Vannak dolgok, amiket nem úgy tervezünk, ahogy alakul, és mégis csodás lesz.

Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem tervezünk, csak megtörténik.És végül vagy jó, vagy sz@r lesz.

És vannak dolgok, amiket nem úgy tervezünk, igazán nem is teljesedik ki, de benne maradunk, mert hát nem olyan rossz.. Ám mégsem olyan jó, hogy ne a Milettvolnaha-ra gondoljunk.

Csakhogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy elsőre szerettük volna.

Van, hogy azzal dolgozunk, ami van, ami marad.

És az ember rövidke élete során többször is megtapasztalhatja mind a két oldalon, azt a kis savanykás ízt, amit ez az érzés ad.

Az sem jó, mikor be kell érnünk maradékkal, de ha mi magunk vagyunk azok, az még nehezebb.

Én sportban rossz voltam egész kamaszkorom során. Az általános iskolában, egészen addig, míg át nem kerültem gyógytesire, én voltam az az egyik, aki mindig a végére maradt, ha sorversenyben választották a gyerekeket. Na, nem hibáztatom az aktuális csapatkapitányokat, mert én magam is kispadra küldtem volna magam, de azért néha jó lett volna, ha legalább a barátaim nem utoljára hagynak.. :D

És ez még akkor is megmaradt, ha kiderült, valamiben nem is vagyok olyan béna, mert a feltételezés, a berögzülés akkor is megtartotta a helyem, az utolsók között.  Persze magyar órán, és nyelven az elsők között voltam, akitől elkérték a leckét, akiről másolták a dolgozatot, de a felállás mégis megmaradt az élet ezen területén.

Később, ez természetesen megszűnt. Nem volt ugyanis tesiórám, amin ilyen „traumák” lettek volna.

Jöttek új tárgyak az ember életébe: családi kapcsolatok, pasik, munkahely, stb. Ami a felnőtt élethez dukál.

Már kerültem én is arra az oldalra, ahol az egye fene, legyen ő, ha már megmaradt.

Legmeghatározóbb Apacsom. Őt nem mi választottuk, hanem ő maradt abban az időszakában az Alapítványnak, amikor rengeteg kölyök elhullás volt. Ha lett volna választék, valószínűleg nem őt hozzuk haza. De gyakorlatilag nem volt más. És eljött hát ő velünk.

A mai napig úgy gondolom, jobban jártam volna egy kisebb, kevésbé karakánabb, nyugodtabb kutyával. De basszus, nem vihetem vissza x hónap, év után, hogy nem a legoptimálisabb, és most inkább lecserélném. Mert az évek alatt Ő lett. Megvívjuk a csatáinkat, de imádom.

És soha nem mondanám el neki, hogy én nem is őt akartam. Hogy csak egy hajszálon múlott, hogy a rácsok mögött maradjon. És azon leszek, hogy ne is érezze meg soha, hogy az első találkozásunk előtt még nem tudtam, hogy őt akarom-e, vagy nem.

És tudom, hogy neki is lehetne százszor jobb gazdája, mint én.

De azt is tudom, hogy az ő szívében soha nem fordulna meg a gondolat, hogy mást akarjon. Mert neki pedig én vagyok a nagy Ő. Nem számít, mi volt előtte, és az sem, hogy azóta bővült a család. Elköteleződtünk egymás felé. 

A kutyák mindig példát mutatnak nekünk, még ha nehéz is ezeket követnünk.

Jó lenne, ha mindenkinek jutna olyan élet, ahol nem kell azt megélnie, hogy ő „a megmaradt”.  Mert azt lehet érezni, és abban nem lehet elmerülni, boldogan szárnyalni.

Mert lekéste az előző szingli lányt vagy fiút, mert nem mondott igent a tánc felkérésre, nem merte megfogni a kezét, mert félt a távolságtól, mert már csak almát lelt a dobozban banán helyett…És végül annak mondott igent, aki így vagy úgy, de itt maradt.

Ugyanis a megmaradt zöldség is a kukában végzi legtöbbször..

Úgy kellene becsülni egymást, mint az egyetlen, mint akit akartak. Mintha csak Őt akartuk volna.

Mert ha megtartja az életben, és nem vált már az elején, akkor végeredményben ő döntött.

Ki lehet menni a boltból üres kosárral is, és lehet várni a szép árura. De ha már megvettük, használjuk is fel.

És ne ácsingózzunk tovább a kirakatban szereplő cikkekre, emberekre.

Vagy legyen merszünk kivárni a megfelelőt.

Lakjunk jól, vagy főzzünk mást.

Vagy, ahogy a dr. Szösziben magas minőségben megfogalmazták: sz@rjál, vagy tűnj a budiról! ;)