„Jaj, de sokat jártam fáradtan,

Mikor házasodni akartam.

Nem találtam kedvemre valót,

Csak az a szeretőm, aki volt.”

A minap hallottam ezt a csodaszép muzsikát. Noha nem vagyok zenei beállítottságú, ám mégis megfogott. Gyönyörű, és a szövege is, mind az összes változatában.

S hallom emberektől a következő sorokat is:

„Hidd el, az összes lopna! Még többet is! Ez már talán jóllakott..”

„Mindegyik hazudik, egyik sem különb!”

„Ezt már legalább ismerjük, tudjuk mire számíthatunk.”

„Annyit kockáztattunk már, és egyik sem volt végül jó!”

„Egész rendes ember, legalább nem ver.”

Mennyivel másabb hangulatú mondatok, ügye? Ezeket napi szinten hallani, akár ha a politika kerül szóba, akár ha a párkapcsolatok.

És valahogy mégis össze tud csengeni ez a két fajta idézet, legalábbis számomra a mai való világban.

Annyian vagyunk, akik nem találjuk a kedvünkre valót, csak keressük, kutatjuk. Majd, elérkezik a pont, mikor abbahagyjuk. Beletörődve, elcsigázva nem igent mondunk az ismert rosszra, hanem belecsúszunk, beleereszkedünk, mint egy langyos mocsárba. Elfogadva azt, hogy ennyi jár, ennyi a lehetőség, tudva, hogy a következő sarkon talán egy még rosszabb megoldás lenne, mint amiben eddig voltunk. De nem, ez nem lehet megoldás. Ennél mindenkinek több jár!

Baromi nehéz ébredni. Van, aki könnyen kipattan az ágyból, és néhány percen belül már eszik, iszik, fecseg, és van, akinek 5 szundi van beállítva, és akkor is csak a kávéfőzőig totyog el, és egy órán keresztül bootol csak az agya.

A magánéletben és a közéletben is van hasonló dinamika. Van, aki ragaszkodik az évek óta ismert, korábban szeretett dolgokhoz, és hiába változott szinte az ellentétére a helyzet, marad benne. És van, aki viszonylag hamar észreveszi, hogy megváltoztak az energiák, és továbblép. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más a működés.

Illetve más a saját magára gyakorolt hatás. Hosszú távon legalábbis ki fog jönni itt-ott, hogy lehet hamarabb kellett volna cselekedni.

Hányszor gondoltuk már utólag azt, hogy az adott párkapcsolatból már jóval hamarabb ki kellett volna szakadni, mert túlhúztuk? Mert szimplán rabolta az időnket, nem adott hozzá az életünkhöz, ne adj Isten még bántalmazás, erőszak, megfélemlítés is volt benne? Nekem általában ez szokott lenni, ha visszagonolok. A túl sokáig húztam érzése. És van, amikor az idő nem annyira opció, míg fiatal vagy és mások a gondok.. de egy idő után mégis máshogy látod. Már néhény percet is úgy osztasz be, mintha aranyból lenne. Nemhogy heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket..

De tudom azt is, mennyire nehéz az ébredés folyamata.

Mikor az elején, az udvarlási szakaszban mennyire fellelkesülsz, magával ragad az érzés, a lendület, és olyan hévvel mondotok, terveztek jövőbeni dolgokat, hogy eszedbe sem jut se magadat, se a másikat megkérdőjelezni. Egyszerűen azt érzed, minden tökéletes. Főleg, ha a másik oldalon egy hivatásos, tehetséges ámító van.

Ám szépen lassan jönnek az apró jelek. Amiket próbálsz megmagyarázni, eltussolni, biztos jót akart és nem úgy gondolta mondatokkal kisebbíteni. De azok csak ott maradnak, és dolgoznak benned. Ellene nem mehetsz, hisz akarod, hogy végre jó legyen, bízol benne.. Elkezded hát saját magad megkérdőjelezni. Biztos te reagálod túl, neked kell ezt megfejlődni, veled van a baj. És neked kell még többet dolgoznod magadon, a kapcsolatért, hogy működjön. Minél kevesebbet konfrontálódva a másikkal. Pedig egy idő után a megérzések mellett kőkemény tények, bizonyítékok is ott vannak. De addigra megtanultad elhesegetni ezeket magadtól.

