Magamnak sütöttem ki ezt a receptet, saját ízlelésre. De oly édes emlékeket idézett, gondoltam jó lenne megosztani veletek, hátha nektek is okoz néhány kedves, merengő percet ez a kis szösszenet.

Fogadjátok hát oly jó szándékkal, akárcsak egy érett nagymama kínálná nektek ebéd után a családi asztalnál, porcukorral megszórva saját finomságát.

Az első ízlelés varázsa

Nemrégiben olyan élmény esett meg velem, mit étkezés során még nem figyeltem meg.

Barátnőm fügekenyérrel kínált, melyet akkor nemrég készített. Lelkendezve, éhesen, gyorsan egy szeletet el is fogadtam. S ahogy az ajkaim elé került, még mielőtt beleharaphattam volna, meglepően tapasztaltam, mintha már azelőtt belém hatolt volna aromája, egész lénye, mielőtt ténylegesen hozzáértem volna. Egyszerre éreztem számban, orromban és gyomromban az isteni illatot, akár csak addig amúgy még ismeretlen ízét. Ki tudtam volna analizálni, miket tartalmaz, ám mégis összességében volt valahogy taglózó és meghatározó. Egy pillanatra meg is álltam, és lefékeztem a mozdulatot. Most, most tényleg megtörténik ez a remek pillanat? S, beleharapván, a beteljesült élmény felülmúlta a kecsegtető ígéretet, mit néhány másodperccel ezelőtt elképzelni sem tudtam.

Oly finom volt, és ízletes, hogy az első falatok azonnal elfogytak. Álltam a további szeletek felett, melyet az aranykezű szakács vágott, és noha kedvesen kínált további darabokkal, szégyenlősen álltam. Nem, nem, egyszerre ennyi elég lesz. Hisz jókislánynak kell maradni, nem mindent azonnal felfalni. Na de belül az éhes Nő nem így gondolta. Hiszen ezzel a kis adaggal is úgy fel lett korbácsolva, hogy ha már előtte van a további lehetőség, nehogy már azért éhezzen, mert az lett belénk verve, kislányokba, hogy fogd vissza magad, és állítsd meg valódi vágyad a jólneveltség átkozott tengelyén. És mivel a barátnő mosolyogva tovább kínált, ismerve néha bizony farkasétvágyam, vállat rándítottam, és vettem a következő szeletet. És jött tovább és tovább, egyre jobban hümmögve, fel nem fogva, hogy lehet ilyen finom egy egyszerű dolog, mint egy gyümölcskenyér. De volt abban minden, amit szeretek: füge, csoki, cukor, töménység és lazaság, puha és kemény, amitől csodásan áll össze az egész. Ettünk sokat, gyorsan, álldogálva a pult mellett, egy morzsát sem engedve másnak. Finom volt, bár az első falat után már nem éreztem azt az éteri érzést, mit akkor, abban, a megállított pillanatban. S kaptam belőle csomagolva, mit hazahoztam, kincsként őrizve.

Másnap egész végig ezt falatoztam, és azon gondolkodtam, hol éreztem ehhez fogható hasonló érzést. Nem, ételben még nem. Szeretek enni, sokat és finomat, de azok ehhez képest csak elsuhanó, sokadlagos megéléseknek számítanak.

Valahogy annyira egyedi volt a pillanat, ám mégis éreztem, volt már, mikor ez a szívdobbanásnyi idő a cselekvés előtt megállított.

És, a napokban rájöttem. Nem sokszor, de egy-két meghatározó helyzetben már ezt a pillanatot átéltem. És ezekre egész életemben emlékezni fogok, noha, azok a sütemények már rég az enyészeté lettek.

Azt a pillanatot éltem át, egy szerető szívvel, ügyes kézzel készített, őszintén kínált sütemény fölött.

Melyet most valami váratlan élmény és kósza gondolat felszínre hozott: milyen lenne vajon?

Az első csókot.

A valódi, igazi élményt kínáló első ajaktalálkozást.

Mikor várod már hetek, napok, órák, végül percek óta, mikor történik meg már végre. S amennyire sürgeted, olyannyira húzod is tova. Oly édes, kínzó az érzés, melyet tudod, hogy Vele újra többet nem élheted át, ezért belemerülsz teljesen ebbe a bizsergető állapotba. Első csók csak egy van, az összes további már máshogy, mást ad. Ha az első tökéletes, lehet, hogy oly szerelem lobban, mely végig kísér utadon, s lehet, hogy az elsőből az utolsó is vele leszen már ebben az életben.

Persze, ha elkapkodva, balul sikerül, lehet éppen még menteni a menthetőt, de tudjuk, hogy mindig úgy jut majd eszünkbe utólag, hogy hát lehetett volna jobb is, s nem a szívünk dobban az emlékre, hanem vállat húzunk lemondóan. S az első rossz csókból gyakrabban lesz csak vele az utolsó.

Tehát az első csókot idézte ez a mozzanat.

Mikor tényleg odáig voltál a másikért, vártad, vágytad az első, második, harmadik találkozást, és tudtad, na, most már el kell jönnie a pillanatnak, tovább már nem húzható. Kocsiig, ajtóig, vagy a világ végéig lettél biztonságban kísérve, és tudjátok, az átbeszélgetett estének, hajnalnak vége, mert mindjárt kezdődik a másnap. De megbeszélitek, hogy akkor újra beszéltek, így végeredményben már azt is várod. Tudod, hogy aludni alig fogsz tudni, úgyhogy ez az esemény nemsokára itt lesz újra.

