem, hogy még egy-két puzzle hiányzik a teljes képhez.

Számomra ez jelenti az önismereti munkát. A terápia nem mondta meg nekem, mit csináljak, és hogyan. Egész egyszerűen csak segített letenni a huszonéve cipelt terheket, sémákat, rossz működéseket. És erőt, belátást, lehetőséget adott arra, hogy tisztán induljak el egy új útra.

Mert attól, ha a régi gondolkodású Klaudia jött volna el 400 km-t, változás, belátás nélkül, hiába a környezetváltás. Minden kezdődött volna újra.

Itt is számos alkalommal csúsztam vissza majdnem a régi, jól ismert körforgásba, ahelyett, hogy kockáztattam volna.

De nem ez történt. Kutatok a mai napig, hogy mi felé induljak el, és merem vállalni azt, aki valójában bennem lakik, és teszek is érte, mikor szükséges.

Hogy nehéz-e? Fáj-e, mikor valakinek ez nem tetszik, és negatív megjegyzéseket tesz?

Persze. Emberből vagyok, méghozzá az érzékeny fajtából.

De soha senki nem bánthat jobban minket saját magunknál.

S mikor álarcot húzunk magunkra, mikor más életet élünk, mikor elnyomjuk olyan tulajdonságainkat, amit megfelelő környezetben épp kamatoztatni lehetne.. És ezen közben még saját magunkat korbácsoljuk becsmérlő szavakkal, mert szégyent érzünk, és másképp ezt az ellentmondást nem szüntethetjük meg.. Annál semmi sem nehezebb, fájóbb.

Nincs az a bántó megjegyzés, tekintet, amit el ne viselnék ezentúl.
Mert érzem, milyen volt alig három éve, és milyen most az életem.

Önazonos. Most. S hála a megtanult eszközöknek, tudok tenni érte, hogy a törekvésem, erőm, eszközöm továbbra is meglegyen erre, ha már máshogy gondolom, képzelem a jövőmet.

Mindenesetre mikor olykor megállok, és feleszmélek, hogy épp azt csinálom egyre ügyesebben, amit elnyomva, a belsőmbe zárva, félve álmodozva csináltam.. Akkor azt érzem, hogy ez a siker.

Mindenkinek más. Nekem ez.

És tudom, látom, hogy néha nézi ez az ember a posztjaimat. És büszke vagyok rá, hogy ha távolról is, de figyelemmel kísér, még mindig Anyám helyett is anyai érzéseket küldve felém. És várja, szeretettel, a régi kedves megértéssel, mikor villan fel a kép majd, amit küldök neki.

Már nem sok van hátra.

Addig is, tudjátok mit?

Lesznek napok, mikor záporoznak a posztok. Huncut, kedves, természetközeli vagy pimasz módon.

Máskor pedig üresjáratos napok vánszorognak. Néha ésszel cselekszem, néha az érzésekre hagyatkozom.

Mert a mostnak néha hatalma, ereje van. És mikor azt érzem, itt, most van a pillanat, amikor írnom kell, és kiadni azt, aminek ki kell jönnie.. Akkor talán nektek is épp ekkor kell elolvasnotok, befogadnotok. Mert attól, hogy én a hegyen, a konyhaasztalnál ülve, a szőlőlekvárt főzve a hátam mögött pötyögök.. Ti pedig a ki tudja hol vagytok..?

462559208_333805466455751_1607003307746305918_n.jpg

Attól még összeköthet minket ez a pár oldalas írás.

Mert én kész vagyok. Természetesen csak az életre, elkezdeni, folytatni és előre haladni. Nem pedig mint egy remekmű. Hisz olyan talán igazán sosem lesz. De minden simítással egyre szebb lehet minden.

Kívánom, hogy ha ti is úgy éreztek olykor, mint én hajdanán.. Hogy nehéz, nyomasztó, és álarcot tartó az élet.. Akkor legyen lehetőségetek arra, hogy eszmélést követően tettek mellett döntsetek. Vagy ha már belevágtatok, és most jönnek az elítélő tekintetek, az értetlenkedő kérdések.. Akkor is magatokra figyeljetek, a saját hangotokat erősítve fel.

És legyen aki empátiával, támogató, gyógyító közegben kísér benneteket ezen a pokoli nehéz úton, amit az önismeret, és akár a terápia jelent. Egyszer majd talán írok erről is, mert vallom, nem szégyen és divat ez.

Hanem pótlása annak, amit túl sokan nem kaptunk otthon meg.

De élő példája vagyok annak, hogy lehetséges. Nehéz, de annál nagyobb érdem, mikor ez sikerül.

Nekem a szőlőhegy tetején ülve, a semmivel és a mindennel körülvéve történt ez meg. Most. A későbbet pedig majd meglátjuk.

De te küldj egy képet a poszt alá, ha te már ott vagy esetleg, ahol végül igazán révbe értél.

Vagy még te is csak közelítesz ehhez, akárcsak én?

 

 

 

 

Mit kíván a magyar nemzet?