Csak hogy így ez nem fog működni hosszútávon. Kicsiben össze fog omlani a rendszer. Az egészség, a bizalom, a közös jövő, a boldogság, a párkapcsolat.

Ahogy nagyban összeomlik egy egész kormány, az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a minden.

Amíg az emberek egy nagyon nagy része nem áll arra készen, hogy úgy válassza saját magát, hogy ezáltal nem nyom el egy időben másokat is, csak szimplán a szabadságot, újat választja a biztos rossz helyett, addig nem sok változás lesz. Addig maradni fognak a megszokott, ismert rosszban. Hiába a rengeteg megérzés mellett a logikus magyarázat és üvöltő, borzalmas igazság.

 Hányszor voltam én is így, te jó ég? Annyiszor, és néha olyan borzalmas visszagondondolni arra, milyen volt a lelkivilágom akkor. Mennyi szenvedést okoztam saját magamnak, hogy bennemaradtam, hogy hagytam, hogy kimagyaráztam, hogy nem magamat néztem, hanem a másikat. Sosem attól féltem, hogy nem találnék jobbat. Hanem mindig abban bíztam, hogy majd vele újra jó lesz, majd ő megváltozik. Hogy belátja, mi a „helyes”, a jó, és egy nap elém áll, és azt mondja, értem már. Oldjuk meg, mert ez így nem maradhat. Elrohant a ló velem, sokáig csak délibábot kergettem, segíts, hogy megoldjuk. Mert azt szeretném, ha ez tényleg működne, ha gyarapodna és szépülne az életünk.

De ez sosem jött el. Néha, mikor már szakítás előtt voltunk, jöttek a nagy szavak és ígéretek. De nem változott semmi végül. Az volt a legnehezebb, mikor felálltam ezekből a kapcsolódásokból, hogy annyi potenciált rejtett, annyira jó lehetett volna.. De túl sok volt a volna.

Hány millió ember ül jelenleg is olyan megszokott, ismert helyzetben, ami valójában nem jó neki? Párkapcsolatban, munkahelyen, mérgező családokban, politikai pártban?

Ahol érzi, mennyi és mekkora probléma van? Ahol a másik oldal nem tesz semmit azért, hogy a helyzet jobb legyen? Sőt, gyakran még fenyeget, félelembe taszít és elszigetel? S teszi a rendszereteket romboló lépéseit megcsalásokkal, üres ígéretekkel, kósza flörtökkel, esetleg milliók cimborákhoz csúsztatásával, hazugságokkal, értékrendek kokainba tiprásával luxus jachtokon?

Hányan vannak manapság?

És meddig tart még az ébredésetek?

Mert előbb-utóbb muszáj lesz. Egy ideig lehet vegetálni, de vagy lelkileg, vagy testileg végül beledöglesz. Vagy az egyre gyakoribb rákos megbetegedések végeznek veled, amit a sok elszendvedett, lenyelt bántalmak is létrehozhatnak, vagy a több hónapos kórházi időpontok teszik fel az I-re a pontot. Minden összefügg mindennel. Az önismeret, a család, a párkapcsolat a közélettel. Ami van kicsiben, az van nagyban is.

Tudom, nehéz. A francnak van kedve újrakezdeni az egészet. Ránézel valakire, valami miatt megtetszik, és már arra gondolsz, most éppen milyen leendő csalódást rejt a szép külső.

De igényeim, szükségleteim vannak nekem is, ahogy mindenki másnak is. Azt így vagy úgy, de ki kell elégítenem. Valamihez elég vagyok én magam, de azért a legtöbb mindenhez kell más is, hogy az élmény igazi lehessen. Én jelenleg a megoldást keresem, bőszen. Próbálgatom, nekem mi a jó, persze úgy, hogy a másiknak miattam ne legyen arányosan rossz. Win-win helyzet, ha lehet. Ennél jobbat nem akarhatunk, azt hiszem.

