Este van, az éjjel kezdete, mikor is én épp lefekvés előtt a nap porát lemosni terveztem.

Ám az ablakból alant egy fényes pontot láttam, első pillanatban azt gondolva, hogy egy figyelő szempár tapad rám.

Futva mentem szinte, hogy el ne tűnjön idő előtt ez ékes ábránd, mely okozhatta volna vesztem, ám én mégis szinte delejezve indultam ebbe a csodába: a veszedelembe vagy a paradicsomba. Ám nem szempár volt, mely az estben szállt, hanem igazi fényes ékszer: csalogatva magához a maguk sem tudni mit, de valamit foltyon kereső fehérnépet.

Követve őt jutottam ki a kerítésen, s látva még sok hozzá hasonló szépet, egyre messzebb és messzebb kerültem. Látva, hogy e szépséges smaragdból egy pók épp most lakott jól, indultam volna vissza az otthonomba. Ám ekkor a nem is oly távoli bokrosban, megütötte fülemet egy közeledő Valami hangja. Gally roppant, ág reccsent, és noha a fokozódó sötétben szinte már csak képzelhettem, de esküszöm, rengett minden. Némán álltam, még a kerítés külső felében, mikor már alig vártam, hogy elém érjen, és végre a szemem elé kerüljön. Azt hittem, készen állok és már bármi ellen bátran szembeszállok, de bevallom, egy kissé beparáztam.

El nem szaladtam, nem ám, annál jobban hajtott a kíváncsiság! Szép óvatos, lassú léptekkel – mely csak annyira kecses s könnyed, mint a kanapén elkényelmesedett macska a fáról nagy robbajjal meglepve lecsúszva - a biztonságos kertembe mentem, és elfoglaltam megfigyelőhelyem. S kerítésem villannyal erősített álvédelmével, továbbra is vártam azt, aki felém lépdelt.

Ám nem sietett, hisz övé volt az egész éjszaka, őt nem várja másnap a házimunka, kert és más evilági emberi mánia.

Miközben egyszerre vágytam és féltem Őt előttem, észrevettem, hogy van még bőven a fajtájából körülöttem. Jobbról másfajta, apró zörgések hallatszottak, és a levelek őrült ütemben zakatoltak. Egyszerre volt fent és lent, amibe majdnem beleszédültem, és követni már egyáltalán nem is tudtam. Ám ő nem jött közelebb, maradt ott, valahol a szélén a határnak, ahonnan már csak egy lépés, és láthatom egész lényét.

Közben a szúnyogok teljesen eltűntek, azt hiszem, az első löket adrenalintól lecsúsztak rólam, és a néhány csepp felhevült véremtől a csillagokig torpedóként szálltak.

Messzebb, a diófásban egy mókus megállás nélkül vijjogott: nekem, vagy a Valaminek ordított vajon?

Néha pattant egy dió a szomszédos elhagyott pince tetőn, csak hogy a pulzusom nehogy a normálra essen, s ezáltal elfelejtsem: nem vagyok még egészen rendben.

Nagy szarvasbogarak, vagy hozzájuk hasonló levegő óriások rezegtek százzal, egyre kisebb körökben a fejem magasságában:  imádkoztam, hogy csak ne rajtam landoljanak, mert akkor a bugyim nem maradhat tisztán rajtam.

Eközben néha-néha toppantottam, biztos ami biztos, mielőtt valami róka vagy sakál bokán harap. Ekkor egy igen hangos éji madár repült tőlem alig néhány méterre, akiből semmit sem láttam, csak éreztem a szárnyai okozta légáramlat suhintását. Amekkora erőt éreztem ezekből az energia körökből, akár sárkány is lehetett, még igazán kicsi csecsemő.

Ez mind egy időben történt, szinte örvénylett a sok élet, bárhová is néztem, lassan már azon voltam, szerencsés vagyok, hogy elvakít a feketeség. Hogy kik és mennyi körözött az otthonom körül, nem tudhatom, csak abban bízok, hogy állat volt egytől egyig mind..

A Valamit, hiába reméltem, nem került elém, pedig a szentjánosbogarak egy kicsit rávetíthették volna tündöklő fényüket, megmutatva azt, amire talán mindig is vártam.

De még szerintük nincs itt az ideje, hiszen valójában ők vannak itthon, és én vagyok, aki csak becsöppentem összeszokott körükbe, ide a hegyre.

De azért remélem, egyszer kiléphetek a kerítésen túlra, ahol már nem kell félnem, és berobbanó ősenergiával elém toppan az Élet.

Addig is jónak kell lennem, mert tudom, ha nem ezt teszem, egyszer végleg letaglóz az éjjel..