Tudjátok, szoktam magamat figyelni.

A kommenteket tudatosan olvasni, értelmezni. S ha rosszat vált ki valami, akkor igyekszem megfejteni, mi okozza.

Elképesztően büszke vagyok azt illetően, mennyi mindenben változtam az elmúlt egy-két évben. Nagyon nehéz volt az elején, mikor az első negatív kommentek megjelentek az elején. Pláne a sunyik, alattomosak, amik a felszínen esetleg dícsértek, de valójában belém rúgtak. Azok fájtak igazán. Mert ha szóvá tettem, rákérdeztem, egyből hitelteleníteni próbálták a megérzésem.

Biztos ismeritek ezt a fajta passzív-agresszív taktikát a saját életetekből. Anyós, szülő, munkatárs, vagy épp a párod is lehet tett hasonlót.

• Nahát, ez a frizura végre kevésbé előnytelen, mint az előző!
• Az én kisfiam igazi húslevesen nőtt fel, nem ilyenen, mint amit te elé raktál. De legalább igyekszel, elismerem.
• Mi van malackám, mit röfögsz nekem?
• Szoktam nézni a tartalmaidat, de őszintén szólva, a hosszabbakat már nem..
• Milyen jól írsz a semmiről..

Talán ismerős némely érzés, amiket kiváltanak ezek a mondatok. Mert hiába van dícséretbe csomagolva, valójában bántások. És ha csak nem értél el oda, hogy teljesen rendben legyél magaddal, ezek qrvára fájhatnak. És ami a legrosszabb, könnyen elveszik a motivációdat, a bimbózó erődet, akaratodat.

VikLet írt néhány hete egy posztot, érdemes elolvasni. Hogy őt mennyire nem zavarják a kéretlen tanácsok, mondatok, és hogy igyekszik rendben kezelni ezeket, különösebb negatív érzelmek nélkül megélve.

Csak hogy. Nem mindenki, és nem mindenben tart ott, hogy ez menjen. Lehet, hogy a szakmai kérdésekben sziklaszilárdan állsz, és nem tudnak elbizonytalanítani. Közben meg a testedet illetően egy sunyi mondat a földhöz vág. Mert vannak fokozatok, állomások, teljesített pályák az emberi életben. Senki nem tart ugyanott, ahol a másik. Sőt, lehet másnap már előrre, vagy épp hátrébb léptél te magad is.

S hogy nekem mi a fejlődés, amit anno önként vállaltam a bloggal? Mert felismertem, mekkora nehézségem és elmaradásom van ebben? Korlátozva, megállítva azon a lehetséges jövőképen, amire amúgy annyira vágytam? Az önazonosság, az individuumom kialakítása, hogy független lehessek mások véleményétől. Hogy ne befolyásoljanak ismerős vagy ismeretlen emberek rosszindulatú megnyilvánulásai. Hogy kitartsak magam mellett, hogy figyelve ugyan a tanításokra, a hibáimra, de ne higyjem el, ha valaki alkalmatlannak tart valamire, vagy hitelteleníteni akarja azt, ami nekem annyira lényeges.

Rengeteg mondat van már, amit megkapok rendszeresen, és már nem jelent számomra rosszat. Inkább elviccelem, iróniával kezelem, és mint az algoritmus tápját, úgy kezelem. És van, amiből igyekszem kivenni a tanítást is, és belátom, hogy ha igaz is, amit mondtam, írtam, de kontraproduktív.

De nekem is vannak nehézségek, kellemetlen érzések, és dolgok, amiket kezelnem kell. Amiről szeretek nektek is beszélni, mert az élet nem csak rózsaszín ködből és boldogságból áll. Hiába vagyok #hegyilány, azért nem robot vagyok.

Például a hosszan írok a semmiről és ehhez hasonló témában érkező vélemények még néha fájnak, és ha nem tennék érte tudatosan, még talán gyomorszájon is vágnának. Hiszen mi a fontos nekem legjobban a jelenemben?

