Lehet-e érteni ahhoz, amit nem csinálunk?

Vagy épp abban van a tehetségünk, hogy úgy döntöttünk, nem fogjuk csinálni?

Kifejtem!

Néhány héttel ezelőtt volt egy beszélgetésem az egyik bartánőmmel, aki szóvá tette, hogy úgy beszélek párkapcsolati dolgokról, hogy nem tudok felmutatni mondjuk egy összefüggő, 10 éves kapcsolatot.

Illetve másik mondat, ami szintén el szokott hangzani, máshonnan: Könnyű neked, mert nincs gyereked.

Főleg az első mondat húzatta be velem a féket, ami a nagy számat illeti, mert hát, valljuk be, igaz. A leghosszabb kapcsolatom két év körül volt, és noha ilyen, vagy kicsit rövidebb távból volt még több, azért való igaz, hogy az igggazi hosszútávfutásban nincs tapasztalatom. Én mindig is kocogtam, nem gyorsan, nem lassan, néha keveset, néha többet. De, újabban leginkább egyedül.

Mivel elkezdtem újabban nyitni az ismerkedés felé, bizony felvetődött bennem a kérdés: alkalmas vagyok-e egy párkapcsolatra? Voltam-e egyáltalán valaha az? Hiszen, én, mint kispados a naggyon hosszú kapcsolatokban, aki sosem kapott esélyt a bizonyításra, lehet tehetségesnek képzelem magam, közben pedig csak dísznek vagyok a csapatban..

És visszatértem az emlékek közé. Nem keresgéltem sokat, csak egyet elevenítettem fel. Mikor az előző otthonomban, már egyedül éltem, hasonló erős, városi amazon időszakomat megéltem, és egyszercsak készen álltam. Akkor jött életem első igazi szerelme. Hamar, nagyon, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Remekül működött minden, mert ami nem, azon is tudtam dolgozni, tényleg jól álltam a dolgokhoz, befogadva a férfit az otthonomba, teljes valójában. Isten látja lelkem, remekül funkcionáltam. Magam nevében írok, mert utólag leginkább ez számít. Aztán nagy hirtelen véget ért, nem kifejtve az okokat, de akkor és ott, gyorsan kellett dönteni, cselekedni. Utólag már igyekszem a szépre, jóra gondolni, és tapasztalatnak elkönyvelni.

És itt venném kézbe az adu kártyát: Tudok működni jól egy párkapcsolatban. Bizonyítottam, magamnak. És ez számomra nagyon sokat jelent, a jelent és jövőt nézve.

Persze, voltak azóta is nagy kétségek, rossz működések, szorongások, de utólag annak is megfejtettem az okát, és úgy gondolom, megtanultam belőle a szükséges leckét. Mert azok valóban ott voltak nehézségnek, kemény feladatnak.

Viszont, amihez én értek, és sokan nem, az az, hogy tudok kilépni helyzetekből, amik számomra nem jók. Legyen az párkapcsolat, egyoldalú barátság, kellemetlen munkahely, vagy hasonlók.

Képes vagyok mérlegelni, és dönteni. És akarom mindig a jobbat!

Az lehet, hogy a saját szememben ez túl sokáig tartott néha, és hamarabb kellett volna.. De látva azt, hogy másnak ez mennyivel tovább tart, ha egyáltalán valaha megteszi, értetlenkedve szemlélem, miért nem képesek erre ők is, hiszen akkor csak egyszer fáj a seb.

És én vagyok az, aki sosem panaszkodik, hogy nekem milyen nehéz, mert egyedül vagyok. Nem siránkozok, hogy jajj, nektek milyen jó, mert nagy és boldog családotok van. Nem keserű a szőlő!  

Sőt! Én örülök, ha boldog valaki körülöttem! És tőle folyton kérdezem, hogyan csinálja, mi a titka, hagy tanuljak belőle.

Viszont. Mióta emberek közé léptem újra (és leginkább ezek miatt léptem ki korábban), az esetek 90%-ban olyan embereket hallgatok, látok, akik benne vannak egy rossz kapcsolatban évek, évtizedek óta. Egymást hibáztatják mindenért, asszertiv kommunikációról még életükben nem hallottak, nemhogy alkalmaznák, csalják egymást fűvel-fával. Van gyerek, 1-2-3-4, akikről alig tudnak gondoskodni, de repkednek most karácsonykor a százezrek, a felesleges túlköltekezés jegyében, s a 10 év alatti gyerekek már kóla és játékfüggők. És a szülők értetlenkednek, hogy miért fáj a testük, miért idegesek, és úgy összességében, sehol a vágyott boldogság az életükből. Tisztelet persze a kivételnek, mert azok is akadnak persze!

Volt, hogy beszálltam a beszélgetésekbe még korábban, és próbáltam terelgetni, tanácsot adni, a frissen tanult coach eszköztárat kicsit gyakorolni. De bevallom őszintén, már elment a kedvem, hogy olyanoknak bizonygassam, hogy inkább jobb egyedül, mint rossz környezetben többedmagunkkal, akik egyszerűen nem akarnak felébredni. Mert akkor cselekedni kellene, nincs mese.

Pedig nem jó nekik, ezt nem csak én látom.

És nekik milyen nehéz, mert van gyerek, van férj/feleség, akivel nehéz az élet.

És nekem milyen könnyű. Elvileg.