Rengeteg út van. Lehet előre haladni és egy teljesen újat válaszani, próbálni.

Igen, kockázattal jár. Újra és újra át kell esni a kötelező körökön, ami lehet unalmas. És egy kis idő múlva lehet inkább ki is lépsz, mert nem tetszik. Majd mész tovább, pörgeted, keresed, próbálod. De az is lehet, hogy már a másodiknál megtalálod, aki neked megfelelő lesz.

Lehet hátranézni, és azt kipróbálni, változott, javult, fejldődött-e a helyzet a korábbihoz képest. Esély van erre, még ha minimális is. Ahogy te magad is változol, jobb esetben, a másik miért ne tehetné ezt. Néha nagyon is jó beleereszkedni a régi biztonságosba, és elengedni kicsit magad, tudva, hogy most majd megtart. De ha azt látod, hogy újra és újra ugyanazok a körök játszódnak, amik régen is a rosszat okozták, akkor annak nincs értelme. Ha tagad, hárít, másra mutat, esetleg még fenyeget is, akkor viszont azonnal menj el. Csak azért, mert ismered, még nem jelenti azt, hogy jó lesz.

Lehet változást elérni a régiben is. De az kőkemény munka, és ahhoz egy megfelelő partner kell. Valószínűleg azt sem lehet elkerülni, hogy a jeges Tiszába legyen dobva, saját bőrén érezve azt, hogy mekkora a probléma. De van egy szint, ahonnan szerintem már nem lehet visszafordulni, és a hullámok között kell, hogy vesszen némely rendszer.

A lényeg minden esetben az, hogy tudj bízni elsősorban magadban, és láss rá a dolgokra. Ha jönnek a megérzések, jelek, hallgass rájuk, és a bizonyosság kedvéért nézz a mélyre, logikus magyarázatokért.

Életem egyik legjobb élménye lesz, mikor nem is olyan régen ezt végre először, csont nélkül megtettem.

Volt egy megérzésem. Mindig szokott, csak el szoktam hesegetni, és észérvekkel megmagyarázni. Most, életemben először nem kerestem kibúvókat, logikus magyarázatokat arra, amit éreztem. Hanem hallgattam a belső hangra. Ami egy pillanatra sem csendesült el, pedig az agyam próbálkozott kerülő utakat keresni, kivárásra bíztatni. Volt benne kockázat. Mi van, ha nem is úgy van? Megbánhatom később? Talán. De mérlegeltem, mi okozna számomra nagyobb rosszat. És mivel már megtapasztaltam, milyen az, mikor beleragadok egy nekem nem jó dologba, én lettem volna a legnagyobb ostoba, ha újra ezt választom. Megtettem hát, és magamat választottam.. Életemben ilyen helyesnek döntést még nem éreztem. Tudva azt, hogy pont időben is cselekedtem. Nem félek a jövőtől, bármit is rejt. Ahogy eddig, ezután is megoldom, mert fejlődök.

Én sem találom a nekem valót. Se férfiben, se politikai pártban. De időnként azért belenézek a programokba, bókokba, és megízlelem, mit váltanak ki belőlem.

Talán egyszer eljön a napja, hogy nem lesznek figyelmeztető megérzések. Hanem a logika, és az érzés is azt súgja: Na, ő pont jó lesz! Teljes mellszélességgel választom!

Ehhez persze tudatos, megfelelő partner is kell. Üres, szép szavakkal tele a padlás, unom már.

Addig is csendesen teszem a dolgom. Hiszen nem egy férfi, és nem a kormány felel értem, hanem én magam. Ők csak egy lehetőséget biztosítanak arra, hogy még jobb legyen, és egy rendszer épülhessen fel.

És a jóból nem engedek. Nincs megalkuvás. Nem lehet lopás, csalás, mismásolás, elhallgatott igazságok.

Ébredezem. És már nincs kedvem az ágyban henyélni. Túl kevés az idő, és túl sok a feladat, élmény lehetőség.

Te ráérsz még ezekre, vagy a kávéd elfogyasztása után kipattan végre a szemed?