Az írás. A többi, a videó, a képek csak kísérő dolgok. De az írás a vezérfonál. Mikor vannak, akik ezt kritizálják, ráadásul nem is értelmesen, csak ideböfögnek valamit, nem is értem, miért.. Az van, hogy felhergel, rossz érzéseket vált ki. Tudván, hogy az a műfaj, amit én képviselek, eléggé elvont, nem populáris, és nagyon sokan nem hogy nem értik, de még támadják is. Főleg, ha úgy igazán, Diásan, bátran írok, és kritikát fogalmazok meg. Nyilván kevesebb elérést is kap a hosszú írás, az elvont, többszörösen levezetett átmenetes szöveg, és sokkal kevesebben fogadják, dolgozzák fel. A közösségi média rossz oldala, hogy jobban kap elérést, reakciót az, ami kiveri a biztosítékot, ami felháborít, gyors érzelmet, pláne ha negatívat vált ki, mint ami ezeknek a megértését, új nézőpontját mutatja be. Ha meg olvasni kell, nem csak hallgatni, nem lefelezi, hanem megtizedeli a túlélőket.

Tudom, s már nem csak értem, hanem el is fogadom ezt a működését az internetnek, az embereknek. Én magam is van, hogy nem olvasok el egyből egy hosszú szöveget. Mert akkor nincs időm, kedvem, s inkább majd később előveszem. Videót, hanganyagot viszont munka közben is fogyaszthatok. Ezért olvasom fel olykor én is az írásaimat, mert így egy plusz lehetőséget adok azoknak, akiknek az olvasás eleve kissé nehézkes.

Viszont. S amit végre mégis rendbe tettem magamban: Vannak bizony emberek, akik épp azt szeretik, amit annyira élvezettel csinálok: a hosszú, figyelmet igénylő írásokat olvasni, amit én alkotok.

Amiért nem is hálás vagyok, hanem inkább büszkeséggel tölt el.

2025.február elsején elértem a 20.000 követőt.

Ez egy olyan szám, amire őszintén szólva, nem számítottam soha. Az elején csak jó lehetőségnek tűnt, teret adni annak, amit előtte saját profilról, épp emiatt kissé korlátozva tettem. Először csak néhány cuki kép, egy-egy íráska, versike volt fenn. Aztán jött az élet, a személyes és virtuális tapasztalatok cunamija, és egyre szélesebb lett a témák skálája. A kedves, pozitív tartalmakból egyszer csak eljutottam az erősebb, megosztó dolgokig. Tudva, elég hamar felmérve azt, hogy ez sokkal nagyobb támadási felületet ad azoknak, akik erre nem nyitottak.

Akkor volt egy tudatos mérlegelésem, döntésem. Vagy fogom magam és kiszállok, mert nem bírja a lelkem, testem az ütközeteket, támadásokat.. Vagy maradok, aztán megtanulom kezelni, rendbe tenni és feldolgozni. Nem csak a dícséretet, amit gyakran túlzásnak érzek, hanem a támadásokat, a félreértéseket, amik a szívembe martak. Az elején is volt minden: az orromat, a testemet kritizáló vélemények, a macskás jövőt ígérő, a senkinek sem kellek majd intelmek, a férfigyűlölésnek elkönyvelt incel kommentek, a féltékeny nők figyelemre áhítozó degradáló kommentjei. Írhattam bármilyen semleges, kedves témában, megérkeztek az értetlenek, a támadók. A kicsit is megosztók alatt pedig áramlottak, akár cápák a fókák körül. Nehéz volt, de döntöttem. Kitartok a terveim és célom mellett, még ha nagyon nehéz is volt sok értelemben. Szép lassan ebben is megerősödtem. Remélem, ezzel segítve azokat, akik még odahaza vacilálnak. Hogy merjék-e azt tenni, amire vágynak, vagy hallgassanak azokra, akik visszahúznak? Kiszakadni, elkezdeni a nehéz. Utána már erősödsz a szériák alatt. De ha megtanulod kezelni, érteni magadat és másokat, még ha néha izomlázad is lesz, de egyre inkább izmosodsz.  

Maradhatnék én is egyszerű, kiszámítható, csak bizonyos tartalomhoz ragaszkodó. Ami kevésbé megosztó. De az nem én lennék. Engem érdekelnek a miértek, a hogyanok, a lehetőségek nem csak a kertben, hanem a férfi-női kapcsolatokban, a családi életben, a munkahelyen, a pszichológiában.