De az igazság az, hogy nem volt az. Szakítani, elhatározni, bevallani ország világ előtt, és végig vinni minden ellenérvvel szemben, cuccokat csomagolni sokadjára, hazaköltözni, újra és újra próbálkozni,  kudarcot érezni nehéz! Nagyon is!

És visszagondolok azokra az időkre, mikor a változó intenzitású gyötrődés, agyalás után döntenem kellett: szakítok. Mert nem szeretnék ettől a férfitől gyereket. Nem vagyunk alkalmasak a közös jövőre. Nem tisztelem. Nem jó ember. Túl gyenge jellem. Jó ember, de inkább testvérem, mint szeretőm. És egyéb indokok, amiket most is úgy érzek, indokoltak és helytállóak voltak.

Hányszor gondoltam arra, velem van a baj, főleg mikor a családom a fejemhez vágta, vagy rajtam poénkodtak az ünnepi asztal mellett.

A mindig szingli fősulis barátok lassan mind házasok, gyermekesek, és én, aki végig kapcsolatban voltam, végül újabban szinte mindig egyedül vagyok, sikertelen próbálkozások után.

De tudod mit: ma rájöttem. Ehhez értek.

Átlátni az egészet, és saját magamért dönteni. Mert én döntök, ha úgy érzem, nem nekem való az a férfi. Az én akaratom, hogy nem lett gyerekem eddig.

Mert minden eddigi döntésemmel a mai napig egyetértek. Legfeljebb szebb szavakat használtam volna, vagy hamarabb hoztam volna meg, és a megérzéseimre kellett volna kezdetektől hallgatni, nem az agyam által gyártott illúziókra, vagy a barátok jószándékú tanácsára. De végül, mégis magamnak köszönhetem, hogy egyedül vagyok, de nem vagyok boldogtalan. S rengeteg a pillanat, mikor egyenesen boldognak érzem magam!

Mint oly sokan nem, kik párkapcsolatban, esetleg gyerekkel a nyakukban, panaszodnak, a fülem hallatára.

Mert az a könnyű szerintem, hogy benne maradnak a langyos trágyalében, meghajlított gerinccel, magukért ki nem állva. Könnyű a közös háztartásban, munkamegosztásban, anyagi javakban osztozva, ám lakótársként funkcionálni. Könnyű a mai társadalomban családos, gyermekes szülőként megbecsült státuszt elfoglalni, mert azt úgy illik egy bizonyos kor felett.

Na de próbálnátok meg végre összeszedni a bátorságotokat, és először megismerve önmagatokat, majd ránézve a párotokra, meghozni némely szokatlan lépést. Akár az eddigi életetekre nézve végzetes döntést. Na még mit nem, ügye..?

De mit tudhatok én erről, aki egyedül él egy hegyen? Hisz ha olyan okos vagyok, nem így lenne. Vagy mégis..?

Én elmondom itt az oldalamon, vagy ha megkérdeznek, személyesen, hogy s miként nem kerültem boldogtalanság által bitófára. Mik voltak az intő jelek, melyek az adott férfitől eltereltek. Mik idegesítettek, mit éreztem, mit hiányoltam, mire vágynék. Hogyan kezdtem megoldani a családi problémákat, felismerve, hogy nem vihetem tovább, mert árt nekem. Miben voltam hülye, gyenge, miben fejlődtem sokat. Én.

Csak lehet, hogy a nagy számok törvénye alapján van még más is, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, és ő sem hozott otthonról elég önismereti tudást, tapasztalatot, és keresi a válaszokat arra, hogy vele van-e baj, ő látja-e rosszul. Vagy, hallgathat a megérzésére?

Ne adj Isten, a férfi oldal tanul valami hasznosat arról, miért került újra le a csatársorról, vagy, egyáltalán még csak a kispadig sem jut el szerencsétlen. És ha akar, fejlődhet ő is, mert aki játszani akar, annak gyakorolnia is kell.

Én is ezt teszem. Mert én is mások által tanultam rengeteget. Ha nem így lett volna, ugyanott tartanék, mint most a sok kétballábas, veszett játékos, akik köpködnek a közönségre…

Eddig gyakoroltam a nemet mondás képességét, a döntés hatalmát, a megérzések erejét és mint kiderült, pont ezt kellett fejleszteni. Ja, és még most sem megy kapásból! De akárhányszor játékba állok, egyre ügyesebb vagyok! Aztán, ha az élet úgy hozza, egyszer majd csak lesz egy oltári nagy Igen is, a sok nem után.

És ebben hiteles vagyok, ezt ki merem jelenteni.

De viszont hallgatni sem akarom, ahogy ömlik a rossz belőled. Fárasztó, és cseppet sem ébreszt együttérzést. Előtted is ott volt a lehetőség, hogy máshogy legyen.

Csak te nem tudtál nemet mondani. Mert túl nehéz volt, ügyebár?

És igen, van néha, hogy a partvonalon kívül lévők tényleg jobban értenek a dolgokhoz. Mert az is egy döntés, hogy inkább kívül maradnak, és nem szállnak be egy sokadosztályú csapatba, csak azért, hogy kergessék azt a fránya labdát. De attól még ők is jól szórakozhatnak.

Főleg, ha egy túlfeszített, gellert kapott labda végül kipattan a nézőtérre, mert bénák vagytok, és nem becsültétek meg. Na, azt majd valaki leszedi a levegőből.

Gól. Csont nélkül. 

A kép forrása: Pixabay