Végre elhívott találkozóra. Már két hete chatelünk, változó intenzitással. Előfordult, hogy eltűnt fél-egy napokra, de hát dolgozik, meg pihent, nincs is gond ezzel, hiszen én sem vagyok elérhető 0-24-ben. Bár, kissé nyögvenyelősek a dolgok néha, de lehet csak tapasztalatlan, izgul vagy óvatos. Mivel az internetes érdeklődése töretlen, mindenképpen érdemes személyesen is találkozni, talán akkor oldódik a dolog, és egyértelműbb lesz.

Jajj, remélem megfelelő lesz a ruha, amit választottam. Szerintem nem kihívó, ám nem is túl elegáns. Kényelmes, csinos, tökéletes lesz.

Az étteremben találkozunk, mindketten autóval megyünk. Szoktam idejárni barátnőkkel, a pincérek kedvesek, az étel finom, és egyáltalán nem drága a helyi viszonyokkal nézve. Mondjuk, kicsit el voltam bizonytalanodva, mikor kérdezte, hogy mihez lenne kedvem, mit csináljunk? Hát, ez nem igazán a szeretem kérdések közé tartozik. Miért én döntsem el, ha egyszer ő hívott el? Tőlem mehetnénk sétálni, fagyizni is, meg egy jót enni is akár. Ám, mikor visszadobva a labdát, hogy nekem a sétától kezdve az étteremig minden rendben van, továbbra sem akart dönteni. Úgyhogy javasoltam, hogy mivel úgyis munka utánra beszéltük meg a találkozót, vacsorázzunk akkor, mert éhes leszek. És akkor hamarabb találkozhatunk, többet együtt lehetünk. Majd főzök, takarítok másnap, ha nem lesz várva várt programom. Gondoltam én, mikor erre a megoldásra jutottam. Végül a konkrét helyet is nekem kellett eldöntenem. Biztos igyekszik figyelmes lenni, és előtérbe helyezni, mi a jó nekem..

Hamarabb érkeztem egy 10 perccel, nem kockáztatva azt, hogy véletlenül dugóba keveredjek és elkéssek. A kocsiban vártam, és közben nézelődtem. Hátha meglátom, és lesz néhány másodperc előnyöm, felmérni az energiákat. Ó, azt hiszem, meg is van. A parkoló túlfelére most kanyarodott be az autójával. Láttam a képeken, amik fenn vannak a neten. Valamelyik Opel széria, a régebbiekből. De tiszta, frissen mosott, megtisztelve az alkalmat. Részemről ennyi elég is. Megvártam, míg kiszáll, és elindul az étterem felé, hogy ne kelljen toporognom zavarban addig se. A ruhája egyszerű, sportos, a színek rendben voltak. Nekem teljesen jó volt, hiszen én munkásnadrágban is észreveszem a pasasokat.

Mikor végül kiszálltam, és felfedezett, valami fura suhant át az arcán. Hirtelen nem tudtam, mi lehet az, de határozottan éreztem, hogy negatív előjele van..

• Szia! Jani vagyok. Szép autó.. – szólt, s kezet fogtunk.
• Szia! Petra. Örülök, hogy végre találkozunk. És öhm, köszönöm. – szóltam meglepetten. Mert noha a szavai szerint dicséret volt, valahogy mást éreztem ebből. Hátranéztem egy pillantásra, rá az Audimra. Talán gyalog kellett volna jönnöm? – gondoltam magamban..

Elkezdtünk beszélgetni, viszonylag felszínes témákról. Jobban mondva én kérdeztem, ő meg válaszolgatott félszavakkal, alig mondatokkal. Néhány alapvető kérdés esetén ráadásul mintha feszültséget is éreztem volna, bár hiába próbáltam a csendekben felidézni, hogy esetleg valami rosszat mondhattam volna.. Nem jutottam ilyen megfejtésre. Sima kérdések hangzottak el: Ki mivel foglalkozik, szereti-e a munkáját, mi a helyzet a családdal, vannak-e hobbik, miből szerez élményeket. Mármint, ezeket én kérdeztem, hiszen természetes, hogy a velem szemben ülő ember érdekel, és meg szeretném ismerni. Ha már párkapcsolati minőségben indítottuk az ismerkedésünket egyértelműen. Ám, elég hamar feltűnt, hogy ha válaszol is, akkor elég sűrűn kelletlenül, vontatottan. Annyit sikerült kideríteni, hogy gyárban dolgozik valami magasabb pozícióban, van lakótársa, leginkább otthon tölti az idejét, és elég közeli a kapcsolata a családdal.

Próbáltam kideríteni, vannak, lesznek-e közös tevékenységi körök, amiket esetleg együtt is végezhetünk. Kirándulás, koncertre járás, esetleg kiállítások- előadásokra való látogatások, kertészkedés, miegymás. De vagy nem akarta elárulni, hogy neki mi az, ami része az életének, vagy ezek közül semmi sem érdekli.