S onnan tudhatjátok, hogy jól vagyok, ha írok. Mert minél boldogabb, elégedettebb, motiváltabb vagyok, annál több gondolat születik. Akár naponta három is. S felrobbannék, ha nem áramolhatnék. Miért ne tehetném közzé? Talán a 4 oldalas írást a 20 ezerből csak százan olvassák. De mennyivel érne kevesebbet annak a száz embernek a figyelme, mint a vicces képekre, a provokativ videókra érkező ezrek reakciója? Nekem nem értéktelen a kevesebbek elismerése, hanem egyenesen ajándék. Mert tudom, mennyire nagy érték manapság a figyelem, és az olvasás. Megtiszteltetés, hogy vannak, akik ezt nekem szánják. Akár rendszeresen, akár olykor, bizonyos témáknál.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem remélem kicsit a szívem mélyéről, hogy ennek sokszorosa sem lehetetlen, ha szépen, kitartóan csinálom tovább azt, amit szeretek. S ha közben tanulok, fejlődök, körvonalazódik jobban az irány, és készen állok arra, hogy kicsit komolyabb szakmaisága legyen.

És ott van a patreon, ahol jó pár tag van, aki épp ezért lépett be. Mert valami oknál fogva nem csak olvassa, hanem támogatja is nekem ezt. Pedig nem nyújtok semmi extrát, következetes sem vagyok, és néha én magam sem tudom, milyen tartalmat alkothatnék, amivel megszolgálom a bizalmat.

Aztán rájöttem arra, hogy szép lassan rendbe kerül ez a téma is. Csinálom azt, amit eddig is. Írok, beszélek. Legtöbbször hosszan, néha röviden. Mert én ezt szeretem. S mindenki egyénileg dönt, hogy kapcsolódik-e hozzá, vagy sem.

És erről szól a blog, a hegyiélet is. Mutatom, hogy nekem milyen nehézségekkel jár az önazonos élet kialakítása, megtartása. Hogy vannak dolgok, amik el tudnak olykor bizonytalanítani. Hogy vannak nekem is csatáim, másokkal vagy épp saját magammal. Amikor csend van az oldal körül, akkor épp hangulatingadozásom van, vagy elvesztettem a motivációmat. Esetleg nagyon sokat dolgozom, a melóhelyen vagy a kertben, mert a biztonságomra is gondolnom kell.

Mert van ám ilyen. Hogy semmilyen időszak van. Utálom. Mert annyira nehéz volt kimászni belőle néha. De azóta találtam eszközöket arra, hogy megéljem, és tovább lépjek. És néha csak elfogadom, hogy ez van..

Ha érdekel valakit, meséljek róla, hogyan szoktam ezeken túl lenni?

És újra berobbanva az éterbe, hosszan írni a semmiről?

A semmiről, ami az én életem, gondolataim, véleményem, nehézségem, örömöm? Amit azért követnek szerintem már ennyien, mert néha úgy érzik, pontosan értik, érzik, mi van a hegyen. Mert ők ugyanezt érezték a városban, a tengerparton, vagy a faluban. Mert jó néha azt érezni, nem csak én vagyok ilyen vagy olyan. Van más is, aki hozzám hasonló.

Ha senki nem merné bevállalni, és megmutatni ezt, akkor nekem is nehezebb lett volna régen elindulni erre az útra.

És rájönni arra, hogy aki azt írja, hogy túl sokat beszélek, írok a semmiről.. Az nem rólam szól.

Mert én tudom, hogy nekem ez a minden. És amíg ő rám figyel, engem kritizál, olvas, követ, hallgat, velem foglalkozik.. Addig én is pont ezt teszem. Már: magamra figyelek, és azt csinálom, amit szeretek. És végeredményben én így is, úgy is jól leszek.

Hogy egyesek ebből motivációt nyernek, vagy lezsibbadnak, az már nem az én dolgom.

Szóval köszönöm a húszezer követőm azon részének, akik épp ezt szeretik, hogy itt vagytok, és olvashattok jó hosszan. Ha eddig nem is mondtam, de rátok fókuszálok.

És ha valakit én tudtam rávenni, hogy ha több részletben is, de elkezdjen ilyen tartalmakat fogyasztani, megtiszteltetésnek veszem.