A kávézó előtt vártam.

5 perc múlva kell ideérnie, akkor lesz 4 óra.

Régen nem éreztem ezt a már-már zavaró izgatottságot, amit most a találkozó közeledtével egyre inkább. Legutoljára a volt feleségemmel történt randizások során, mikor még fiatalok és szerelmesek voltunk. Annak pedig már közel 20 éve.. 3 éve váltunk el, azóta volt már jó pár találkozóm, de valahogy ez az érzés elmaradt.

Most, ennél a lánynál már a kezdés is más volt.

Hiába a társkereső app személytelensége, de ő valahogy kirítt a többiek közül. Fiatal, kedves, pimasz és kicsattanóan erős és őszinte. Néhány napja leveleztünk csak, de tudtam, ahogy lehet, el kell hívnom egy személyes találkozóra is. Ki kell derülnie, hogy csak ábránd, egy a fejemben festett kép csupán.. És a valóságban nem fogja azt mutatni, mint amit a neten keresztül. Mert ha mégis, akkor nekem végem..

Mire épp elkezdtem volna gondolkodni, hogy talán másik inget kellett volna felvennem, egyszer csak előttem termett.

-        Szia! – mosolygott rám, alig néhány méterről.

Egy pillanatra lefagytam, ahogy a csillogó szemeibe néztem, és ahogy a kis pirospozsgás arcán elterült a nagy mosolya.. Ami már a képeken is megfogott, s mint kiderült, a valóságban ez még élőbb, még ragyogóbb.

Nem volt kérdés, hogy ő az. Ugyanolyan, mint a képeken. Azzal a különbséggel, hogy annyira..Valamilyen. Nem tudtam hirtelen rájönni, és éreztem, tovább nem maradhatok csendben, mert már így is a kínosság határát súrolja..

-        Szia!

-        Látom, valamin nagyon elgondolkodtál. Épp megbánni készültél, hogy eljöttél, és menekülő útvonalat kerestél?

-        Nem, dehogy! – nevettem fel őszintén, s egy pillanat alatt oldódott a feszültség egy része bennem.

Csak az outfitemet mérlegeltem, hogy jó lesz-e? – s közben kissé túljátszva billegettem magam.

Most rajta volt a sor, s nevetett fel kacagva.

-        Hát, nem tudom, miből lehetett választani, de biztosíthatlak, hogy ez a szett remekül áll. Tetszik. Szóval ha a dress code-ba belefér, és a kávézóban dolgozók is így gondolják, akkor nem lesz probléma.

-        Reméljük! Mindenesetre nézzük meg, mit szólsz? Ha elzavarnak, akkor még lesz időnk keresni egy másik helyet.

És elindultunk a kis cukrászda felé.

Miközben elkezdtünk beszélgetni, és egymás mellett sétáltunk, sikerült a magassági arányokat is tökéletesnek találni. A 180 centiméteremhez az ő nagyjából százhatvanpár centije tökéletesen passzolt. A haját felcsatolta, és volt benne egy kis fonat, valamint a fülében egy kis lógós ékszer. Nem tudtam kivenni, hogy egész pontosan mit ábrázol, de szinte biztos voltam benne, hogy az ő műve. Mesélte, hogy szokott kézműveskedni, és láttam is már képeken pár munkáját..

Belépve a helyiségbe, körbenézve gyorsan kerestem egy üres asztalt, hátul, egy eldugott sarokban és arra vezettem. Láttam, ahogy lépkedtünk az asztalok között, némelyik férfi tekintete rólam rá siklott, és bizony el is időzött. Elmosolyodtam.. Nem csoda. És egy kis büszkeséget éreztem fura módon.

