Klau, a kabalacsaj

Nem először jut eszembe a dolog, néhány évvel korábban már nevettünk ezen a család nő tagjaival. A vicc az, hogy akkor még kisebb esetszámmal dolgoztam, de mégis feltűnt nekünk a jelenség.

Azóta, még ha nem is voltam egy igazán nagy pasifaló, mégis gyarapodott a próbálkozások száma. És, mivel most ismét egyedül vagyok, ezáltal a sikertelenségek száma is.

Ám, én a mai napig úgy gondolom, minden emberrel, akivel találkozunk, oka van, és sokat tanítunk egymásnak. Lehet az egy baráti, ismerősi, családi, vagy épp párkapcsolat.

Az utóbbi időben egyre keményebb megélések, megugrandó feladatok vannak, amit ott, akkor, nem túl jó megélni, ám utólag mégiscsak úgy érzem, kellettek.

És ezt mindig vissza is jelzik: hogy milyen tanulságos, előre vivő volt a velem való lét, kapcsolódás. Akár kommunikációs, akár értékrendi, akár más téren.

Keményen dolgoztunk, de végül nem ment. Van ilyen. Kinek alig akad, kinek többször is.

És aztán, tudod mi történt, visszaszámolva az esetek legalább 70%-ban? Az utánam következő hölgy személyében megtalálta a kedves ex a neki valót, és ásó, kapa, nagyharang, gyermekkacaj következik.

Én minden esetben úgy örültem nekik, hiszen senkinek sem kívántam rosszat elválás után sem, és őszintén örülök a boldogságuknak!

De azért… Olyan ez, mint mikor Anya van otthon a gyerekkel, 0-24-ben, ezerszer teszi tisztába a gyereket, takarítja egész nap, istentelen munkát fektet belé, erre a gyerek első szava: Apa. Nem sajnálja Aputól a boldogságot, hiszen az ő öröme számára is boldogságot okoz.. De úgy megérdemelné, hogy végre övé legyen a dicsőség, és ne az eltöredezettségmentesítőtleníttethetetlenségtelenítő után mondja már ki a gyerek azt a kib@szott Anya szót, ha már a szétrágott mellbimbókon csüng hajnal 3-kor is. Hát nem megdolgozott érte?!

Szóval értitek..?

Biztos van köztetek, aki járt már ebben a cipőben, még ha nem is ilyen sűrűn. 

Ennek van a kevésbé emelkedett szintű változata, mikor a pár évekig együtt él, előrelépés nélkül. Se gyűrű, se összeköltözés, de még az anyóst se lehet lerázni a minden héten vasárnap elkölött ünnepi ebédtől. Végül valamelyik tag ezt megunja (a Nő), és kilép a kapcsolatból, mondván,a másik képtelen az elköteleződésre, családalapításra. És mit látni fél év múlva..? Na..? Hát, ott a pocakos, gyűrűs kép a Zinterneten..

A kérdés felmerült már bennünk, hogy ennyire rosszak voltunk vajon, vagy épp ennyire jók, hasznosak..? 

Erről őket kéne megkérdezni, a hiteles válasz náluk rejlik. 

De egy percig se kételkedj: ennek pont így kellett történnie. Neked, Neki, Nekik, Nekem, Nekünk.

És ha jól belegondolunk, előbb-utóbb nagy lesz az a gyerek, és felnőtt korában úgyis az lesz a legkedvesebb szava: Anya.

És egyszer talán nekünk is eljön a saját kabalánk, aki másnak nem, de nekünk épp tökéletes lesz. :)