Első benyomás

Mikor első pillantásra úgy tűnik, hatalmas kincset találtál, ám, ahogy a felszínre kerül, kiderül, hogy mégsem, és ez csak a látszat volt.

Ismerős az érzés?

Igen. Tudom. Mindannyian járunk így, akár viszonylag gyakran is.

No de milyen összetett ez a téma, gondoltam, kifejtem magamnak ezt az eszmefuttatást. Ha mélyre ások és nézegetem, ismerkedem a gondolatokkal, melyek megbújnak néha egy-egy élethelyzetben, akkor könnyebben tudom alkalmazni, helyesen, jól a való életben. És akkor újabb fűszál kerül a helyére a szívünk körüli Kertben, s még ha kicsi is, de fontos szerepe van. Nagy a tét! A boldogság, béke, teremtés udvarában minden egyes apró darabnak hatalmas jelentősége van.

Aki hasonlóan gondolja, annak talán hasznára válik. S minél többször jut eszünkbe a jó gondoalt, annál többször fog a tettekben is felszínre törni. S ami az elején még erőfeszítés, egy idő után majd természetes lesz!

Természetből ihletett tanmese következik hát. ÉletKertünkből, mely kiterjed néha a kerítésen túlra is.

A minap felszedvén egy újabb adag répát, a szemem észrevett egy díjnyertesnek tűnő darabot, kikandikálva a földből mutatta magát, szerényen, némán, a többi között, csak úgy volt. De, szemet szúrt. Korábban már találtam néhány nagyon ígeretes példányt, gondoltam, hogy na, most aztán ez lesz a Répakirály. Ám, ahogy kivilláztam, nevetve vettem tudomásul, hogy hát mennyire nem ez a valóság. Kicsit csalódott voltam, bevallom, hiszen milyen kicsike. Nem olyan hosszú, vastag, ahogy egy répának ki kell néznie. Mondjuk, oké, szép kerek, méghozzá gyönyörű szabályos. Tömör, egészséges. De mégiscsak más, mint ami a húslevesbe való, én nem így képzeltem a tökéletest.

Jól becsapott a drága! Vagy… Jól becsaptam magamat?

Hát ígért-e ő előre bármit? Állította-e magáról, hogy ő más lesz, mint amit én gondolok?

Csak fejlődött a maga útján, saját tempójában, ahogy az élet belékódolta. És pontosan úgy viselkedett, ahogy tőle telik: várta, hogy elérve méretét, valaki kihúzza a földből, és felhasználja, örömmel. Nem tett rosszat, nem mutatott mást, ami. Egyszerű, flanc nélküli, egyesek szerint unalmas, ám jámbor, s mégis nagyszerű, ha jobban belegondolunk. Nincs benne semmi rosszindulat, és nem árt az égvilágon senkinek sem.

Van, hogy hajlamosak vagyunk olyan dolgokat is belelátni a dolgokba, ami ott sincs valójában. És az nem a répa hibája.  

Persze, vannak a természetben is rafkósak, akik bizony kifejlesztették a becsapás, kelepcébe csalás művészetét. Lásd a húsevő növények. Na, ők ígérnek sok csodát, küldenek magukból vonzó illatot, hogy odacsábítsák áldozatukat. És a rovar gondolkodás nélkül repül a csapdába, és a vesztét végül ott találja. A növény csak így marad életben, s így fejlődhet tökéletesen. Nincs benne rosszindulat, hiszen ő is csak élni akar, még ha sokszor kegyetlen is másokkal, tőle nem várhatunk mást! Rendszeresen áldozatot ejt, ám, a rovar is vétkes rendesen, mert nem hitt az intő jeleknek, nem figyelte messziről az illetőt, hogy viselkedik az illatfelhő, szép külső alatt, a különböző helyzetekben.

