Szoktam ám félni, bevallom nektek.

De a Valami, ami viszi az élet folyását, mindig ad lehetőséget arra, hogy legyőzve ezeket, merjünk tovább haladni. És, mikor ezek a félelmek eszembe jutnak, sűrűbben, naná, hogy be is következnek. Nem tudom, ti hogy vagytok ezekkel, hisztek-e a vonzás törvényében, vagy tapasztaltatok-e már hasonlót?

Féltem a hidegtől.

Ezen gondolkodtam, hogy jelen időben írjam-e, de végül inkább múltba tettem.

Van egy ismerősöm, aki mikor a menhelyen, -15-ben dolgoztunk, azt mondta, gondoljak arra, hogy nincs hideg. Mostanában is járt ez az eszemben. Nincshideg, nincshideg, mantráztam, mikor..hideg volt. S elég hamar rájöttem, hogy nem, nem ez a helyes taktika.

Valljuk be nyíltan, hideg van. Ne hazudjunk. Inkább fogadjuk el. Tél van. Hideg van. És? Öltözz fel, egyél jól, amennyire tudsz, melegíts be legalább egy szobát, és várd türelmesen az enyhülést.

Idei legnagyobb próbatételem a komfort zónám ezirányú tágítása lesz. Napról napra jobban megy, igyekszem koncentrálni is a belső világomra (Anasztázia, mesélhettél volna erről többet..), hiszen ha a kutyáknak megy csupasz bőrrel is, akkor nekünk is működnie kell. Ha egyik ember mindig forró, nem létezik, hogy én meg mindig hideg kezű-lábú legyek. És persze szorgalmasan vágom, hordom a fát (ügye kitart tavaszig..?), és oldom meg praktikákkal, hogy magasabb legyen a komfort idehaza.

Már nem félek tőle. Elfogadom, és alkalmazkodom, amennyire tőlem telik. Mondom ezt nagy szájjal, mikor még circa három hónap előttünk áll.. :D De a magabiztosság már fél siker, azt mondják! 

Félek a késéstől.

Általában nem is szoktam, bár újabban lazul a rendszer. És cselesen a körül jelzőt használom, ami barátok között is plusz-mínusz fél óra intervallumot jelent.

Erre ma „elaludtam”. Magamhoz képest jóval később keltem, bár Hopi hajnal fél négykor (biztos azt hitte, dolgozni kell vasárnap is..) ébresztett, és lemászni a galéria ágyról nagyobb felébredéssel jár, mint korábban kibotorkálni a simáról, hogy kiengedjem.

Visszafeküdtem, és némi forgolódás után..fél nyolcig húztam a lóbőrt. Szerintem az egy év alatt itt még nem aludtam eddig, de korábban sem nagyon. Ha időre kell mennem, kényszeres ébresztő nézegető vagyok, el ne maradjon az ébresztés. Most volt programom, ahova azt hittem, ekörül már indulni fogok. Hiszen úgyis kelek 5-6 körül, 8-ra elkészülök biztosan, ezért végülis telefont nem is állítottam. Hát, nem. És…nem történt tragédia.

Hálás vagyok, hogy napjaim nagy részét úgy töltöm, hogy nem kell igazodnom, mert megyek, mikor tudok, jövök, mikor akarok. Persze, eljárok dolgozni, akkor kell a határokat tartani. De ha nem akarok, eleve nem megyek dolgozni. Minden esetleges hátrányával, de szeretem ezt az érzést. Nincs igazi rabiga, bár, ehhez igazodni kell igény szinten is. Valamit valamiért.

Félek attól, hogy cserben hagy a tecnika.

Erre ma nem indult a kocsi. Ilyen még nem történt (kivéve egyszer, mikor Györgyikének bekapcsolva hagytam a rádiót, és lemerítette az akksit.. :D ), és mondhatom, ettől a pillanattól tartottam mostanában. Mi van, ha fenn ragadok, pont, mikor amúgy nagyon sietnék. Fennragadtam, viszonylag siettem..és láss csodát, megoldottam a helyzetet. Szerencsére késhettem, és nem épp a hajnali munka előtt jártam így. Volt kit felhívni, sikerült a behúzás során adott instrukciók alapján beindítani, kaptam töltőt amin most is épp gyógyul a drága, és majd veszek egy új akksit is, hogy meglegyen az, amit annyira szeretek: a biztonság.

Hálás vagyok érte, hogy van, akit tudtam segítségül hívni, hálás vagyok érte, hogy ma figyelmeztetett az élet, hogy gyenge pont volt a rendszerben, és hálás vagyok azért, hogy vehetek másikat, ha kell.

Nem vagyok keresztény, vagy vallásos.

De hiszek a jó dolgokban, és hogy hálásnak kell lenni az élet apró dolgaiért.

És, ahogy a hajamat mostam a kis lavórban, a kályha mellett, miközben épp hűlt az elkészült milánói (vagy bolognai?), a hagyma tea citromosan-mézesen várt, a tányéron sorakoztak a még langyos dödöllék (fagyasztható a tésztája, mint ez a mai nappal kiderült), arra gondoltam, hogy milyen jó nekem. Annyi mindenem van, ami másnak nincs. És persze, annyi mindenem nincs, ami másnak igen. Hálás vagyok az enyémekért, és ha valamire vágyok a jövőt illetően, hát, talán bekövetkeznek, ha teszek érte, és igyekszem. Ha félek is dolgoktól, van lehetőségem megélni, átlépni őket.

Hány ember van, akinek nincs tüzelője? Hánynak nincs autója, barátja, meleg étel, gyümölcs, méz az asztalon? De szeretve egymást, élnek elégedetten. Hányan vannak esetleg pompában, vagyontárgyakkal körbevéve, de lelkileg éhesen? 

S most, miközben végre sikerült olyan meleget csinálni, hogy vizes hajjal pötyöghetem e sorokat, és fogyasztom el a vacsorám, majonézzel, hagymával, nézem a négy kis csoffadt gyertyát az asztalon. Nincs asztaldísz, koszorú, vagy bármi más, csak ez a négy kis teamécses. De nem elég, néha ennyi is? 

Amiből egy ég már úgyis.Talán ha odajutok, a másodikra már lesz némi dísz is, ám ha akkor is elmarad, az se baj.

És arra gondolok, hogy sok minden van, ami nincs még. Sok minden lehetne jobb, több, szebb, rendezettebb. De azért én szeretem azt, ami van, a szélvész által felforgatott pincétől kezdve az emeletes ágyig, mindent.

Dexi itt horkol a kis foteljében, Apacs a lábam mellett alszik, Hopi pedig az emeletes ágyon fekszik, várva, hogy felmenjek, és gyúrni kezdhesse a lábam, s utána folytassa álmát összekucorogva.

S holnap kelek ismét korán, ébresztőre, reggelizek a maradék vacsiból, elviszem a főtt darálthúsos paradicsomos ételt (szerintem végülis se nem bolognai, se nem milánói.. :D ) munkába, és remélhetőleg indul a kocsi szépen.

Aztán hazajövök, és élem tovább kis egyszerű életem, cseppet sem unatkozva, alig nyugodtan, de mégis jól érezve magamat.

És noha ott lapul néhány félelem, annál több a megoldásra váró feladat, amikre koncentrálni inkább érdemes. Azon leszek. Hálásan azért, hogy megtehetem.

Légy hálás, még a félelemért is. Az mutatja, hogy élsz még.  

És ezáltal cselekedhetsz is.