D(cs)inálások, avagy pillanatképek egy szingli nő életében
Mivel félek a magasban, ezért ma felmásztam a tetőre. 
(Szerencsére Anyámnak nincs F@cebookja, úgyhogy nem őszül meg jobban, és ami a fontosabb: nem b@sz le úgy Istenesen. Pedig van AZ A HANGJA, ami áthallatszódna a 400 km-en, digitális eszköz segítsége nélkül is, és azt kívánod, inkább lapáttal verjen, mint kiabáljon.. )
No, szóval tető.
Nem csak úgy meghalási szándékkal gondoltam felmászni rá (szerintem az nem is sikerülne, csak erősen retardáltra verhetném így magamat a betonhoz), hanem meg kellett oldani egy helyzetet, és hát ki, ha én nem..? 
Kellett most már valami kihívás amúgyis, úgy éreztem.
Túl jó most az életem, úgy érzem, minden próbatételt megugrok, játszi könnyedséggel. Ide nekem valami nehézséget, hagy érezzek némi büszkeséget! Gondoltam, max leesek, és végre lesz időm olvasni az ágyban, begipszelve, pihegve az ágmelegítőn, a takaró alatt. Akkor fűteni se nagyon kellene, belihegnénk a jószágokkal. Annyi befőttem van, hogy pár hétig simán kitart, csak néhány kanál lekvárka, és a vércukorszintem is rendben lesz. Pálinka is van, ha erőst fájna valamim, vagy szomorkodásba kezdenék, stabilizálná a helyzetet. A netem korlátlan, tán még akkor egy nap alatt is tudnék válaszolni a levelekre, a mostani nemegynap helyett.
Mi baj lehet? 
Felrajzoltam azért magamra a megfelelő Reiki szimbólumot, és nekiindultam.
Ekkor levettem a kistáskát magamról.
Gondolkodtam, hogy ha leesek, mi lenne nagyobb probléma nekem: ha eltörik a telefonom, a drága jó, hűséges, bár erősen túlterhelt társam, vagy leesek, és nincs nálam, és még segítséget sem tudok hívni..?! Végeredményben levettem, merthogy ha leesek, és eltörik, pláne nem fog sikerülni, de ha megfelelő helyre teszem, akkor tán még marad erre esélyem, hogy addig kússzak-másszak, míg el nem érem.
Bár, a foltos kutyagyerek lehet szokásához híven azt hinné, játszunk, és elkezdene vele rohangászni.. Hm. Mindent nem lehet előre megtervezni..
Hétfő lévén fene se jár erre, mire rám találnak, lehet a csupasz csigák már rég megettek.. Milyen jó helyre költöztem, ugye, hogy sehol semmi szomszéd a környéken?! Nem baj, tetőre ritkábban mászok, mint alul öltözve pisilni járok.
Tehát tető. Magasság. Már megint.
Új hely, régi félelem.
Emlékszem, mikor anno az előző otthonomban majdnem pánik rohamot kaptam, mikor felmentem a padlásra, és nem tudtam lejönni. De a kényszer rávitt, hogy megugorjam a dolgot. És noha úgy indultam lefelé, háttal a semmibe, hogy a lábam csak a levegőben lógott, nem érte el a létra fokát, úgy voltam vele, valahogy majd csak lesz. És sikerült, lejöttem végül épségben, igaz, Fable-t idézve halál szaggal, úgy lefőttem. Utána viszont úgy mentem föl -le, mintha mindig is így ment volna.
Itt is csak a feljutással volt gond.
A stabil kis létráról nem értem fel a tetőt, és még a medencéből se mindig sikerül kilökni magam, nemhogy itt, a könnyen törő cserepeken.. Úgyhogy ácsingózva a szemem a selejtes létrára tévedt, ami ugyan enyhén rozoga, de hátha elbír egy kicsit..
Milyen jó, hogy nem ment még tüzelőnek! Látod, látod, csak igazam lett, hogy jó lesz még valamire?!
A magassága pont jó volt, némi ugráló próba után megfelelőnek találtam. Csak egyszer kell kibírnia, lefelé már könnyebben lejutok, ha össze is csuklik az utolsó lépésnél..
Felkészítettem mindent a tetőre, hátha nem kell lejönni, csak a végén (persze, háromszor fordultam végül, te kis naiv, te..), és nagy levegőt véve nekiindultam.
Úgy sejtettem, ha a jégen való mászás taktikáját választom, tán csak nem törik el egy sem (nem mintha azon már másztam volna, de filmekben már láttam, na.. reméljük, csak a pornó mutat erős eltérést a valóság és elképzelt dolgok között..).
Meg hát csúcsformában vagyok, testem karcsú, sehol egy zsírcsomó (hát ja, ott se, ahol jól jönne némi plusz szövet..), nem lesz itten semmi baj, mantráztam magamnak.
Bírta is szépen a cserép, óvatosan, kecsesen, szinte suhanva táncoltam rajtuk (el ne hidd, mint pelenkás gyerek, úgy másztam rajta..hogy bírja a térdük hónapokig ezt??! Az enyém már ettől a kicsitől is lekopott..) Először a szélét takartam, támasztottam le, majd..el is fogyott a felkészített anyag..
F@sz kivan, mászhatok újra le..
Volt némi levegőben kalimpálás, miután megtapasztaltam, hogy nem, a térdem bizony nem hajlik, hiába próbálom, úgy érezve,hogy úgy biztonságosabb lenne. De pikk-pakk lenn voltam, s mint aki ezeréves tetőfedő, már fenn is voltam újra.
S mentem ismét a magaslat felé.. míg el nem fogyott ismét. Közben, magamhoz vettem a harmadik körben a telefonom. Hisz magabiztosságom játszi könnyedséggel növekedett, ahogy én is egyre feljebb jutottam a gerincen. Tudtam, nem lesz itt semmi baj.
Néha lenéztem, más -e a táj innen a magasból. Hát, minden átlagos.
Dexikém, hű társam viszont odalentről hol figyelt, hol a földet bámulta, mint mikor nem merünk odanézni, mikor baj történik.
-Ne gondolj rá, mert bevonzod, Drágám, akkor aztán leshetünk mindahányan vagyunk itt a Világ