Mit kíván a magyar nemzet?
Egész pontosan, a benne élő nők és férfiak?
Na, nem adócsökkentésre és családi otthonteremtési támogatásra gondolok, hanem..
A mélyen, eltitkolt takaró alatti kívánalmakra. Vagy.. Az asztalon, fürdőszobában, autóban, egyéb más helyeken megélt romantikára.
Mire vágyik a nő? Mire a férfi? Mikor? Hogy?
A válaszok oly sokszínűek, különbözőek, ahány férfi és nő létezik.
Ám vannak főbb irányvonalak, ami legtöbbünknek igencsak élvezetes, vágyott. Legfeljebb nem merjük kimondani, nem ismerünk rá megfelelő szavakat, vagy még igazán meg sem ismertük magunkat, hogy egyáltalán ezzel tisztába jöjjünk. Hogy lehetne akkor ezt a másikkal közölni, mesélni, mutatni? Pedig a jó szexnek ez az alapja.
Az önismeret, testben és lélekben egyaránt, valamint a megfelelő kommunikáció a másik irányába.
Tévhit, hogy a másiknak gondolatolvasónak kellene lennie. Nem az. Nem fogja a testünket jobban szeretni, mint amire mi magunk képesek lehetünk. Nem várhatjuk el tőle, hogy neki majd sikerül örömet okoznia az életünkben, ha mi magunk ezt nem tudjuk elérni-saját magunknak.
És természetesen ez az erotikától független, ám, főleg nők esetén ez itt még inkább jelen van.
Ha mi nem tudjuk, miként érdemes a saját testünket szeretni, a férfi sem boldogul majd vele. Legtöbbünknek ezt tanulnia kell. Nem kis erőfeszítéssel.
Nem mindenkinek kell diplomája legyen, de azt mondom, minden nőnek jár a valódi öröm!
És bizony ezt sokszor erőltetni, gyakorolni kell, mert nem mindenkinek megy egyből, varázsérintésre.
S ha ez már sikerül, továbbléphetünk szinteket: És egyszerre élvezve azt, ami velünk történik, okozhatunk fergeteges élvezetet a partnerünknek is.
Történeteimben, amik ugyan jelenleg a képzelet szüleményei, ám bizton állíthatom, megbízható, tapasztalt forrásokból táplálkoznak, igyekszem ezt az utat, férfiaknak és nőknek egyaránt hasznosan, edukatívan, és leginkább élvezetesen megírni, magam is kísérletezgetve, gyakorolva, én, te, ők és mi mit szerethetünk, mi lehet a jó nekünk.
Hogy motivációt, ötleteket, tippeket adjon arra, hogy ki hogy szereti.
Mert úgy gondolom, a mai világban szükség van alternatívára.
Mikor a férfiak pornóból tanulják a női test élvezetét, tévútra mennek legtöbbször. Ráadásul felesleges nyomás alá kerülnek, méretet, idő függvényét tekintve, hiszen azt elfelejtik egyesek, hogy a filmben szereplő falloszok legtöbbször gyógyszerekkel támogatva működnek úgy csak.
Ahogy a nők is értetlenül, szégyenkezve állnak sokszor, hogy velem van a baj? Hogy nekem eddig még sosem sikerült aktus közben elélvezni, vagy még azon kívül sem, a filmekben pedig elég egy pár perces menet, és már kész is?
Csak a tökéletes testet keresik a férfiak? Mi van akkor, ha három gyerek után már átrendeződtek az arányok? Hogy az a normális, hogy ha a férjnek jó volt, akkor horkolva hátat fordítva alszik a tíz perces döngetést követően?
Vagy ha a nő csillagpózban fekszik, tűri, hogy vége legyen, anélkül, hogy a férfi igazán kívánva legyen?
Rengeteg félelem, gátlás, ki nem mondott kérdés, és meg nem adott válasz lebeg mindenki fejében, aki vagy nem tapasztalt megfelelő minőséget, vagy csak csalódások után behúzta a féket.
De közben sokunkban ott buzog a vágy, arra, hogy kicsit mi is bizseregni tudjunk. Akár van párunk, akivel boldogak vagyunk, akár nincs jelenleg vagy épp régóta senkink sem.
Nem mindenki, de sokan fantáziálunk, ha valaki felkelti az érdeklődésünk.
Vagy a rosszabbik, hogy már gyújtópont sem nagyon keletkezik, ami ezt beindítsa nekünk. Bekapcsoljuk néha a pár perces videót, pedig tudjuk, érezzük, kevés ez nekünk. Jó lenne bele némi érzelem, etikus hozzáállás és egy kis hétköznapiság. Amiben valósan el tudjuk magunkat képzelni a jelenetben.
Mert nem alfahímekről, királylányokról szól csak, akik mellett csúf békának érezzük magunkat..
Hol a régi, valóságszagú történetekkel indító jelenet, amiben igazán el tudtunk merülni?
És esetleg néhány fogást, taktikát, mélyebb tartalmat kivenni belőle, ha majd végre élőben is lehetőségünk adódik az élvezetre.
Igyekszem különböző tematikában, mindenféle vonatkozásban, életszagúan írni ilyen témában is.
Hiszem, hogy vannak még emberek, akiknek igénye van ugyan az erotikára, a testnek oly jól eső izgalmakra, kielégülésre, de elvesztek az internet adta hatalmas útvesztőben, és a sokszor már túl otromba tartalmakban.
Lesznek folytatásos és egyrészes tartalmak is, hosszabbak, rövidebbek, érzelmekre vagy a pőre testre fókuszáltabbak, attól függően, hogy kívánja meg a hangulat, és a közvetíteni vágyott érzelem, töltet.
Hétről hétre érkeznek majd az aktuális írkálmányok.
Legtöbbje korhatáros lesz, mert ez a felület azért született, hogy megfelelő, biztonságos, és célirányos csatornája legyen ezeknek az energiáknak.
Mert a szexuális energia, ha nem is mindenkinek, de sokunknak nagyon jót tesz.
Viszont személy szerint én vágyok egyfajta minőséget, amiből nem engedek, ám hasonlót eddig nem találtam.
Úgyhogy gondoltam egy nagyot, és a segítek magamon elv alapján..
Megalkotom magamnak. Viszont, mivel igen kedvemre valók lettek ezek is, és ugyanúgy hozzátartoznak egy egészséges felnőtt élethez, lehetővé teszem, hogy más is kaphasson belőle.
Mert a szavaknak is ereje, hatalma van.
De még milyen! A képzeletet irányítva a testet is beindítva igen remek szórakozást nyújthatnak. Imádok cicázni, játszani, és mosolyt fakasztani. Így is, úgy is, mert nem rosszabb ám egyik, mint a másik. Attól, hogy gyakran a sötétben csináljuk, még az élet természetes része.
Már természetesen csak is a megfelelő, választott célközönségnek születnek ezen tartalmak.
Nem mindenkinek, és ez így van rendben. Nem a tömegnek írom ezeket, nem lesz szabadon elérhető.
Mert amikor a testet is válogatás nélkül kínálják, elveszti az értékét, s csak egy húsdarabbá válik.
S mivel millió ember, millió testtel és hozzáállással létezik, minden két ember találkozása egyedivé válik. Így nem válhat unalmassá az örömszerzés kiapadhatatlan forrása.
Csatlakozzatok a patreonhoz bátran, ha érdekel benneteket, milyen lehet az aktuális történet szereplőjének a szemszöge.
S ha nem szeretsz olvasni, lehetőséged lesz hallható verzióban is fogyasztani.
Ha nem tetszik, ha mást keresel, előtted a lehetőség: kilépsz.
De jussak eszedbe, mikor érzed, valamivel feldobnád az üres órád, s tekergetve valamelyik már unalmassá és érdektelenné vált oldalt, ráfanyalodsz valami megszokottra.
Mi van, ha nála valami más lenne.. ? Újfajta ízek, árnyalatok, amit eddig nem kóstoltam, de lehet ízlene?
Nem más ez, mint egy minőségi alternatíva.
S az újabb nézőpontokkal, árnyalatokkal talán a való életben is tudsz az életeden színesíteni.
Nekem legalábbis bevált.
Ami fejben létezett ugyanis sokszor, az igazi csodának élhető meg, mikor testközelben is létrejön.
Tanulás, szórakozás, élmény adás, unaloműzés vagy valami egészen más fog majd kisülni belőle?
Gyere, nézzük meg együtt!
462543589_568062462313247_6642924261436218379_n.jpg
S miért reklámozom majd olykor?
Mert jó. Biz Isten, az. Nem nagyképűen jelentem ki, hanem szimplán biztosan. Hatást vált ki, nem is akármilyet.
S miért nem szégyellem ezt az oldalamat, mint ahogy egy rendes lányhoz illene?
Mert a kettő nem zárja ki egymást.
Lehetek rendes is, és huncut is egy az egyben.
Nem szégyen az, hogy nem Éva vagyok a paradicsomból, a szófogadó, feleségnek való, szolgálatkész női alak, ha jellemeznem kellene magam.
Hanem sokkal inkább Lilith, kit sokan letagadnak, holott inkább képviseli a vágyott, a valóságost, mint az ártatlannak, unalmasnak gondolt átlag..
De megsúgom: ott van ez minden nőben, és férfiban egyaránt, csak elő kell tudni csalogatni, mindenkinek a maga valódi színét keresve.
És ezt nem lehet máshogy, mint az önazonosság vágyával, és megfelelő tettekkel.
Én is ezt teszem.
Ott tartok, ahol évekkel ezelőtt vágytam lenni.
A fantáziálással, az írással, az elmélkedéssel hatással vagyok magamra és más emberekre. S már nem bújkálva teszem, hanem közzéteszem, és talán ebből idővel kézzelfogható sikerem is lesz.
Hol cukin, kedvesen, hol pimaszul nőiesen.
Akinek ez böki a szemét, hogy hogy merem..?
Visszakérdezek: akkor kedves, te miért nem kezded el, hogy végre élvezd..?