S van a harmadik kategória, aki azt sem tudja magáról, hogy szépsége, jószándéka ellenére káros, s mert magát nem ismeri, azt sem tudhatja, hogy nem a teljes valóságot mutatja. Mint például a ligetszépe. Gyönyörű, különleges, színes, karcsú, mondhatni tökéletes. Aki látta már napnyugtakor kibontakozni, s érezte illatát, örökre megjegyzi. Ám, mit kevesen tudnak róla, hogy egyes rovarokat legjobb szándéka ellenére is a halálba küld. Szépsége, illata odavonza, ám virágai kialakítása, puha szőröcskéi csapdába ejtik őket, és többet nem engedi. Nagyon ritkán, és nagyon kevesen esnek áldozatul, s még csak nem is hibáztak azok sem. Hiszen rovarként a virágok vonzák őket, ez a természetes ösztönük. Lehet száz zümmögő járta már körbe, és mindenki épségben megúszta. Ám, egyszercsak jön egy, aki beleragad a virágba, és végül, ha ki is kecmereg belőle, igencsak meg lett tépázva. S a növény sem gonoszságból teszi ezt, ő nem ér el ezzel hasznot, s biztos nem is élvezi a másik kínját. Hiába figyel a rovar, ezt kivédeni nem tudja. És a virág sem tehet mást, mint ami feladata: illatozik, s citromsárga bimbóit a lenyugvó napnak kínálja. Nincs benne rosszindulat, csak az élet egy érdekes kacskaringója okoz néha fatális balesetet.

Miként a természetben, úgy az életben is vannak ezek a szerepek.

Van, hogy mi látunk bele szépet, jót, egy potenciális lehetőséget a másik emberbe, miközben ő maga nem ígér semmi olyat, ami a fejünkben már rég ott van.

Olyan is van, hogy bizony csábítanak minket minden nemlétező, hamis ígérettel, mennyországot kínálva, ám, belépve a határokon, valójában a pokolba jutunk.

Ám előfordul, hogy az Élet nevű kertben, amúgy nemlétező véletlenek egybeesésének következtében, épp rosszkor, rossz időben szállunk rá, a rossz virágra. És ha kiszabadulni ugyan sikerül, de megtépázva a földön hüppögve nézünk fel a magasba: Mi történt itt? Miért tetted ezt velem, hiszen ennek nincs semmi értelme?! S szegény növény sem érti igazán, hogy szándéka ellenére nem kölcsönös örömszerzés történt, hanem megtépázott, gyors befejezés lett a kapcsolatuk vége. Ám, nézzük azt, hogy túléltük, erősebbek lettünk, és tapasztalatot szereztünk. S talán a dolognak épp ez volt az elrendelt haszna: így, el tudjuk kerülni később a ragadozó növények esetleges kelepcéjét. S legyünk hálásak ennek a növénynek, hogy ő adta az első pofont, megmutatva a határokat, melyet lehetőleg többet át ne repüljünk.

S hogy végül mi a megoldás, mit tehetünk?

Ahány rovar, ahány növény, annyi megoldás születhet.

Megtehetjük, hogy abbahagyjuk a repülést, a nektár gyüjtögetést, és elvermelve magunkat, inkább a vegetálást választjuk, mert abból újabb csalódás nem lehet.

Ha elkövettük a hibát, hogy egy kelepcébe szálltunk, ám, a szerencse folytán abból kikecmeregtünk, ám, újra és újra visszatérünk ugyanarra a dögszagú, húsevő virágra, ahelyett, hogy tanultunk volna az esetből.. Akkor bizony szinte biztos, hogy hamarosan kínok között fogunk utolsókat vergődni. De persze aközben is azt zümmögjük majd, potrohunk szakadtából: mekkora köcsög ez a virág, hogy ezt teszi velem! Igazán? Csak ő hibás?