Lesegítettem róla a kabátot, és hellyel kínáltam. Közben épp csak, hogy elért a parfümje illata. Nagyon kellemes, olyan édes-kellemes volt, tökéletesen passzolt hozzá. Gyorsan az alakján is végigsiklott a tekintetem, de bár ne tettem volna. Egy feszes barna nadrág, csizma és egy sötétzöld felső volt rajta, amit betűrt a derekába, és egy bézs öv törte meg a színeket. Amennyire nem volt önmagában kihívó, épp annyira lett előnyös, hogy ezzel akaratlanul is vonzotta a tekintetet. Tudtam, hogy innentől kezdve koncentrálnom kell, bár így, az asztalnál ülve talán rejtve marad a vonzereje.

Kis félmosollyal az arcomon foglaltam én is helyet, és ahogy rám nézett, egy pillanatra úgy éreztem, tudja, mire gondolok. Legalábbis ahogy ő is elmosolyodott, és picit az ajkába harapott, talán leplezni próbálva ezt, erre gondoltam. Nem, ez képtelenség, próbáltam lenyugtatni magam, hátha akkor nem vörösödök és jövök még inkább zavarba.

S elkezdtünk beszélgetni. Mindenről is, talán fél perc csendre nem futotta, még akkor sem, mikor a kávét, majd később kis unszolásra a süteményeket kértük ki.

Legtöbbször sikerült a mondanivalójára figyelnem, mert elképesztően jó témákat vetett fel. Egyszerre érzelmeseket, mélyeket, ám mégis vegyítve a humor olyan formájával, ami már a huncutságot súrolta. Perceken belül tudott komoly témából áttérni enyhébb vizekre, szinte érezve azt, mikor melyik az igazán hasznos, s melyikkel segíti az oldódást. Sok mindenben egyetértettünk, de voltak nézetek, amikben határozottan ellenvéleményt képviseltünk. És imádtam, ahogy érvel, magyaráz, és ha én magam nem tettem volna ezt legalább ekkora meggyőződéssel, akkor egész biztosan meggyőz az igazáról. S közben mosolygott, nevetett, szemöldökét ráncolta, ha olyan téma volt, és tényleg elérzékenyült, mikor komoly dolgokat meséltem, vagy mesélt. Imádtam nézni a szemét, a gesztusait, amivel szinte felborította olykor a csészét. És a száját.. Úristen. Ilyen ajkakat talán még sosem csókoltam.. S bizony igen gyakran kellett erőszakkal visszaterelnem magam arra, amit mond, és nem arra figyelni, ahogy mondja..

Talán két órája ülhettünk már ott, egyre felszabadultabban, és bevallom őszintén, saját magam egyre inkább elvarázsolva, mikor nem bírtam tovább, a lényegre kellett térnem.

-        Nézd, tudom, hogy mindenki utálja ezt a kérdést, mert egyből magyarázkodni kell utána, de megbeszéltük korábban, hogy az őszinteségre alapozunk. Itt vagy előttem, fiatal, erős, vidám, láthatóan szereted az életedet. Miért vagy egyedül? Miért nem vagy még barátnő, feleség, s esetleg anya? Oké, tudom, szemét kérdés, de muszáj erről beszélni, mert a sok minden más mellett ez is annyira érdekel.. Hogy nem bírom ki, meg kellett kérdeznem.

Elmosolyodott, kissé megcsóválta a fejét, és kacéran felhúzta a szemöldökét:

-        Biztos, hogy tudni akarod? Ha elárulom, ha beavatlak, akkor nem fogsz tudni csak úgy megállni, és hezitálni, gondolkodni, kivárni. Mint mikor egy rugós dobogóról kellene a vízbe ugranod. Mielőtt kisétálsz, már döntened kell. Mert rezeg a léc, mert inog, és vissza már nem sétálhatsz. Ha úgy döntesz, hogy ugrani akarsz, akkor ki kell menned a palló végig. Vagy ha megijedtél a magasságtól időközben, még visszafordulhatsz ott, a libegő palló előtt és inkább lemászol.

