Van három nagyon jó barátnőm. Velük megbeszélek majdnem mindent, ami nyomja a lelkem, örömet okoz, vagy csak úgy érzem, nem maradhat bennem.

Mindegyikük teljesen más személyiség.

Egyikük a tűz, másikuk víz, harmadik levegő.

Nagyjából tudom előre, hogy a megéléseimre milyen választ kapok tőlük. Van, hogy ezt vagy azt inkább el sem mondok, vagy szelektálok feléjük, mert inkább elkerülöm a reakciót, tudva, az nem kedvemre való lesz.

S nem azért, mert nem szeretem az igaz szavakat, hanem hajlamos vagyok befolyásolva lenni. Tudom, nem jó, és tanulom hosszú ideje, hogy magamat figyeljem, és azt cselekedjem, ami nekem jó. No de ez az önismeret és őszinteség lényege, hogy én legalább felvállalom, hol tartok ebben a folyamatban, és teszek ellene!

Szóval: Tudom, ha egyikük ezt mondja, akkor a dolgokat az ő szájíze szerint fogom átértékelni. Mert végeredményben az ő oldala is érthető, igaz, talán érdemes úgy is ránézni a dolgokra.  

Majd, jön a következő barátnő, és mivel ő teljesen más mint az előző, egészen máshogy reagál, gyakran ellentétesen. S a harmadik valahol középen van, kicsit ebből, kicsit abból többet vagy kevesebbet helyeselve vagy ellenezve. És nézem, ezt a minimum három oldalt, nem beszélve a többiről, amit empátiával rendelkezve még érzékelek, hogy akkor most mi is legyen? Mindenki oldala igaz és érthető, de nem maradhatok mindig külső szemlélő az eseményekben. Dönteni, cselekedni, tenni, lépni is kell. Na de merre?

S a bennem élő kislány néha hisztisen leülne, a tisztás közepére, várva azt, merre is induljon akkor el. Az erdő felé, amerre izgalmat sejt, vagy a turista úton, ahol biztonság várja, vagy maradjon a napon sütkérezve? Nézi, hogy van-e csoki valakinél, esetleg torta, vagy mégis mi alapján dönthetne, mi a helyes választás.

És amíg másokat nézek, magamról a fókusz elröppen. És pont azt nem nézem, a mi a lényeg lenne.

S a minap, az ominózus lázas állapot után (amire azt hiszem, sokáig és többször hivatkozni fogok), arra eszméltem, öcsém: én most egy negyedik ember vagyok, vagy e három vegyítése legyek?

És, nem túl költőien, ismét csak azt gondoltam: F@szom, nem! Én egy teljesen különálló egyed vagyok, hiszen végül nekem kellene tudni, mi a fenét tegyek. Hát ők se úgy meséljenek már rólam, másoknak, hogy van egy barátnőm, aki pont olyan, mint én. Na nem. Én pont olyan vagyok, mint Dia, nem, mint ők. Hiszen mindegyiküket szeretem, mert annyira különlegesek, hogy ha nem lennének, hiányuk nagyon fájna. De őket, és az egyediségüket tisztelem éppen. Ezért én magam sem válhatok mássá, mint ami én vagyok. A negyedik elemként én is egy teljesen külön egyéniség vagyok.

De kicsit minden is egyben, és minden oldalt értve nagyon nehéz egységet akarni, saját magamban.

Mert nem azért hallgatok rájuk, mert döntésképtelen vagyok. Hanem mert értem, érzem a másik oldalt, és emiatt oly nehéz néha elindulni. 

Hiszen én vagyok a Föld, mint negyedik elem. Teljesen más igényekkel, vágyakkal, erényekkel, hátrányokkal, mint a többi.

De mivel mindannyian kölcsönhatásban vagyunk, és érintkezünk, egymás nélkül mégsem lennénk azok, akikké végül váltunk.

És végeredményben erre jöttem rá. Remek dolog minden más nézőpont, vélemény, gondolat.

De csak annyit használjunk fel belőle, ami számunkra előre mutat. Ugyanis ha túl sokat engedünk be a saját területünkre, kioltanak minket, legjobb szándékuk ellenére is.

Szerintem szuper hely a világ. Bőven van még elem, hiszen ott a fém, fa, és sok más, ami szintén nélkülözhetetlen az élethez.

Imádom úgy nézni az embereket, hogy figyelem őket, kiben mi dominál. És mit ad magából, másoknak. Mit gondol magáról, a világról, embertársairól.

És mit vált ki belőlem. Van, amit azonnal örömmel fogadok, és mosolyogva nagyra értékelek. Van, mit utólag értek meg, hogy noha nem találtam kedvemre valónak, utólag mégis hasznomra válhat.

Néha azon is elgondolkodom, én milyen vagyok mások szemében. És tudom, ez is elég ellentétes lehet.

Épp tűzzel melegítem vagy perzselem, hűs szellővel simogatom vagy csontig hatolva dermesztem, hideg vízzel üdítem fel vagy nyakon öntve a levegőt elakasztom benne, esetleg éltető földként táplálom vagy sírgödörbe szórva temetem őket el? Mindannyian okozzuk ezt vagy azt, attól függően, ki van a másik oldalon.

Szeretem a természetet. Mert mindennek helye van benne.

Nekem, neked, neki.

Mindenki egyedi, különleges, még ha falkában van, akkor is.

Igen. Én is, te is!

Úgyhogy, mikor elbizonytalanodom, a kislányt figyelem, ott a kör közepén.

Aki pörgős szoknyában, énekelve (csak a számok refrénjét, azt is gyakran hibásan, mert a többit sosem tudja) nézelődik. És amerre virágot, lepkét, dongót, állatot, szép fát, helyes fiút, süteményt kínáló nénit, vagy valami neki tetsző dolgot lát, elindul arra. Aztán lehet meggondolja magát, de az is szíve joga. Majd elindul amarra. És szedegeti kosárkájába azokat a kincseket: gallyakat, zuzmókat, terméseket, szép köveket, mosolyokat, új erényeket, tudásmorzsákat, szerelmeket, plusz kalóriákat, csalódásokat, amiket mindig is szokott.

Mert végül úgyis ő dönt, mikor mit kreál a külső hatásokból, élményekből, eszközökből.

S lesz, akinek tetszik, és kér majd belőle, s lesz, aki szemöldök ráncolva lép tovább, nem értve, hogy ezért valaki fizetne.

Én vagyok a negyedik elem, de van, hogy egyszerre mind végigfut rajtam. Néha táplálva, néha tiporva.

Ilyen az élet, folyton áramlásban. 

Na és te? Körvonalazódtál már?

Vagy hagyod, hogy kioltson valamelyik másik..?