Vannak emberek, akik nem találják a helyüket a világban. Nem jobbak, vagy rosszabbak, mint mások. Csak, mások.

Mennyivel könnyebb és nyugodtabb lenne, ha be tudnának simulni a rendszerbe, ha nem tűnne fel nekik a hiba, ami minden mögött ott van. Ha a némi jó ellensúlyozni tudná a sok rosszat, de legyintve elfogadnák, mint az átlag emberek, hisz mindenki ezt csinálja, akkor ennek így kell lennie.

Munka? Beállni a sorba, ahol arctalan hatalomnak termelnek vagyonokat? Életcélnak azt, hogy minden évben a szűkös élet mellett két hét habzsi dőzsi legyen a homokos parton, drága ruhákkal, ékszerekkel, autókkal kompenzálva a kisebbségi érzést? Hitelre, CSOK-ra gyereket nyakra-főre termelni, jelzáloggal terhelt palotákban a gázcsapot letekerve dideregni? Ki a gazdag? Ki húsz felé tartozik, és egy circa 40 évre adósként robotol, vagy akinek néhány bútora van csupán a kis házában, de bármikor felállhat asztala mellől, és indulhat amerre szeretne? Keresik hát a megoldást, hogy elég legyen épp mindenre, de ne kerüljön túl sok időbe az életből. És a mikor lesz már rendes munkád kérdésekre háromig számolva mosolyogva válaszolnak: talán soha!

Párkapcsolat? Nem jó, ha túl erős, de nem jó, ha gyenge a másik? Méricskéli, nézi, próbálja, de valami mégsem stimmel. Van, hogy a hormonok végül az agyába szállnak, és azt hiszi, végre neki is sikerült, ami normálisoknak annyiszor. De valahol mélyen, az ősi ösztön mégis azt súgja: figyelj csak, ott hiba van! S nem azért leli, mert keresi, hanem szuperérzékenyként észreveszi, ami amúgy is ott van. Jönnek a kérdések: Mikor házasodsz már meg végre, hát gyerek miért nincs? S nem értik, ő pedig nem tudja elmagyarázni, miért van megint egyedül, csak érzi, jobb így, mint egy genetikai zsákutcával. De azért járja útját, és az illatmintákat gyűjti, hátha felfedezi azt, ki genetikailag pont neki lett megírva, s addig a kéretlen udvarlókat fogcsattogtatva elhajtja.

Ezek az átlagon kívüli emberek szép lassan felnőttek lettek. Örök vagy fél életre besimultak, saját személyiségüket legyűrve, mindig keresve, kutatva, mi az átlagos, normális, mihez kellene hasonlítani. De nem megy, akármennyire igyekeznek. Vannak akik sosem mernek kilépni ebből, mert köti őket a társadalom normája, s mert azt tanulták, egyedül a világban, véged. S inkább élnek rossz családban, mérgező közegben, dolgoznak „megbecsülten, megfizetve” de valódi hivatás nélkül, minthogy kiváljanak a falkából, és akár egy újat alakítsanak..akár magányos ragadozóként szabadon éljenek.

Mert ragadozónak kell lenni, ha úgy döntenek, kiválnak az eddigi élettérből. Vagy legalábbis oly nagynak és erősnek, mint egy elefánt vagy rinocérosz, hogy ne hatoljon át a bőrén a sértegetés, meg nem értettség, hogy mersz más lenni támadások tűhegyes nyila. Vagy szárnyuk legyen, mint a sasnak, hogy messzire repülhessenek a károgó hangoktól, melyek visszhangzanak némelykor.

Való igaz, falkában nagyobb az esély a túlélésre. Hátha aznap nem őt b@sztatja a főnök, hátha nem őt rúgják ki, más is hoz haza pénzt és élelmet, kevesebb az egy főre jutó munka (vagy mégsem, nemde mártír anyák?), hátha egy szakítás után egyből talál új partnert, s nem kell egyedül sebeket nyaldosni.

No de kell-e mindenkinek falkában szerepet vállalni? Legyen az egy legelő nyáj, vagy portyázó hiéna csapat? Hány fajta állat, s hány fajta ember létezik a világon? Kit már besoroltak kasztokba, s akikről még a tudósok sem tudnak? Nem kell mindenkinek élethosszig párt választani, s van, akinek nem kell szaporodni ahhoz, hogy egyedként az élete értéket adjon.

Mindenhol azt hallani, hogy csak közösségben fogsz túlélni. Mely próbál érdek, vallás, etnikum, értékrend, munka, nem szerint alakulni, de igazán egyik sem működik. Mert egy pici tényező változásával borul az egész rendszer, és egymás ellen fordulnak, vagy az alfák folyamatosan az utódok ellen védekeznek. Szép sunyiban hallgatnak a hibákról, vagy legyintenek, ő ilyen, s máris lesz egy kivétel. Mely kivétel nélkül szúrja a többiek szemét, és bomlasztja a közöset.