Színskála

 

Álltok, némelyikőtök értetlenül, hogy mi ez a változás?

Hova lett a kedves, mosolygós kislány, aki a hegy tetején virágokat, zöldségeket nevel, s lepkéket, madarakat kerget a fényképezőgéppel.

Ennek indult, legalábbis szerintetek ez az oldal.

Aztán jöttek más témák, egészen más energiával. Majd újabbak, és újabbak.

Amit eddig ártatlannak gondoltatok, egyesek mára bűnösnek könyveltek el. 

S most jött valami új. Fizetős tartalom. Hát beállt a sorba, és qrvulni kezdett? Mi mást jelenthet a bélyeg: ára lett, s nem ingyenes minden? Más nem lehet, mint valami szenny.

Pedig tudjátok, mi ez az egész?

Egy egyszerű alternatíva. A valóság egy más síkon való kipróbálása.

Sosem voltam ártatlan, és csak kedves kislány. Nőnek születtem, mégha jó ideig magam előtt is tagadtam, mit jelent ez az én számomra.

Kamasz vagyok olykor, ki szerelmesen örül a telefon pittyegésének: ő írt vajon, vagy egy érdektelen értesítés érkezett? Hisz levelezni, várni, epekedni, majd boldog mosollyal felnézni.. Emlékszel még, milyen jó érzés? Ha alkalom van rá, egy hosszú, árulkodó tekintettel összekapcsolódni, és csak egymást érzékelni, miközben megszűnik körülötted a világ? Az élet egyik ízesítője, az összekapcsolódó női-férfi energia. Néha nekem is megadatik, mégha rövid időre is. Szeretem olyankor az életem, még inkább, mint előtte, hisz minden színesebb, vidámabb, és az ötletek csak úgy szárnyalnak.

Aztán telnek a napok, hetek, és az érzés elmúlik. Hirtelen tűnik el, vagy szép lassan elkopik, megismerve a másikat? Egyre megy. A lényeg, hogy marad az átlagos hangulat.

S noha sok más örömöt, ízt is lehet lelni a kiskertben, a kapcsolatokban, és a szép természet adta világban.. De a sze.uális energiát, mit az indiaiak oly nagyra becsülnek, aligha pótolja bármi.

Sokáig hittem, hogy jó lesz nekem nélküle. Próbálkoztam is koplalni.. De mikor néha morzsa került elém, be kellett látnom, egy kiskanállal belőle is felér egy svédasztalos, unalmas ebéddel.

S kezdtem máshogy gondolni az egész rendszerre.

Egyedül vagyok, és ezt továbbra is élvezem, és igénylem. Ám, jól jön néha egy kis nasi. Viszont, hiába vannak városok, hol éjjel-nappal nyitva a bolt, az én fene ízlésemnek igencsak nehéz megfelelni, s emiatt hiába nézelődöm, pláne itt a világtól elzárt hegyen, nem találok fogamra való falatot.

Régen is volt már ilyen. Mikor éreztem, hogy szükségem lenne egy kis finomságra, de friss és egészséges, házi portékához nem jutottam. Megpróbálkoztam a tömeggyártásban használatos felnőtt tartalommal, de számomra az inkább lohasztó, mint kívánatos.

Szeretek olvasni, saját magam elképzelni.. Legyen hát videós forma helyett olvasmányos. Ám, nem leltem olyat, ami nekem szép, etikus, és helyes lenne.. Elment attól is a kedvem.. Azzal a megállapítással, hogy írok inkább magamnak, ha egyszer megjön a bátorságom e pajzán és titkolt tettre.

S hol kihúztam az üres szakaszokat teljes böjttel, vagy mikor terülj-terülj asztalkám volt, igyekeztem elraktározni, ínségesebb időkre.

S mostanra jutottam el oda, hogy nem akarok koplalni, ám fogamra való falatot sem igen lelek. S az igazamból nem engedek, csak azért, hogy a hasam tele legyen. Gondoltam hát egy nagyot, s ha már az önismeret útján eljutottam oda, hogy nyíltan vállalom: jó dolog bizony a megélt erotika, akkor megpróbálkozom azzal, amiben régen hiányt tapasztaltam, s kitöltendő piaci rést találtam.

Írni szeretek, s annyira rosszul sem teszem elvileg. Képzeletem tárháza nem csak a kedves, aranyos, természeti képekben gazdag, hanem bizony a felnőtteknek való gondolatokban is fel van erősítve.

S tudom, hogy nem szereti a legtöbb ember, ami nem fér be a skatulyába, ami a fekete és fehér színeken kívül esik.. Tudom, mert én magam is működtem így jó sokáig.

S mikor azt látják, hogy egy személyben ott a báj és a bujaság, nem marad más megoldás némelyeknek, mint a borzadás. Mit képzel? Hogy meri? Legyen csak az egyik, mert a köztes árnyalatokkal nem tudunk mit kezdeni.

Szeretitek, mikor egyszerűen, őszintén, sallang és erőszak nélkül fogalmazok, még ha hosszan is teszem, egyeseknek követhetetlen kifejezésekkel színesítve.

Ugyanezt teszem majd, azzal a különbséggel, hogy nem madárkák lesznek benne, hanem képzeletbeli légyottok, valóságszagúan, etikusan és helyesírással minőségre törekedve. Nem tömegtermék lesz, mert aki a durr belét, a gyorsat, a szárazat szereti, az ezekben majd nem sok örömét leli. De hiszek abban, hogy ha magamból indulok ki, ebben is, lesz olyan, aki hozzám hasonlóan pont ezt igényli.

S mivel haladunk a világgal, a modern technológiával, miért ne lehetne ezt a világhálón írott és felmondott formában terjeszteni? Arc nélkül kellene tennem, mert szégyen az, ezt is szeretem? Nem hiszem. Nekem legalábbis nem lenne hiteles, ha ezt a részem lepleznem kellene.

Szeretném megnyugtatni a most értetlenül állókat, hogy mind az összes árnyalatban én én vagyok.

Az aranyos lánytól kezdve az erősig, s bizony a huncut is beletartozik.

S ahogy eddig is kerestem a megoldásokat a felmerülő helyzetekre, most is ezt teszem.

Alternatívát keresek magamnak az utamra. Mert úgy szeretek egyedül lenni, ugyanakkor a hasamban repkedő pillangókat is érezni.

S mikor épp nincs senki, aki megbolygatná őket, akko r kerülnek terítékre a kis történetek, novellák és kétértelmű tartalmak, hogy ezt az érzést egy kicsit felélesszék.

Ezért írom le ezeket, s teszem közzé. Mert nem csak én vagyok egyedül, felnőtt embernek való igényekkel.

A világon nem csak az a megoldás, hogy szedjünk végre össze egy férjet vagy feleséget, és maradjunk végre csendben.

Mert van, mikor más alternatívát kell keresni. Én azt teszem, és afelé is lépek, nem csak a paradicsomok mellé a kiskertemben.

Az én leendő történeteim azoknak lesznek alkalmasak, akiknek nem kell a nagyüzemi, személy és érzéstelen videós áradat, mely a világhálót ellepi.