Szóval kedves Gábor! Most ott állsz a palló szélén. Természetesen bármikor visszafordulhatsz. De megállni egy helyben már nem lehet. Mert az idő sürget, mert az élet zajlik, és haladni, csinálni kell. Készen állsz? – s ezt már olyan megfoghatatlan egyvelegével tette a komolyságnak, a bájnak, az erotikának, a határozottságnak, és a kíváncsiságnak, hogy egy hosszú pillanatra elállt a lélegzetem. Ahogy ezt észrevettem, kifújva a levegőt, már mondtam is, a vérem dübörgését elnyomva:

-        Igen, tudni szeretném!

-        Hát jó! Tudod, nincs párkapcsolatom, nincs férjem, mert most nem tudok, jobban mondva nem akarok dolgozni, harcolni, küszködni érte, s kettő helyett gondolkodni. Volt, mikor ez volt minden vágyam, éltem is benne, de nem volt kerek és teljes igazán. Ideig-óráig eltartott a kis boldogságcsepp, de aztán jöttek a problémák, a csontvázak, a szerelmet gyilkoló kis tőrdöfések. És ha én komoly kapcsolatot kezdek valakivel, azt teljes erőbedobással teszem. És ugyanezt várom el a másiktól is. Nem mondom, hogy nem létezik az az állapot, kapcsolat, amikor ez nem sikerül szinte természetesen, magától értetődően, és az együttélés leginkább örömöt ad, s nem megoldandó feladatokat. Ám ez nagyon ritka, és illékony. Saját életemben, és másokéban is azt látom, nem igazán sikerül ez hosszútávon. És tudod mit? Én most nem dolgozni, agyalni akarok. Hanem élni, szárnyalni, inspirálódni, tapasztalatot szerezni, élvezni. Például a kávét, a jó társaságot, esetleges finom csókokat, öleléseket és nagy szeretkezéseket. És nem, nem akarom, hogy a régi jól ismert forgatókönyv újrakezdődjön. Lehet, hogy egyesek szerint ez a normális, elfogadott, erkölcsös, de én azt látom, az emberek nagyon nagyon kicsi részének megy ez igazán, boldogan. Mindenki más pedig vagy hangoztatja a bevált formulát, de közben vegetál benne, vagy aki ki meri mondani, hogy a régi rendszer talán nem működőképes, azt máglyára vetnék a 21.században, mint erkölcstelen, család és társadalombontó állam ellensége. Azt hiszem, egy vagyok azok között, aki ki meri mondani, hogy nem tudom még, mi a jó, a valóban egyensúlyban működő.. De amit eddig tapasztaltam, abból nem kérek többet, az egészen biztos. És most keresem azt, ami jó nekem. És remek lenne, ha találnék valakit, aki hasonlóan ízlelgetné ezt az eddig még sosem tapasztalt, és ismeretlen modern életet. Úgy, hogy arra koncentrálunk, mi mit érzünk helyesnek, kívánatosnak, és kettőnk között történik a döntés, nem pedig társadalmi nyomás által. Azt hiszem, ezért nincs párom, férjem. Mert elsősorban magamra vágyok, de szívesen osztoznék – magamon azzal, aki hasonlóképpen elfogadja, szereti magát, s épp emiatt tesz is azért, hogy a jó esetleg még jobb legyen.

S ahogy ezt így őszintén, nyíltan, kendőzetlenül mondta el, egyszerre volt halálosan komoly a hangja, s volt izgató a mosoly, ami a szája szélén bújkált. Látszott, hogy nem betanult szöveg, amit mindenkinek és bárkinek elmond, mintha egy kötelező kör lenne, ugyanakkor olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy tudtam, ezt szóról szóra így gondolja.

Amíg ezt elmondta, addig az asztalon könyökölt, támaszkodott, mintegy intim kört fenntartva kettőnk között. A szemei szinte delejeztek, az ajka pedig, ha nem ilyen témát mesélt volna, tán annyira megbabonáz, hogy figyelni sem tudtam volna.. Ám, ahogy befejezte a monológot, egy nyugodt mosollyal hátradőlt, s egy kézmodulattal jelezte: befejeztem, innentől kezdve te következel.