Nyúlnak a pillanatok, már mosolyogni is alig tudsz, térded remeg, mert a véred már szinte elpárolgott a belső tűzben, ami szíved mélyéről gyulladt meg. Már nem bírod tovább idegekkel. Hát még ma sem történik meg? Talán nem is tetszem neki? Vagy csak félénk gyermek csupán, és nem bátor férfi, kire valójában vágyom? Nem, ha ma is éhesen megyek haza, ez lesz az utolsó vacsora. Mert akkor egész biztosan véged, ezt a kínt tovább már nem viseli el tested-lelked.

 És, akkor, végre nyugodtan, csendesen, ám határozottan közelebb lép, és te tudod, hogy végre, végre eljött a várva várt pillanat. S, mint egy édes sütemény, elindul az ajkaid felé. S csak egy egészen rövid időre, megáll a mozdulat, egy léleKvételnyi pillanatra. Látni már szinte alig látod, de érzékeled, hogy az ő ajkai is mosolyra húzódtak, akárcsak a tiéd. Mert most, most van az a pillanat, mely örökre emlékezetes maradhat.

És ahogy ez megtörténik, valójában tényleg eldől, azt az ízt, illatot tartalmazza-e a másik, amit te valójában szeretsz és vágysz. S ha van benne füge, édes, és finom csokoládé, vagy bármilyen másik, eddig ismeretlen íz, mely végül rabul ejt.. Hát, akkor ezentúl együtt falatozhattok abból az édes életből, melyet ti ízesítetek majd legjobb tudásotok szerint, talán egy élethosszig.

És az, hogy az utolsó csók végül csak egy illedelmes falattal, vagy egy lakomával folytatódik, sok mindentől függ. Ki mennyire éhes, jólneveltség korlátaival vagy a mindent azonnal szabadságával rendelkezik, esetleg biztosra megy és inkább tartalékolna hosszú távra..? Még csak nem is jellemfüggő, hiszen ki tudja, épp akkor, vele, ott, mit súg a legfőbb radar, melyre hallgatni kell.
A szív.

Arra kell hallgatni, nem a fejre, s nem az ágyékra, melyek amúgy is valószínűleg ellentétesen ordibálnak abban a pillanatban.  

S mikor véget ér, és az elválás során egy utolsó öleléssel szakadtok el, érzed, hogy az ő teste is úgy ki van melegedve, akárcsak a tiéd. Hát ő is azt érezte vajon, amit én? Igen, látod a szemében.

És végül mosolyogva..vigyorogva térsz nyugovóra, és szíved mélyéről jön fel újra és újra a pillanat igaz aromája.

Ezt idézte fel számomra az a finom fügekenyér.

Süthetek magamnak majd én, megoldva ezt is saját kezűleg, mint mindig, minden mást, ha kell. És táplálni egészen biztosan fog. Örömet is okoz majd, hiszen ad endorfint a testemnek, magamat ismerve egyszerre egy fél tepsivel is akár.

De azt, azt érzést, melyet egy első csók ad, nem élhetem át saját magam. Tudom jól.

És ahogy járom az utam, a süteményes tálak között, bevallom, hogy látok sok habosat, krémeset, kelt tésztásat, diósat a felkínált roskadozó asztalokon. De, már nem vonz az ide-oda kostolgatás, a mű dolgokból készült habvarázsok, pudingok, és ipari vajjal kevert mignonok.

Nem, egyik sem fog meg, pedig biztos nem rosszak, és van, aki majd beléjük fog markolni, és két pofára zabálni.

De, engem egészen más fog már meg ebben a svédasztalos vendéglátásnak beillő életben. Ott, ugyanis, a terem végén ott egy egész kicsiny kockás terítős asztalka, mely mögött egy fejkendős, csupa szív néni porcelán tányéron kínál néhány lapos, a többihez képest egyszerű, unalmas süteményt. Odamegyek, rámosolygok, s ő felém nyújt egy egész tálkányit, mondván: Egyél kedves, szeretetettel sütöttem. Nem való akárkinek, mert alig van benne cicoma. Liszt, cukor, pici só, hisz az is hozzá tartozik. És alma, mosolygós alma a saját kertjéből, mint ez itt, ni. S mutat egy ragyogó, piros csodára.

Almás pite, melyet felém nyújt. S én belaharapok, s úgy érzem, hazatértem. Érzem az aromát, melyet kerestem, s amiért oly hosszú utat egyedül megtettem. Ezerből egy, talán, mely végeredményben oly egyszerű. S mégis, nagyszerű.

Így megyek végig a tömött asztalok között, az életben is.

Nem dúródok, nem harcolok, s nem elégszem meg az első asztalon kínált Műremekekkel. Mert tudom, hogy valahol, talán még messze, de egy egyszerű gyümölcsös sütemény vár engem.

S azt gondolom, talán így érdemes élni. Néha éhezni kell ahhoz, és magunkat tűrtőztetni, hogy eljussunk oda, ahol épp most sült ki a nekünk való sütemény.

Ezt tudom kínálni mai gondolatnak, a vasárnapi ebéd mellé.

Emlékezz vissza te is kicsit, ezekre az első pillanatokra.

Ügye, hogy milyen finomak voltak?