Mivel én rendes lány vagyok, elvekkel és etikával, értéket képviselve akarok alkotni, igaz hogy 18-as korhatárral is.

Kicsit vegyítve a régi értékeket, elfogadva azt, hogy a világ változik, ám a szerelem érzése mindig mámoros marad.

Saját magamnak egyelőre tetszik ez az új szabadság, és lehetőség. Hogy nem kell feltétlenül koplalni, csak azért, mert szingli vagyok.

S nem vagyok én különb az átlagos nőknél, vagy férfiaknál. Legtöbben vágyunk arra, hogy ne csak jók, hanem jól szórakozók is legyünk. A különbség köztünk annyi, hogy én ki is merem mondani, más pedig a fürdőszobába bújva, vagy míg párja dolgozik, alszik, addig csendben, sunyiban teszi. Holott nem szégyen az, hogy vágyakozunk. Akkor féljünk inkább, ha ez elmúlt már, és csak úgy vagyunk.

Én próbálkozom elsősorban magamnak örömet okozni.. De ha másnak is juthat belőle, akkor miért ne?

Miért ne lehet a színskála színeit szabadon keverni?

Ez is csak egy DiaKocka a Zugban lévő történetben, nem több.

Olvashatod, átpörgetheted.. De nem szégyen, ha kíváncsian belekukkantasz, és nem csak nevetést váltok ki belőled, hanem...

 

461474872_914400014045061_5008130832813279160_n.jpg

Életízesítő 1. rész

A kávézó előtt vártam.

5 perc múlva kell ideérnie, akkor lesz 4 óra.

Régen nem éreztem ezt a már-már zavaró izgatottságot, amit most a találkozó közeledtével egyre inkább. Legutoljára a volt feleségemmel történt randizások során, mikor még fiatalok és szerelmesek voltunk. Annak pedig már közel 20 éve.. 3 éve váltunk el, azóta volt már jó pár találkozóm, de valahogy ez az érzés elmaradt.

Most, ennél a lánynál már a kezdés is más volt.

Hiába a társkereső app személytelensége, de ő valahogy kirítt a többiek közül. Fiatal, kedves, pimasz és kicsattanóan erős és őszinte. Néhány napja leveleztünk csak, de tudtam, ahogy lehet, el kell hívnom egy személyes találkozóra is. Ki kell derülnie, hogy csak ábránd, egy a fejemben festett kép csupán.. És a valóságban nem fogja azt mutatni, mint amit a neten keresztül. Mert ha mégis, akkor nekem végem..

Mire épp elkezdtem volna gondolkodni, hogy talán másik inget kellett volna felvennem, egyszer csak előttem termett.

-        Szia! – mosolygott rám, alig néhány méterről.

Egy pillanatra lefagytam, ahogy a csillogó szemeibe néztem, és ahogy a kis pirospozsgás arcán elterült a nagy mosolya.. Ami már a képeken is megfogott, s mint kiderült, a valóságban ez még élőbb, még ragyogóbb.

Nem volt kérdés, hogy ő az. Ugyanolyan, mint a képeken. Azzal a különbséggel, hogy annyira..Valamilyen. Nem tudtam hirtelen rájönni, és éreztem, tovább nem maradhatok csendben, mert már így is a kínosság határát súrolja..

-        Szia!

-        Látom, valamin nagyon elgondolkodtál. Épp megbánni készültél, hogy eljöttél, és menekülő útvonalat kerestél?

-        Nem, dehogy! – nevettem fel őszintén, s egy pillanat alatt oldódott a feszültség egy része bennem.

Csak az outfitemet mérlegeltem, hogy jó lesz-e? – s közben kissé túljátszva billegettem magam.

Most rajta volt a sor, s nevetett fel kacagva.

-        Hát, nem tudom, miből lehetett választani, de biztosíthatlak, hogy ez a szett remekül áll. Tetszik. Szóval ha a dress code-ba belefér, és a kávézóban dolgozók is így gondolják, akkor nem lesz probléma.

-        Reméljük! Mindenesetre nézzük meg, mit szólsz? Ha elzavarnak, akkor még lesz időnk keresni egy másik helyet.

És elindultunk a kis cukrászda felé.

Miközben elkezdtünk beszélgetni, és egymás mellett sétáltunk, sikerült a magassági arányokat is tökéletesnek találni. A 180 centiméteremhez az ő nagyjából százhatvanpár centije tökéletesen passzolt. A haját felcsatolta, és volt benne egy kis fonat, valamint a fülében egy kis lógós ékszer. Nem tudtam kivenni, hogy egész pontosan mit ábrázol, de szinte biztos voltam benne, hogy az ő műve. Mesélte, hogy szokott kézműveskedni, és láttam is már képeken pár munkáját..

Belépve a helyiségbe, körbenézve gyorsan kerestem egy üres asztalt, hátul, egy eldugott sarokban és arra vezettem. Láttam, ahogy lépkedtünk az asztalok között, némelyik férfi tekintete rólam rá siklott, és bizony el is időzött. Elmosolyodtam.. Nem csoda. És egy kis büszkeséget éreztem fura módon.

Lesegítettem róla a kabátot, és hellyel kínáltam. Közben épp csak, hogy elért a parfümje illata. Nagyon kellemes, olyan édes-kellemes volt, tökéletesen passzolt hozzá. Gyorsan az alakján is végigsiklott a tekintetem, de bár ne tettem volna. Egy feszes barna nadrág, csizma és egy sötétzöld felső volt rajta, amit betűrt a derekába, és egy bézs öv törte meg a színeket. Amennyire nem volt önmagában kihívó, épp annyira lett előnyös, hogy ezzel akaratlanul is vonzotta a tekintetet. Tudtam, hogy innentől kezdve koncentrálnom kell, bár így, az asztalnál ülve talán rejtve marad a vonzereje.

Kis félmosollyal az arcomon foglaltam én is helyet, és ahogy rám nézett, egy pillanatra úgy éreztem, tudja, mire gondolok. Legalábbis ahogy ő is elmosolyodott, és picit az ajkába harapott, talán leplezni próbálva ezt, erre gondoltam. Nem, ez képtelenség, próbáltam lenyugtatni magam, hátha akkor nem vörösödök és jövök még inkább zavarba.

S elkezdtünk beszélgetni. Mindenről is, talán fél perc csendre nem futotta, még akkor sem, mikor a kávét, majd később kis unszolásra a süteményeket kértük ki.

Legtöbbször sikerült a mondanivalójára figyelnem, mert elképesztően jó témákat vetett fel. Egyszerre érzelmeseket, mélyeket, ám mégis vegyítve a humor olyan formájával, ami már a huncutságot súrolta. Perceken belül tudott komoly témából áttérni enyhébb vizekre, szinte érezve azt, mikor melyik az igazán hasznos, s melyikkel segíti az oldódást. Sok mindenben egyetértettünk, de voltak nézetek, amikben határozottan ellenvéleményt képviseltünk. És imádtam, ahogy érvel, magyaráz, és ha én magam nem tettem volna ezt legalább ekkora meggyőződéssel, akkor egész biztosan meggyőz az igazáról. S közben mosolygott, nevetett, szemöldökét ráncolta, ha olyan téma volt, és tényleg elérzékenyült, mikor komoly dolgokat meséltem, vagy mesélt. Imádtam nézni a szemét, a gesztusait, amivel szinte felborította olykor a csészét. És a száját.. Úristen. Ilyen ajkakat talán még sosem csókoltam.. S bizony igen gyakran kellett erőszakkal visszaterelnem magam arra, amit mond, és nem arra figyelni, ahogy mondja..