S én csak néztem rá, egyszerre kiüresedve, és közben a véremtől dübörgő kérdésekkel a fejemben.

És igaza volt. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy szakadék, egy ugrási lehetőség szélén.

Közben kezemmel intettem, hogy türelmet kérek, s ő elnevette magát, ajkába harapva hasonló kézmozdulattal jelezte: csak nyugodtan.

Tudta, hogy én régivágású férfi vagyok. Kalandom igazán sosem volt, egy-két lánnyal voltam úgy, hogy 2-3 randit követően végül ágyba bújtam, mert egyrészt hiányom volt az intimitásra, másrészt elképesztően nyomulósak voltak. Úgy voltam vele, így negyvenhez közelítve, válás után ideje ezt is kipróbálni. De nem jött be. Mert noha nagyon mutatták magukat, mint a végzet asszonyai, az ágyban végül olyan..élettelenek voltak. Technikásak, az egyszer biztos, de valahogy, valami hiányzott belőlük. Azt hiszem, a valódi vágy és élvezet. Hogy azért teszik a mozdulatot, mert nekik jó, mert kíváncsiak, mert kóstolgatnak. S el is könyveltem magamban, hogy ezek után én maradok az elkötelezett, komoly kapcsolatoknál. Viszont már jó ideje érzem én is, hogy hibádzik a mese happy end vége. Mindannyiszor valami balul ütött ki. Ha jó volt a másik személye, akkor a körülmények kavartak be. Ha minden adott volt, hiányzott az a plusz, amitől a másik hiányzott volna. A legkisebb dolgokon is simán összevesztünk, vagy épp langymeleg semmiben ücsörögtünk. Jó ideje érzem én is, hogy valami más, valami új lenne jó. De mi? Hol találom? Hogy próbálom ki, hogy melyik a nekem való? S ezért döntöttem amellett, hogy nem zárkózom el a világtól, hátha valami csoda folytán halálom előtt még kapok valami támpontot..

S azt éreztem, nézve ezt a lányt, a maga egyszerűségével, huncutságával, akaratával, hogy ha nem is tudom még, mit kínál, mit kér, és mi lehet ebből.. De akarom. Akarom kipróbálni, megkóstolni, szabadjára engedni azt a berögzült eszmét, hogy csak és kizárólag így vagy úgy lehet.

S akartam megcsókolni.

Azt mindennél jobban. S azt is tudtam, hogy ha erre sor kerül, akkor ebből nem szakadékba ugrás lesz, hanem egyenesen a hálószobába, a hatalmas nagy franciaágyba..

És döntöttem. Akarom. Akarom az ismeretlent, a nem tudomot, a meglátjukot, a kipróbáljukot.

Akarom ezt a nőt. Most. Annyi lehetőséget szalasztottam el korábban, amit azóta is bánok. De ekkorát, mint most, még sosem hibáztam volna.

Elmosolyodtam, lassan, s halkan, közelebb hajolva hozzá ennyit mondtam:

-        A társaság jó. A kávé is. Azt hiszem, ideje lenne megkóstolni azt a csókot is.

S ahogy ez elhangzott, ő is szép lassan közel hajolt. Már nem csak a parfümjét éreztem, hanem szinte a kávé illatú lehelletét is. Finom volt így egyben a kettő, nagyon is.

Rám nézett. Már volt a tekintetében valami komolyság, valami ..vadság? S beharapva az ajkait, ezt követően hangzott el egy mondat, amit más helyzetben különösebben meg sem jegyeztem volna. Ám itt és most, egészen más hatása volt rám.

-        De azt tudod ügye, hogy attól, hogy a desszertet előbb ettük, a főétel még nem maradhat el? Ha meghozod az étvágyamat, akkor csillapítanod is kell.. – s abban a pillanatban ahogy ez elhangzott, a farkam azonnal merevedésnek indult..

Folytatása következik…

De az már a patreon oldalon, ahol az exkluzív tartalmak kerülnek feltöltésre.