Én mindig annyira akarok dolgokat, ami ezért vagy azért fontos nekem. Embert, munkát, eredményt, önigazolást, majd én megmutatom elv alapján. Nem másnak megfelelve, egész egyszerűen magamnak bizonyítva: megy ez nekem.

Lassan rá kell viszont jönnöm, hogy bizonyos helyzetekben ez nem hogy hasznos, hanem egyenesen káros ez: nem másnak, mint nekem.

Harmadik napja nyögök, mert beteg lettem. Annyira akartam hétfőn haladni, csinálni, munkába időben beérni, mindenáron, s jóvá tenni a figyelem zavarból eredő galibámat, hogy bizony meghajtottam magam, mint egy igáslovat a paraszt.. Csatakosra izzadva, testhez tapadó hidegben dideregve délutánra kész is lett a jóslat: ebből baj lesz.

Jött is másnapra az óvatosan kúszó betegség, mely karácsony első napjára már lázzal koronázta az ünnepi hangulat helyét. Mostanra megérkezett a köhögés, bár remélem, mára már elmúlik a gyengeség, ami napok óta hol az ágyba, vagy az íróasztalhoz láncol le.

Pihenni akartam ugyan az elmúlt napokban, de nem motiválatlanul, fájó testtel, szédelegve, hogy mihez kezdjek.. Olvasni, írni, sétálni, horgolni, jókat enni, kutyázni akartam békében.. Erre tessék.. Szinte izomlázam lett a sok fekvéstől, hisz nem szoktam én ezekhez. S nem is kedvelem ezt.

Elgondolkodtam azon, hogy lehetnek emberek, akik önszántukból a fekvést, döglést választják hobbiból.. Hisz ez a folytonos tevékenység nem lehet jó és hasznos sem testnek, sem léleknek hosszútávon.

Mindenesetre el kell gondolkodnom a saját magamnak okozott hülyeségeimen. A feledékenységemmel évek óta meggyűlik a bajom, és noha ösztönösen kidolgoztam arra taktikákat, hogy ellensúlyozzam az ADHD gyanús tüneteimet, mint látható, elég némi kis változás a napi rutinban, máris megborul a rendszer, kikapcsol az agyam, és őrült módon kompenzálni kezdek. S hiába sejtettem, hogy talán nem éri meg a hét többi részét kockáztatva, az aznapi tervet kényszeresen teljesítve, nyögve, fulladva kipipálni.. Mégis ezt tettem, s meg is lett a böjtje.

Egy nap sikeréért eladtam a hetem. Nem jó ez így.

S ha nézem az életem, és a jövőt, amit éppen építek, talán érdemes hátralépnem, és megfigyelnem, mi az, amiben jelenleg is annyira akarok, annyira hajtok, vért izzadok.. Hogy a nyögés, a betegség, a gyengeség végül könnyebben utolér, mint a hosszú távon remélt pozitív eredmény.

Hiszen valójában már az aznap elért siker is keserédes volt, egyáltalán nem teljes: fáztam, elfáradtam, és a belső sejtés kisértett: ebből baj lesz.

Tudom, érzem, hogy vannak dolgok az életemben, amit nagyon akarok. Van, amit jól csinálok, tudatosan és megérzésekre hallgatva. S vannak dolgok, amiket szintén akarok, de azt is érzékelem, hogy a jó szándék ellenére kontraproduktív, falnak ütközik azelőtt, mielőtt a megfelelő helyekre elérne.

Keresek hát valami olyan taktikát, amivel elérek oda, ahova szeretnék, úgy, hogy ne kelljen vért izzadva, kapkodva rohanni. Hogy hosszútávon egészséges maradjon a testem és lelkem is, elfogadva, hogy valami megváltoztathatatlanul velem jár.

Ám, nem hajszolva valami olyat, amihez ha jobban megnézem, kicsit eltávolodva magamtól, vagy semmi közöm, vagy szimplán megtanulva egyéb hasznos technikát, eredményesebb is lehetek.

Mert vannak dolgok, amiket jó, ha el akarunk érni, és akarattal véghez tudunk vinni.. És nem tudom, hogy az eredeti szólás miből fakad.. De személy szerint ráébredtem, hogy a túlzott akarás nem túl hasznos.. S az ebből eredő nyögés nem az a fajta, amit szeretek. Inkább vigyázok magamra, és máshogy cselekszem, s akkor majd kétség sem fér ahhoz, hogy melyik az igazán élvezetes nekem.

Addig is gyógyítgatom magam, pihenek, és elmélkedem. És lehet, hogy a három év alatt először végre elmegyek majd a háziorvoshoz, hogy hallgassa meg: van-e szívem. S ha tud, állítson ki róla egy igazolást, hogy a kétkedők elhigyjék végre..   :)