Mire elfogyasztottuk az étel felét, már csend ült az asztal fölött. Ő nem kérdezett, csak egy-két kicsit furát: Hova szoktam menni nyaralni, tudok-e/szoktam-e főzni, vagy mindig étterembe járok enni, mennyire foglalkozom sokat a divattal, sminkeléssel, hiszen mostanra is eléggé kirittyentettem magam. Őszintén szólva elég kellemetlen volt ez számomra, hiszen láthatta volna rajtam, hogy szemceruzán, szájfényen kívül semmi sminket sem viselek. A hajamat, bőrömet magam ápolom, s a ruháim, még ha valóban igyekszem is csinosan öltözni, jó minőségű, egyszerű, gyakran turkálóból beszerzett darabok. S a pénzem, amit a munkámmal keresek, kisebb élményekre költöm csak, azt is inkább kulturális téren, máskülönben az otthonom szépítésére fordítom.

Mire véget ért a vacsora, már teljes bizonytalanságban voltam. Észrevettem, hogy gyakran néz lopva, s a tekintetében egyértelműen fedeztem fel tetszést irányomba. Ám, eközben volt valami ellenséges hangulat, amit hova tenni egyáltalán nem tudtam, hiszen én végig figyelmes, érdeklődő és kedves voltam. Bár tény, hogy mikor az egyoldalú társalgást meguntam, és elfáradtam a lelkesedés fenntartásában, én is némaságba burkolóztam.

Mikor jött a felszolgáló, és kérdezte, kérünk-e desszertet, határozottan nemet intettem. S mikor Jani mondta, hogy fizetnénk, meg is könnyebbültem. S mikor a kérdés elhangzott, hogy külön vagy egybe számolhat-e, néma csend lett egy pillanatra. Egy épp, hogy kínosnak tetsző néhány másodperc után játszi könnyedséggel javasoltam, megoldva a helyzetet:

• Szívesen fizetem a részem.

Újabb néhány másodperc következett, mikor a pincér Janira nézve kért szinte engedélyt a tettre. S ő csak nézett, és újfent átsuhant az arcán valami harag szerű felhő.

• Rendben, legyen úgy, ha akarod. – válaszolta …valami fura éllel a hangjában.

Mikor készen voltunk a fizetéssel, javasoltam, hogy induljunk is, hiszen másnap munka, s addig még van teendőm, s ő nem tiltakozott.

A kocsiig kisért, s miközben a táskámat a kocsi ülésére tettem, felkészültem az elválásra gondolatban.

Hogy minél kevésbé legyen kínos, hiszen egyértelmű, hogy nem lesz több. Nem tetszettem neki, egész biztosan mást várt. Hiszen ha tetszem neki, úgy igazán, akkor fel sem merült volna benne, hogy fizessek. Így egyértelmű: Többet nem akar találkozni. Hiszen első pillanattól kezdve ott bújkált valami ellenérzés minden mozzanatában, hangsúlyában. Hát, ez van. Kicsit fáj, csalódott vagyok, hiszen azt reméltem, végre egy rendes, szorgalmas fiú, aki értékeli, hogy én is mennyit dolgozom, s alakítom az életem. Nem csak várom az ölembe a sikert, hanem teszek is érte. Biztos neki is inkább a cicababák jönnek be, akik többet sminkelnek, szebben öltözködnek, hiszen mi másért kérdezhette volna, hogy mennyit foglalkozom ezekkel. Biztos kevésnek találta azt, amit ma rajtam látott. Sajnálom. Nekem nem az a prioritás. S miközben az autó ablakába néztem, megláttam magamat. Én vagyok az, nekem épp elég jól. Ha nem tetszem neki, elfogadom. Magamnak jó vagyok, és egyre többet teszek érte, hogy még jobb legyek.

Megfordulva a kezemet nyújtottam neki, hogy elköszönjek. Ám akkor elhangzott az, amire nem számítottam:

• Örülök, hogy találkoztunk. Elég jól éreztem magam. Alig várom, hogy újra találkozzunk.

S mire észbe kaptam, már ezeket elmondva két puszit adott az arcomra. S elindult az autója felé.

Én pedig ott álltam döbbenten, értetlenül az eseményeket követően. Mik ezek az ellentétes jelek? Félt megmondani, hogy rosszul érezte magát, s inkább füllentett, hogy megkíméljen a kínos végtől? Vagy neki EZ tényleg kielégítő volt?

Mindenesetre alkalmat sem adott akkor és ott arra, hogy választ adjak a kérdésre, amit tulajdonképpen fel sem tett. Ám másnap este pótolta, s mivel jobb később mint soha, de megtudta:

Velem aztán még egy randija egészen biztosan nem lesz.

A kép forrása: Pixabay