Talán két órája ülhettünk már ott, egyre felszabadultabban, és bevallom őszintén, saját magam egyre inkább elvarázsolva, mikor nem bírtam tovább, a lényegre kellett térnem.

-        Nézd, tudom, hogy mindenki utálja ezt a kérdést, mert egyből magyarázkodni kell utána, de megbeszéltük korábban, hogy az őszinteségre alapozunk. Itt vagy előttem, fiatal, erős, vidám, láthatóan szereted az életedet. Miért vagy egyedül? Miért nem vagy még barátnő, feleség, s esetleg anya? Oké, tudom, szemét kérdés, de muszáj erről beszélni, mert a sok minden más mellett ez is annyira érdekel.. Hogy nem bírom ki, meg kellett kérdeznem.

Elmosolyodott, kissé megcsóválta a fejét, és kacéran felhúzta a szemöldökét:

-        Biztos, hogy tudni akarod? Ha elárulom, ha beavatlak, akkor nem fogsz tudni csak úgy megállni, és hezitálni, gondolkodni, kivárni. Mint mikor egy rugós dobogóról kellene a vízbe ugranod. Mielőtt kisétálsz, már döntened kell. Mert rezeg a léc, mert inog, és vissza már nem sétálhatsz. Ha úgy döntesz, hogy ugrani akarsz, akkor ki kell menned a palló végig. Vagy ha megijedtél a magasságtól időközben, még visszafordulhatsz ott, a libegő palló előtt és inkább lemászol.

Szóval kedves Gábor! Most ott állsz a palló szélén. Természetesen bármikor visszafordulhatsz. De megállni egy helyben már nem lehet. Mert az idő sürget, mert az élet zajlik, és haladni, csinálni kell. Készen állsz? – s ezt már olyan megfoghatatlan egyvelegével tette a komolyságnak, a bájnak, az erotikának, a határozottságnak, és a kíváncsiságnak, hogy egy hosszú pillanatra elállt a lélegzetem. Ahogy ezt észrevettem, kifújva a levegőt, már mondtam is, a vérem dübörgését elnyomva:

-        Igen, tudni szeretném!

-        Hát jó! Tudod, nincs párkapcsolatom, nincs férjem, mert most nem tudok, jobban mondva nem akarok dolgozni, harcolni, küszködni érte, s kettő helyett gondolkodni. Volt, mikor ez volt minden vágyam, éltem is benne, de nem volt kerek és teljes igazán. Ideig-óráig eltartott a kis boldogságcsepp, de aztán jöttek a problémák, a csontvázak, a szerelmet gyilkoló kis tőrdöfések. És ha én komoly kapcsolatot kezdek valakivel, azt teljes erőbedobással teszem. És ugyanezt várom el a másiktól is. Nem mondom, hogy nem létezik az az állapot, kapcsolat, amikor ez nem sikerül szinte természetesen, magától értetődően, és az együttélés leginkább örömöt ad, s nem megoldandó feladatokat. Ám ez nagyon ritka, és illékony. Saját életemben, és másokéban is azt látom, nem igazán sikerül ez hosszútávon. És tudod mit? Én most nem dolgozni, agyalni akarok. Hanem élni, szárnyalni, inspirálódni, tapasztalatot szerezni, élvezni. Például a kávét, a jó társaságot, esetleges finom csókokat, öleléseket és nagy szeretkezéseket. És nem, nem akarom, hogy a régi jól ismert forgatókönyv újrakezdődjön. Lehet, hogy egyesek szerint ez a normális, elfogadott, erkölcsös, de én azt látom, az emberek nagyon nagyon kicsi részének megy ez igazán, boldogan. Mindenki más pedig vagy hangoztatja a bevált formulát, de közben vegetál benne, vagy aki ki meri mondani, hogy a régi rendszer talán nem működőképes, azt máglyára vetnék a 21.században, mint erkölcstelen, család és társadalombontó állam ellensége. Azt hiszem, egy vagyok azok között, aki ki meri mondani, hogy nem tudom még, mi a jó, a valóban egyensúlyban működő.. De amit eddig tapasztaltam, abból nem kérek többet, az egészen biztos. És most keresem azt, ami jó nekem. És remek lenne, ha találnék valakit, aki hasonlóan ízlelgetné ezt az eddig még sosem tapasztalt, és ismeretlen modern életet. Úgy, hogy arra koncentrálunk, mi mit érzünk helyesnek, kívánatosnak, és kettőnk között történik a döntés, nem pedig társadalmi nyomás által. Azt hiszem, ezért nincs párom, férjem. Mert elsősorban magamra vágyok, de szívesen osztoznék – magamon azzal, aki hasonlóképpen elfogadja, szereti magát, s épp emiatt tesz is azért, hogy a jó esetleg még jobb legyen.

S ahogy ezt így őszintén, nyíltan, kendőzetlenül mondta el, egyszerre volt halálosan komoly a hangja, s volt izgató a mosoly, ami a szája szélén bújkált. Látszott, hogy nem betanult szöveg, amit mindenkinek és bárkinek elmond, mintha egy kötelező kör lenne, ugyanakkor olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy tudtam, ezt szóról szóra így gondolja.

Amíg ezt elmondta, addig az asztalon könyökölt, támaszkodott, mintegy intim kört fenntartva kettőnk között. A szemei szinte delejeztek, az ajka pedig, ha nem ilyen témát mesélt volna, tán annyira megbabonáz, hogy figyelni sem tudtam volna.. Ám, ahogy befejezte a monológot, egy nyugodt mosollyal hátradőlt, s egy kézmodulattal jelezte: befejeztem, innentől kezdve te következel.

S én csak néztem rá, egyszerre kiüresedve, és közben a véremtől dübörgő kérdésekkel a fejemben.

És igaza volt. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy szakadék, egy ugrási lehetőség szélén.

Közben kezemmel intettem, hogy türelmet kérek, s ő elnevette magát, ajkába harapva hasonló kézmozdulattal jelezte: csak nyugodtan.

Tudta, hogy én régivágású férfi vagyok. Kalandom igazán sosem volt, egy-két lánnyal voltam úgy, hogy 2-3 randit követően végül ágyba bújtam, mert egyrészt hiányom volt az intimitásra, másrészt elképesztően nyomulósak voltak. Úgy voltam vele, így negyvenhez közelítve, válás után ideje ezt is kipróbálni. De nem jött be. Mert noha nagyon mutatták magukat, mint a végzet asszonyai, az ágyban végül olyan..élettelenek voltak. Technikásak, az egyszer biztos, de valahogy, valami hiányzott belőlük. Azt hiszem, a valódi vágy és élvezet. Hogy azért teszik a mozdulatot, mert nekik jó, mert kíváncsiak, mert kóstolgatnak. S el is könyveltem magamban, hogy ezek után én maradok az elkötelezett, komoly kapcsolatoknál. Viszont már jó ideje érzem én is, hogy hibádzik a mese happy end vége. Mindannyiszor valami balul ütött ki. Ha jó volt a másik személye, akkor a körülmények kavartak be. Ha minden adott volt, hiányzott az a plusz, amitől a másik hiányzott volna. A legkisebb dolgokon is simán összevesztünk, vagy épp langymeleg semmiben ücsörögtünk. Jó ideje érzem én is, hogy valami más, valami új lenne jó. De mi? Hol találom? Hogy próbálom ki, hogy melyik a nekem való? S ezért döntöttem amellett, hogy nem zárkózom el a világtól, hátha valami csoda folytán halálom előtt még kapok valami támpontot..

