Ne legyél teljesen kiéhezve, de folyton telítve sem.

Étkezésben, és szerelemben sem.

Egy ideje rendszertelen lettem. Vagy épp a saját rendszeremet építem, nézőpont kérdése. Nincs fix reggeli, ebéd vagy vacsora, csak ha éhes leszek, eszem.

Hagyom hogy a testem mutassa, mikor áll készen az inputra. Kicsit ugyan lefogytam, de az erőm ennek ellenére sem csökkent, sőt, lassan tisztul belem, fejem.

Viszont az arany középutat még kerestem, de azt hiszem, ma megleltem.

Napok óta tervezem, hogy az étkezésnek a módját megadom, a régóta vágyott cukkini sültet, s mit még szemem kíván, szépen megkenem, késsel-villával elfogyasztom, és elégedetten folytatom dolgos  napom.

Ám, még nem állt be a rend. Vagy addig húztam, míg már olyan éhes lettem, hogy vércukorszintem majd leesett, s ekkor csokit, nagy adag levest, vagy valami gyors kevésbé értékeset faltam be, s nem azt, amit valójában igazán kívántam.. Vagy mikor időm ugyan lett volna, de a kívánás elmaradt, nem csináltam végül meg.

Közben a baráttól kapott bio cukkini jobb sorsra érdemes, mint egy nagy nejlon szatyorban rohadjon meg.

Ma, a hajnali macskekeltés, kávézás, kis telefonnyomkodás után kimentünk a szokásos étkezés előtti saját magunk hasznosítására. A szőlő zöldmunka végét 9-ig végre befejeztem, mondhatnám, hogy kész a nagy mű, megpihenhetek, de mint az Eiffel tornyot, kb előlről kezdhetem..

Ám, éreztem a kellemes éhséget, mely sem nem kínzott, de nyugodni sem hagyott a kertben.

Elhatároztam, na most, most van az a pillanat, hogy éhségemet épp jókor csillapíthatom, és méltó képpen a módját megadhatom.

Befelé lépdelve eszembe villant, talán a szerelemhez is ez lenne a tökéletes recept?

Ha ki vagyunk éhezve, akkor rávethetjük magunkat az első utunkba kerülő, finomnak tűnő emberre, és gondolkodás nélkül kapjuk be. Ám végül öklendezve tuszkoljuk le az utólag már bukés far…farhátat, ami az egész tálalásból végül nekünk maradt… Nem jó ez, hiába lakat jól egy pillanatra, ha másnapra már rohadásnak indul a gyomrodban..

Ám ha folyton nasizunk, s itt vagy ott néhány csókot, légyottot egye fene miért ne? –elven elfogyasztunk, nem hagyunk helyet a főfogásnak, ki talán a következő gyümölcsfán épp nekünk piroslik, és zamatát a tűző napon, esőben, molyok között a mi szívünknek érleli.

Hogy mi lehet a helyes taktika? Keresem a receptet bőszen, interneten, könyvekben, a mások és saját elmémben. Ám egy cseppet sem csodálkozom, hogy válaszomra a kérdést újfent csak a természetben lelem.

Mert a világ tudja, mi a rend, mit érdemes saját érdekünkben betartanunk: hogy ne éhezzünk és ne zabáljunk, így az arany középutat végül megtaláljuk.

S így is, úgy is, jól lakunk.