Az átlagon kívüliek nem találják azt a helyet, ahol teljesülne élethez szükséges szabadságuk, s nem nyomnak le a torkukon már túlságosan rothadó falatot. Mondván, neked ma ez jut, pedig 100 jószágból 5 tett érte, hogy legyen étel az asztalon, s ő maga közte van, mégis a 95 másik ette az illatos részeket.

Ezért hát elkezdenek kifelé tekintgetni, s hagyják, hogy orruk kitisztuljon, vérük zsongása életet leheljen a csordát már oly lomhán követő lábukba, s egyszer csak..megugranak. S futnak, nyargalnak egy új területre, hol semmit sem ismernek, s egyedül is vannak. Ám, még ha félnek is eleinte, igyekeznek feltalálni magukat, s megteremteni maguknak a túlélésükhöz való követelményeket.

Mivel nem filmbéli szörnyek, melyek minden elevenre vérszomjasan ugranak, így van, kikkel kapcsolatot tartanak, és mintegy szövetséget kötnek, egyeseket szívből meg is szeretnek. Akár nagymacska a jelző madarakkal, együtt dolgoznak, hogy egyedenként jobb legyen. S ha végül elég erősek lesznek, és a túlélésük már biztosítva van, akkor esetleg keresnek egy párt maguknak, ha találnak. S hogy végül lesz-e új falka, vagy csak időlegesen, a szaporodás időtartamára, esetleg egyedül élik le az életet? Ki tudja? Mindenesetre inkább húzódnak az erdő mélyére, vagy szállnak fel oly magasra, hol nem kell mindenkivel kokettálni, acsarkodni, zajos csivitelést hallgatni.

Vannak fajok, akik egyedül élnek le egy állatöltő életet. Mégis fütyülnek a fa ágain a nagyvilágba, édes dallamokat adva az erdőt járó füleknek. Vagy ha megtalálják párjukat, csakis vele kötnek egy életreszóló szövetséget. S persze van, aki szinte háremet tart, s úgy röppen, ugrik hátról hátra, hogy majd a nyakát szegi, mégis boldog az egész bagázs.

Hogy azok, akik egyedül vannak, gyorsabban kihalnak, könnyen áldozatul esnek? Lehet. De nem mindenki akar száz évig tartó életet, ha az nem úgy zajlik, hogy rá tudja vágni: szabadon, boldogan és önazonosan éltem. S akkor az éhhalál, ha már vén fogatlan lesz, végül is inkább dicsőség, mint szégyen.

De kérdem én, aki falkában van, az örökké él? Nem.

Ők is meghalnak szép csendben. Vagy nem is olyan békésen, mikor kikapja őket egy falka oroszlán a sorból. S a többiek végül sajnálkozva ugyan, de végig nézik, ahogy társukat épp kibelezik, megkönnyebbülve, hogy hála a csapatnak, ma nem én lettem áldozat, hanem a másik.

S mi van akkor, ha van, kinek jó a közösség, és van, kinek nem? Mi van akkor, ha csak a szárazság idején, a közös itató helyen találkoznak, a falkák és a magányos egyedek, s kerülik el egymást békésen, harc nélkül? S végül valaki erre, valaki arra megy?

Én ezt teszem, mint átlagon kívüli. Nem támadok másra, lesből, orvul. De ha valaki rossz szándékkal, vagy hívatlanul közeledik, arra morgás után kihúzott karmokkal rávágok.

S én elfogadom, ki a közösségben látja a boldogulást, de személy szerint én inkább az egyénben látom a saját utamat. Szépen összedolgozva időközönként másokkal, a kölcsönös jó érdekében, de nem rózsaszín ködös álmokat kergetve.  

Lehet, hogy fiatal vagyok és még erős, de ennek már 31 éve, hogy bennem van, traumák ide vagy oda. Nem lesz máshogy akkor sem, úgy gondolom, ha öreg leszek és gyenge. Sőt, akkor pláne nem.

S ez is egy lépés a szabadság felé, hogy felvállalom, ellen menve az ellen, ami mindenhonnan folyik.

Talán nem én vagyok az egyetlen, akit ez a dolog már-már nyomaszt, és még inkább azt érzi, nem átlagos a sok normális között. Tudod mit? Vállalom! Nem vagyok átlagos. Fura vagyok.

Kitartást annak, aki hasonlókat érez! Daloljatok, szálljatok, fussatok szabadon, messze azoktól, akik nem értenek benneteket! De ne felejtsétek: akarjatok jól lenni, és jót tenni! Nem szörnyek vagyunk, csak átlagon kívüliek!