S azt éreztem, nézve ezt a lányt, a maga egyszerűségével, huncutságával, akaratával, hogy ha nem is tudom még, mit kínál, mit kér, és mi lehet ebből.. De akarom. Akarom kipróbálni, megkóstolni, szabadjára engedni azt a berögzült eszmét, hogy csak és kizárólag így vagy úgy lehet.

S akartam megcsókolni.

Azt mindennél jobban. S azt is tudtam, hogy ha erre sor kerül, akkor ebből nem szakadékba ugrás lesz, hanem egyenesen a hálószobába, a hatalmas nagy franciaágyba..

És döntöttem. Akarom. Akarom az ismeretlent, a nem tudomot, a meglátjukot, a kipróbáljukot.

Akarom ezt a nőt. Most. Annyi lehetőséget szalasztottam el korábban, amit azóta is bánok. De ekkorát, mint most, még sosem hibáztam volna.

Elmosolyodtam, lassan, s halkan, közelebb hajolva hozzá ennyit mondtam:

-        A társaság jó. A kávé is. Azt hiszem, ideje lenne megkóstolni azt a csókot is.

S ahogy ez elhangzott, ő is szép lassan közel hajolt. Már nem csak a parfümjét éreztem, hanem szinte a kávé illatú lehelletét is. Finom volt így egyben a kettő, nagyon is.

Rám nézett. Már volt a tekintetében valami komolyság, valami ..vadság? S beharapva az ajkait, ezt követően hangzott el egy mondat, amit más helyzetben különösebben meg sem jegyeztem volna. Ám itt és most, egészen más hatása volt rám.

-        De azt tudod ügye, hogy attól, hogy a desszertet előbb ettük, a főétel még nem maradhat el? Ha meghozod az étvágyamat, akkor csillapítanod is kell.. – s abban a pillanatban ahogy ez elhangzott, a farkam azonnal merevedésnek indult..

Folytatása következik…

 

461480076_1946976242391184_3804417556157234313_n_1.jpg

De az már a patreon oldalon, ahol az exkluzív tartalmak kerülnek feltöltésre. 

 

 

 

Nem panaszkodom!

 

Tegnap az egyik főni kérdezte, miújság, hogy vagyok.

Én pedig amúgy is elememben voltam, úgyhogy gondolkodás nélkül rávágtam, hogy minden rendben, nincs okom a panaszra.

És néhány mondat erejéig elkezdtünk beszélgetni erről.

Aztán eltelt a nap, szokásához híven, hiszen akár panaszodunk, akár nem, végül lemegy a nap.

S most, reggel, a kávé mellett megnyitottam egy instagram üzenetet, amit egy lány írt.

Eddig is kaptam üzeneteket, habár mostanában ezeknek a minősége nagyon sokat változott. Kedvesek, visszajelzést adnak, és némely szavaikkal ők is bepillantást engednek az életükbe.

Szinte teljesen eltűntek a kretének, és tényleg megjelentek azok, amiket vétek lenne nem elolvasni. És szép lassan igyekszem is ezeket megtenni, és jelezni nekik, látom és értékelem a levelet, és bizony meg is ihletnek olykor.

Most is ez történt.

Anélkül, hogy konkrétat írnék, volt benne egy olyan rész, ami ugyan egy mondat volt, mégis megfogott. Nem panaszkodott, hanem beismert, érzelemmel és tényszerűséggel, ami bizony nagy érdem manapság: hogy néha azért megijed, a rá nehezedő terhektől. S ezt követően jött az, hogy tetszését fejezte ki aziránt, ahogy én a nehézségeket kezelem.

És kicsit elszégyelltem magam. Mert mikor azt mondom, a Főninek, hogy nincs okom panaszra, azt valóban úgy is gondolom. Nem azt jelenti, hogy az én életemben ne lennének problémák, gondok, nehézségek, vetyengések.. De azt hiszem, ezek jelenleg eltörpülnek másokéval szemben.

Íme egy idézet, amit fiatal felnőttként olvastam, és azóta is rendszeresen a lelkem, az elmém előtt lebeg, mielőtt kétségbeesnék bármi nehézség esetén:

"Kimentem a lelkek piacára, és kipakoltam

minden problémámat, hátha megveszi valaki.

Mikor körülnéztem, és megláttam a többiekét,

összecsomagoltam, és boldogan hazamentem."

Garamota

Számomra ez a két mondat sokat adott. Mert úgy repít át egy másik nézőpontba, hogy mégsem érvényteleníti a saját valóságunkat.

Körbenézve a munkahelyen, a világhálón, az ismerősi körben, rengeteg olyan ember van, akinek hatalmas , nyomasztó problémái vannak. Anyagi, egészségügyi, párkapcsolati, családi vagy bármilyen más területen. Van olyan, amikor tényleg szinte agyon nyom egy váratlan esemény, vagy épp egy helyzetben úgy benneragadunk, hogy szinte levegőt sem kapunk..

És vannak helyzetek, amikből adott pillanatban tényleg nem is nagyon lehet kitörni. De ez viszonylag kevés. Szerintem az idő, az akarat, a tett, a haladni akarás legtöbb dologban előre tud vinni.

Ami igazán nehéz, az az, hogy át tudj kerülni más perspektívába, és kívülről lásd magadat és a helyzetet. Mert megoldást is könnyebben találsz rá ezáltal.

Ezt az idézetet azért szeretem, mert segít ebben. Nem azt mondja, hogy nekünk minden tökéletes, hanem azt, hogy van, akinek nálunk sokkal nehezebb.

Elgondolkodtam azon, nekem mik voltak az utolsó olyan élethelyzetek, amikor tényleg nyomás alatt voltam, ami tényleg szinte teljesen rám borulva fedte el a napot.

Mióta itt élek, két ilyen volt talán.

Egyik, az exemmel való kapcsolat végjátéka, nagyjából másfél éve. Mikor majd szétszakadsz, hogy maradj vagy menj, hogy kitarts, vagy add fel, mert már értelmetlen. Az, visszagondolva egy elképesztően nehéz időszak volt. Nem hogy hetekig, de inkább hónapokig. Nem ment egyik pillanatról a másikra a változás, a döntés, de végül eljutottam oda, hogy kiszálltam belőle. Mert nem voltam jól, mert szinte már beteg lettem.. És jobbat, többet, boldogságot akartam. S elkezdtem azon dolgozni, gondolkodni, mivel érhetem ezt el.. Így maradtam végül egyedül, ám mégis elégedetten.

Ezt követte, illetve időközben már kialakult az anyagi biztonságra való törekvés nehézsége. Mert a tartalék már fogyóban volt, de nem akartam a pénz miatt visszaállni abba a sorba, ahonnan épp szabadulni akartam. S noha elkezdtem dolgozni pár hétig az egyik áruházláncban, hogy az anyagi dolgokat biztosítsam, olyan élesen jelezte a lelkem a testemen keresztül, hogy ezt ne, hogy döntenem kellett: mégiscsak a szabadságba ugrok vissza, a jól bevált és biztonságos helyett.