S végül, úgy gondolom, inkább azt a taktikát kellene választani, hogy éljünk, figyeljünk, óvatosan, vagy néha egész testtel belevetve magunkat a színes virágok által kínált illat és pollen mennyországba, s élvezve az életet, mely nekünk is teremtetett. Ám, nem belelátva olyan dolgot a másikba, mely valójában ott sem volt, sohasem. S azt mérlegeljük, az az adott növény mit adhat nekünk tisztán, kedvesen. S ha nem elég nekünk, vagy ártó szándékot sejtünk, egész egyszerűen vegyük észre, s szálljunk tova. Ne belemásszunk még jobban, azt remélve, majd a jövőben felszínre kerül a remélt potenciál, s elérem végre a nektárt, amire vágyok kétségbeesetten.  

És, mint ahogy én jártam a répával, elfogadtam, hogy nem hosszú és vastag, s nem húslevesbe használtam fel. Ám, nem továbbmentem, elpusztítva, vagy földben hagyva kihasználatlan. Nem, kellett nekem, akartam, azért dolgoztam annyit, hogy őt a konyhában felhasználjam. Nem az lett, mit terveztem ugyan, de pont tökéletes lett darabolva, fermentálva. Sőt, grillezhettem volna, vagy salátába díszként remekül díszeleghetne, mint a kertem egyik különlegessége. Attól, hogy nem azt adta, mit ÉN gondoltam előre róla, még igenis hogy fontos része lehetett az étkezésemnek. S nagyon igyekszem, hogy ezt a tanmesét, az életemben is alkalmazzam.

Nem leszek ostoba, figyelmetlen, vak hülye, s nem úgy repülök egy virágra, hogy nem veszem észre a dögszagot, ami amúgy méterekkel hamarabb megelőzi az amúgy díszes növényt.

S ha észreveszek intő jelet annál, aki jónak tűnt, de mégsem stimmel valami, akkor szintén az én felelősségem, hogy tovaszálljak, hogy magamat védjem, s nem őt hibáztatom ezért, mert ő maga sem tudja, mit rejt a bimbója.

S ami a legfontosabb. Ha kiások valamit, amit az Élet alkotott, jó szándékkal, életre valóan, akkor még ha kicsi, kerek is, de kincsnek látom, mert jót akar, és teli van vitaminnal. Akkor bizony én lennék az igazán ostoba, ha csak azért repülnék tova, s nem értékelném azt, ami ő maga, mert amott van, mi szebben virít, vagy jobban ontja az illatát.

S mi van akkor, ha én magam vagyok néha répa, ligetszépe vagy húsevő növény. Mert ne szépítsük, nem csak én nézem a világot, és zümmögök mint egy kis bogár, békésen, gyanútlanul. Ez csak az én részem, az én kertem, de más világában a szerepem is változhat. S könnyen lehet, hogy engem is figyelnek árgus szemekkel, jelenleg is, hogy kedves, színes egyéniségem alatt mit rejt a mély. A felszínen vagyok csupán kedves, jó, egyszerű és tápláló? Vagy valójában csábítóan kínálom magam, de a mélyben üresség vagy netalán becsapás van?

S én magam is váltom a nézőpontot, figyelve magamat. Rovarként és virágként is érzem a felelősséget, magamért és másokért is. És nem könnyű ám beismerni, ha valami hibát észlelek, a repülésben vagy a kibocsátott aromákban. De nagyon igyekszem, hogy jóra hangoljam a szárnyaimat és a virágos részeimet, attól függően, épp milyen élethelyzet van. Ennyit tehetek csupán. Igyekszem.

Ügye milyen apró szelete ez az életnek, ám mennyi leckét ad ez akár minden napra. Folyamatosan gyakorolhatunk, szerepet cserélhetünk. Néha szállunk rovarként virágról virágra, pollent gyűjtünk, mi irányítunk. Máskor meg mi magunk kínáljuk testünket, lelkünket, hogy életben maradjunk, sokasodjunk, díszítsünk.

Szálljunk hát ma szépen, zümmögve, vagy kínáljuk terítékre magunkat!

Kívánom, hogy ésszel, élvezettel neked is sikerüljön ez!