A kép forrása:

https://pixabay.com/hu/photos/vill%C3%A1m-vihar-sky-felh%C5%91-hegyi-7401119/

Tegnap először féltem a hegyen.

Vagyis…Nem. Nem féltem. Valami más volt, amit akkor próbáltam beazonosítani, de nem sikerült.

Éber lettem, de valahol mélyen.

A felszínen álmos voltam, későn értem haza, aludni akartam, hiszen bármi történik, mi kelünk 5-6 körül. A belső vekker nem enged tovább feküdni.

Na, meg a macska, ő pláne nem.

Tudtam, hogy jön az eső, és vihar. 

Mikor nincs itt újabban? Felrajzoltam, s elküldtem a szokásos védő szimbólumokat magamnak, barátaimnak, és lepihentem.

Ám nemsokára megébredtem.

Ki kapcsolgatja odakint a villanyt?

De nem villany volt az, hisz nincs oly fényes izzó, mely az egész eget beragyogja egy-egy elnyújtott, véget nem érő pillanatra, mint akkor volt cikkcakkos hullámokban.

Ha felülve vártam, vágytam, hogy lássam, nem mutatta, ha lefeküdtem, egyből izzott, mindent bevakítva.

Először futott át komolyan rajtam a gondolat: fenn, egyedül, a magasban, villámok és fákat kicsavaró szelek között, belőlem és kis házamból egy szerencsétlenség után mi maradna? 

De én itt valahogy úgy érzem, nyitottsága ellenére is védve vagyok.

S inkább csodálón figyelem az eget, hátha egy megszentelt pillanatban a keletkezett résen, átláthatnék egy másik helyre, és megérthetnék végre olyanokat, melyet könyvekben hiába keresek már régen.

Feküdtem hát, figyeltem, szinte suhant az elme a semmibe, mikor egyszer csak utolért egy pillanat. Mely megállt, véget ért, tán még az időből is kiszakadt?

Nem tudom, mi volt az, de tudtam, itt, ebben a minutumban valami lesz!

Mint az első csókot megelőző kábult pillanat, mikor tudod, itt egy egész Élet néhány másodperc alatt eldőlhet.

S ekkor életem legnagyobb dörrenése bekövetkezett.

Nem az első a napokban, hogy beleremeg a ház, de ez valahogy a falakon túl a testbe is hatolt.

Félelmetesen édes érzet volt. Az a fajta, melytől ugyan rettegünk, de újra és újra átélni akarjuk.

Épp éjfél volt, megnéztem, mely tudtam, nem véletlen.

Két nap közötti pillanat, egyszerre Kezdet és Vég, mely ebben a síkban is a Minden és Semmi egyszerre.

Kinyílt a szem, az orrlyuk, a vérerek, és ... ha jól sejtem, valami más.

Mélyen, belül, a résnyire nyitott ajtóink most valódi ostromot kapnak!

Ha engedünk az erőknek, fergeteges tisztulást okozhatnak, még ha ezzel egy időben a tető a fejünk felől a szomszédba száll..

Esik. Folyton esik az eső, fúj a szél. A nap alig süt ki, akkor viszont éget.

Globális felmelegedés? Egyszerű meteorológia jelenségek? Tényleg? Van, aki ezt még teljes őszinteséggel elhiszi?

Tegnap, a kertben a nagy melegben kinn ragadtam, a hagymával ugyanis haladni akartam.

Sütött a nap, meleget adott, de valahogy mégsem kínzott.

Szellő kerekedett, mely finoman simogatni kezdett, s miközben élveztem az újonnan felfedezett zenét, s ütemesen lépdeltem a frissen feltúrt, egyszerre meleg és hűvös földben, azt éreztem, minden épp így van rendben.

A teremtő pontosan tudja, mit csinál.

Ha fúj a szél, szellőztet.

Ha esik az eső, akkor éltet és lemossa a koszt.

Ha süt a nap, növeszt és fertőtlenít.

A villámlással figyelmedet halássza, a dörrenéssel bensődet piszkálja.

Nem hagy pihenni, akar valamit.

Hitet, hálát, tettet, kitartást, akaratot, haladást, javulást, választást, emelkedést?

Vagy agyalást, halált, félelmet, beázást, összedőlt várat, elnyomást, beragadást, zuhanást?

Nagytakarít a Világ.

Ha tetszik Neked, ha nem, döntened lassan akkor is kell.

Visszafekszel az ágyba, azzal a biztos tudattal, hogy bármi is lesz, annak úgy kell történnie, mert rajtad az életed előrehaladása nem múlik. Teszed amit kell.

S ekkor a szél, eső, bármilyen erős vihar tombolhat akár a csupasz homlokodon, hiszed, hogy jót téve a Teremtő sem a te életedre tör. S ha mégis villám jőne, legfeljebb e katartikus erőt a következő életedbe véve majd felhasználod. Hiszen a Vodafone-nál lehet ez, nálad, itt, miért ne működhetne? 

Vagy reszketsz otthon, siratva, átkozva minden rendszert, embert, erőt, kivágsz minden potenciálisan veszélyes fát, rombolsz, megúszol, fejet hajtasz, csendben maradsz, elnyomsz s nem érted, barikádod belsejében végül hogy jön fel a szennyvíz, mely végül csukott elméddel  nyakig betemet és elpusztít, s következő életedben már megint egy alantas lény maradsz.

Nagytakarít a világ, és teljes gőzzel mindent elkövet, hogy a szemetet a kincstől külön vegye.

Állj meg hát egy pillanatra, s engedd, hogy a mennydörgés a szívedbe hatolva, drágakövet csiholjon görnyedt mellkasodban.