Akkoriban nyomasztott, hogy mi a fenét kezdjek? Pénz vagy elv legyen a középpontban? S ezzel egyidőben elkezdtem ezen nem csak agyalni, hanem keresgélni, mi az, ami egyiket is, másikat is lehetővé teszi. S így találtam rá a jelenlegi munkahelyemre, az összes többi maszekre, és jelenleg is kidolgozás alatt álló projektemre.

Aminek köszönhetően, ha nem is gazdagon, de kényelmesen, nélkülözés nélkül megélek. És ami számomra lényeges: van mihez nyúlnom, ha az állataimmal bármi gond lenne. Állatorvosra mindig marad hó végére, ha ez szükséges lenne.

A harmadik nehézség pedig, ami eszembe jut, a költözés előtti mélypontom volt.  Ami azt hiszem, 32 évemben a vízválasztó eseményt jelentette. És amiután azt hiszem érvényes a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Mikor abba akartam hagyni az alapítványt. Ami életem legnagyobb feladata volt, mert noha itt ti onnan kevesen ismertek, olyan volt számomra, mint egy gyermek, akit neveltem. És sok már családi, párkapcsolati probléma is akkor csúcsosodott ki igazán.

Kívülre nem igazán mutattam ezeket, csak magamban zuhantam egyre mélyebbre. Nem, depis nem lettem. Csak az dübörgött a fejemben, qrvára nem jó ez így, szenvedek! Mi a f@szt tegyek? Mert egyszerűen túl sok minden jött, gyakorlatilag minden oldalról elárasztva. S már csak egy halvány fény látszott, ám a csakazértis elvem alapján, ami eleve az életre hívott, nem hagytam magam, és arra indultam el. Más perspektíva, segítség kell. És bátorításra igaz, de megtettem.

Szakemberhez fordultam, megajándékozva magam a 29.születésnapomra egy életreszóló befektetéssel. Fél évig jártam nagyjából, amit a költözés előtt közvetlenül hagytam abba. De életem legmelósabb, legmeghatározóbb időszaka lesz örök életre. És annyit adott a hozzáállásomhoz, a fejlődésemhez, az erőmhöz, amit a büdös életben senki sem vehet el tőlem. Lehetek újra csóró, mint régen, lehetek boldogtalan egy kapcsolatban, de a hozzáállásomat ezek nem befolyásolhatják többet. Van megoldás, mindig, csak ki kell kutatni! Sosem sírtam még annyit, mint akkoriban. Nem csoda.. Majd harminc évet kellett elkezdeni rendbe tenni.

S ezt csak azért írom le, mert akarom, hogy tudjátok, attól, hogy vannak akiknek nagyobb problémái vannak, mint a miénk, még nem jelenti azt, hogy a sajátjaink nem igazak. Ám, azzal nekik van dolguk, azt csak ők oldhatják meg. Nem a ti dolgotok. Ahogy nekik sem feladatuk a miénket istápolni.

Egyszer majd talán részletesen mesélek arról az időszakról, de most csak annyi a célom, hogy lássa az, akit most nyomaszt, fojtogat az élet, hogy elhiszem neked, és együttérzek! A fájdalmad jogos, a félelmed is, és lehet, hogy jelenleg épp nincs senki, aki érdemben segíthet. Mert nekik is megvan a saját problémájuk, és ők vagy azon dolgoznak épp, vagy panaszkodva mesélnének neked róla..

Fogd hát a portékádat, és keress más nézőpontot. Ne eladni próbáld őket.. Hanem, ha nehéz most neked, és nem találsz más megoldást: vásárolj te magad segítséget.

Elsőre rosszul hangzik? Talán. De ha a kőművesnek, autószerelőnek, a fodrásznak fizetsz gond nélkül, miért érzed hülyeségnek azt, hogy egy coachnak vagy pszichológusnak tedd ugyanezt?

Mondom ezt én, aki ugyanolyan vagyok, voltam, mint te. Baromi nehezen, de végül megtettem. Áldoztam fel érte nyaralást, márkás ruhát, szórakozást, miegymást. Ám nyertem rajta olyat, amit semmi mással nem tudtam volna.

Mert a mai napig vannak problémáim, nehézségeim, de megtanultam kezelni őket, és a megoldást keresni. Különösebb panaszkodás nélkül.

Erőm, egészségem épp elég ahhoz, hogy életben maradjak, és még előre is haladjak. Én abban hiszek, hogy ha rendben a lélek, a test is egyensúlyba kerülhet. Vagyok olykor beteg, fáradt, kedvetlen, de aztán kipihenem magamat, és szép lassan mégiscsak teszek egyről a kettőre legalább egy fűszálat.

És így köszönöm, de jól vagyok. Nem tökéletes semmi, de mégis elég nekem.

S hogy épp jelenleg milyen problémáim vannak?

Íme egy: nem ég a villanykörte a teraszon, már vagy három napja. Próbáltam kicserélni, de egyik sem ég, tehát egyértelmű, hogy kicsit nagyobb a probléma. Letettem az asztalra, hogy ne felejtsem el megkeresni rá a megoldást. S nézegetem, pakolászom, arra gondolva talán, hogy majd csak megoldódik magától a helyzet. Gyanús, hogy nem jön be.. De még nem fáj eléggé, hogy igazán utánamenjek. Érteni meg nem értek hozzá. Keresek majd rá valami fizetős segítséget.

Majd. Majd ha eléggé zavar, megoldom. De nem panaszkodom. Nincs okom. Van zseblámpám, és mozgásérzékelős világításom.

461458503_1574750303129853_6987204461942165084_n.jpg

Mindenesetre a problémák megoldása ott kezdődik, hogy tudjuk felmérni, észrevenni és kimondani azt, hogy mit érzünk, mi nyomaszt, hogy mi fáj. Csak akkor tudunk ezen változtatni, ha tisztában vagyunk ezekkel. Nekem legalábbis ezek segítenek. Könyörtelenül, szépítés nélkül figyelve magamat, a működésemet, a hol fáj érzést, és addig bogozni a szálakat, míg rá nem lelek arra. És onnantól kezdve a hogyan lehetne jobb kérdésre keresni a választ. Kis és nagy dolgokban is bejön.

Van, amit hamarabb, van, amit tovább tart megérezni. Mint mikor sokkot kapsz, és lezár az elméd: ne fájjon addig, amíg nem biztonságos, amíg nem bírnád el a terhet.

Majd. Majd ha eléggé fáj neked is, akkor megteszed. S ha végül meg mered, azt kívánom: sok sikert és kitartást, nemsokára ezerszer jobb lesz majd!

Jobb nőd is lehetett volna...

 

461154559_540670861979031_488782197449463445_n.jpg

Ez a kijelentés egy ideje el van mentve a jegyzetek közé, mint témajavaslat. Van jó pár ilyen mondat, szókapcsolat, amit egyszer leírtam, várva a megfelelő ihletet annak kifejtésére.

Most ez következik.

Az elmúlt napokban ugyanis valahogy nagyon felszínre kívánkozott.

Egyrészt, mert munkahelyen hallgatva a lányokat, nőket, hallom azt a mondanivalójuk mögött, amit régen én éreztem, mikor ezt a mondatot láttam leírva. Rám gondolva közben..

Illetve maga a srác, akivel akkoriban együtt voltam, némely cinkes történetben előköszönt, és bizony óvatosan átpörgettem a régi, ám nem szép emlékeket.

És ma, az egyik posztomban is a vele való kapcsolódásból származó rossz emlék köszönt vissza.

Ezt a mondatot egy lány írta, egész pontosan az exe barátnője, az akkori pasimnak. Láttam az üzenetek között. Nem emlékszem, a kapcsolatunk melyik szakaszában derült ez ki, de ha jól sejtem, valahol az elején lehetett.

Több sebből is véreztem ezt követően. Egyrészt, ezt egy tényleg szép-jó nő írta, legalábbis akkori mércével. Másrészt a pasim egy szó nélkül hagyta, sem meg nem védve engem, sem meg nem cáfolva.. Sem helyeselve legalább, hogy igaza van.

Harmadrészt, és ami leginkább fájt, még csak vitatkozni sem tudtam ezzel. S nem azért, mert a csávó annyira király lett volna. Nem.

Visszagondolva sok élményt, tapasztalatot adott: a sóherségről, a munkakerülésről, az unalmasságról, a sótlan szexről, és hozzá kötöm azóta is a kényszernyalás fogalmát. Sok olyan dolgot, amit még jó, hogy megtapasztaltam, mert sokat tanultam belőle. Hogy köszi, de soha a büdös életben..

Szóval a pali nem volt nagy szám. De kettőnk közül az igazi hibás mégiscsak én voltam. Mert hagytam, mert maradtam, mert vártam, mert megalkudtam.

És a mondat mégiscsak igaz volt. Mert jobb nő is lehetett volna.. Az a lány, aki vele volt. Azaz én.

A középiskolai ballagásomon jöttünk össze, és a felsőfokú szakképzésem teljes időtartamát vele töltöttem el. Az a két év elvesztegetett idő volt. Ha két hónapot maradunk együtt, ugyanannyit tapasztalok, mint az alatt az idő alatt. De én hülye maradtam. Ezzel a mondattal a tudatomban.

Helyeselve, hogy igen, van nálam jobb. És hogy én nem vagyok jó nő. Nem vagyok elég. Még neki sem. Hiába öltöztem ki, csinosan, hiába igyekeztem jó lenni a szexben, hiába igyekeztem házias lenni.. Se egy dicséret, se egy lángralobbanás, semmi nem történt. Csak voltunk. Jól van ez. Majd jobb lesz idővel gondoltam.

És én sokáig azt hittem, ez a normális.

De aztán szakítottam. Két év után. Mert egyszer csak megfordult a helyzet, és azt kezdtem érezni, hogy jobb pasim is lehetne, mint ő. Hogy többet érdemlek. Többre vágyom. Hogy ha nem élvezem a szexet, az nem biztos, hogy az én hibám.

Könnyű azt tanácsolni egy rosszul működő párkapcsolat esetén, hogy szakíts, hagyd ott, keress mást. Hogy becsüld magad, hogy helyezd magad előtérbe, hogy hidd el, többet érdemelsz.

Ezt követően nekem is évek teltek el, hogy igazán sikerült ezt érezni, és a pillanatnyi pozitív megéléseket hosszú távra kitolni.

Manapság már emlék csupán. Mondom ezt úgy, hogy még rengeteget kell fejlődnöm, oldanom, fejlesztenem. Csinálok néha hülyeséget, tűrök néha faszságot, számolok néha lehetséges-ám nem bekövetkező potenciálokkal, választok néha rosszul. Tehát nem tökéletes minden. De sokkal jobb, mint hajdanán volt.

És van, amire kapásból tudom azt mondani, hogy nem.

Hallgatom a lányokat, akiket nem becsül a párjuk. Akiket kihasználnak, aláznak, akik érzelmileg nem tudnak kapcsolódni a másikhoz. Nőkről beszélek, de persze a másik nem is hasonlókat él meg, tudom. De nő vagyok, igazán ezt az oldalt ismerem, s képviselhetem hitelesen.

És annyira bosszantó, hogy nem tudok igazán mit mondani, a folyton szajkózott önismereten kívül.

Viszont hallgatni sem szeretem a panaszáradatot, mert nem látom értelmét.

És visszagondolok arra, vajon mi okozta régen a változást nálam.

Hogy mikor és mivel kezdődött az a folyamat, hogy a várakozásból átugrottam végül a szakításra.

Mert sokunkat a miérteken kívül a hogyanok érdekelnek igazán.

S eszembe jutott Csernus Imre két műve: a Férfi és Nő című könyve. Elolvasván ezeket, és felfogva azt, miről szól a könyv, s hogy én pontosan így élek.. Két hét múlva szakítottam.

Ezzel kezdődött az önismereti utam.

Az információ áramlásával. Elolvasával. Meghallgatásával. A beismeréssel, hogy bazd meg, te ugyanilyen vagy. A valódi hülye a tükörből néz vissza, nem az ágy másik végéből. Letaglózó, bosszantó, kétségbeejtő megélni. De azt hiszem a felismerés hideg zuhanya nélkül soha nem ébredek fel.

Érdekes, hogy millió dolgot képes vagyok halogatni, de ezekben nem igazán ismerek türelmet.

Mert akarom. Azonnal. Ami nekem igazán fontos.

És tudjátok mit? Jó nő akartam lenni. Jó ember is.

 

És szimplán csak elkezdtem tenni érte. Hétről hétre, évről évre.

És még mindig ez motivál.

Nem azért, hogy bebizonyítsam annak a lánynak, aki ezt írta, hogy látod, én már jó nő vagyok.

Hanem annak a kislánynak, aki bennem él, és tudta, hogy van hova fejlődni.

És ez a vágy remélem soha nem múlik el belőlem.

Szeretnék egész életemben azon lenni, hogy egyre jobb nő legyek.

Habár, már most is az vagyok. Elég jó. De ha lehetek még jobb, miért ne?

Hölgyeim, és uraim. Nem buzdíthatlak arra benneteket, hogy szakítsatok a párotokkal, aki nem becsül benneteket. Mert nem a másik hibája, hogy ezt teszi.

Hanem a tiétek, hogy hagyjátok. Nem áldozathibáztatás akar ez lenni, hanem egy hideg pohár víz, egyenesen az arcotokba. Hogy ébredjetek végre.

Ti miért nem akartok jobb nők, pasik lenni? Elsősorban magatoknak?

S ha ezt tartjátok szem előtt, és emiatt fejlesztitek magatokat.. Akkor higyjétek el, hamarosan jön a kérdés: elég jó nekem a másik?

És az, hogy a másik erre lemarad, vagy felzárkózik, már az ő döntése.

De ti magatokkal foglalkozzatok.

Kezdjetek el önismerni. Csernussal, vagy bárki mással.

De ne alkudjatok meg.

És hölgyeim, csak nektek megsúgom: ha azt hiszitek, az a normális, hogy nem élvezitek a szexet.. Tévedtek. Vegyetek egy vibrátort. S megtudjátok, hogy nem veletek van a gond.

Ez is az önismereti munka egy fontos állomása. A hogy lehet nekem jobb kérdés igencsak célirányos megválaszolása és megoldása. Mert ha tisztában vagy magaddal, és a lehetőségekkel, jobban fog menni a tudatosság rögös útja. Vagy legalábbis nem szipirtyó leszel, hanem elégedetten mosolygó nőszemély.

 

Tehát a miként és hogyan kérdésre így válaszolhatok én. 

süti beállítások módosítása