Úristen, úristen! Írt! Ő írt! Ezt nem hiszem el!

Szinte kiáltottam önkívületi állapotban, a boldogság és a megdöbbenés keverékével. Többször is ellenőriznem kellett, hogy a komment tényleg tőle érkezett-e, nem pedig egy álprofilról.

Nem is emlékszem, hogy akkoriban mikor ért utoljára ilyen öröm, érzelem hullám. Vagy ért-e egyáltalán? Át tudta-e valami szakítani a magamra húzott semlegesség burkát, vagy visszapattant rólam, a rossztól kezdve így az öröm is? Igen. Azt hiszem, nem volt akkoriban más, ami ezen lendített volna. Jó taktika volt, életben tartott a nehéz időkben.

14 éves voltam, épp elkezdtem a középiskolát. Kislány voltam még, aki még csak belecsúsztatta a lábát az életbe. Akkoriban kezdődött el valami változás bennem. Igaz, hogy nagyon sokára indult meg, és annál is lassabban haladt, de akkorra teszem a kezdetet. Mint mikor tavasszal a bimbók nőni kezdenek, s lassan, nagyon lassan pattanni kezdenek az első melegebb napok hatására a rügyek.

Úgy kezdődött az én új életem is, annak idején.

Tudatosan választottam idegen helyet, ahol kollégista lehetek. El akartam jönni otthonról, az ordibálásokból, a nyomasztó hangulatból. Ahogy az általános iskolát is hátra akartam hagyni, ahol annyit csúfoltak. Mikor miért: a krumpli orromért, a suta mozgásomért, az egyszerű, nem divatos ruháimért. Ahol esélyem sem volt arra, hogy kitörjek abból a rám erőltetett keretből, ahol a nyolc év alatt belesüllyedtem.

Már akkor is éreztem, gyerekként, hogy menni kell. Újat akarok. Hogy tiszta lapokat kapjak, s a rám száradt szerepből valami újat vehessek fel. Valami olyat, ami inkább én vagyok.

Gyerek voltam még, de egyedül választottam középiskolát, s egyedül intéztem minden papírmunkát, döntést. Anyámnak már csak aláírni kellett a nyomtatványt. Mostanában jöttem arra rá, hogy ez nem oké, hogy a felelősség és döntés súlya akkoriban még nem az én dolgom lett volna. De az enyém volt, így döntöttem.

Oda megyek.

S már ahogy a nyolcadik utáni nyár eltelt, változások indultak el. Végre elmentem fodrászhoz, és új frizurát kaptam. Tetszett. A ruhákat illetően is csajosabb lettem. Először voltam 12 órában dolgozni fesztiválon, kipróbáltam magam és ügyes voltam. Észrevettem, hogy ha mosolygok és kedves vagyok, a pasik észrevesznek. Arra is ráeszméltem, hogy nem mindenkinél tetszik ez nekem, szóval állítgatni kell a mércét, hogy túlzásokba ne essen senki.

Úgy mentem hát a középiskolába, hogy kicsit elindultam a változás, fejlődés útján. És senki nem ismert.  Minden új volt. Nőhetett a pálma, mert teher bőven volt rajta. Élveztem.

Nem lettem népszerű lány, de már nem én voltam az, akit csúfoltak. Hanem simán csak átlagosként biztonságban voltam.

Már egyre többször nevettem őszintén, volt néha vitára kész a hangom, s dícsértek már a fiúk.

S akkor, akkor írt ő.

Hatalmas rajongással voltam felé, már ezer éve. Egy kamasznak ez jelenthetett a valóságban napokat, heteket is, hiszen egy örökkévalóság volt akkoriban, ha valamire várni kellett. Mondjuk, én nem vártam rá, mert esélyt sem láttam arra, hogy közünk lesz valaha egymáshoz. Csak némán, szívem kiugrása mellett figyeltem, ha valahogy közelebb került hozzám, tizenméterekre.

Magas volt, és nagyon vékony, már-már csontos. De elképesztően ügyesen és szépen mozgott, miközben játszott. Azt hiszem, azzal varázsolt el. Kézilabdázott. Nekem ő volt az egyik legügyesebb. Nem tudom visszagondolva, hogy az ő korabeli lányoknak tetszett-e egyáltalán, csak azt tudom, hogy én úgy bele voltam zúgva, hogy mást nem is igen vettem észre. Nem tudom mennyivel, de idősebb volt. Talán 17 lehetett, vagy idősebb? Nekem elérhetetlennek tűnt nem csak a kora, hanem a vagánysága miatt is.  

S egyszer, a monitoron, még a myvipen jött az értesítés: ő írt.

Beszélgetni kezdtünk. Hogy miről? Úristen, el sem tudom képzelni, mi lehetett a téma. Arra sem emlékszem, hogy az első randink hol és milyen volt. Sőt, ha bevallom őszintén, a kis „kapcsolatunkból” alig néhány mozzanat maradt meg.

Az első, hogy közösen mentünk el valami sulis eseményre, rendezvényre, még a sportcsarnokba. Tél volt, arra emlékszem, eleve kolis csak fél évig voltam. Többet nem tudtunk finanszírozni később, hiszen végül apám csak elment a háztól, mire a sulit kezdtem.

Emlékszem az akkori döbbenetre, hogy ez komoly?! Engem? Oda? Vele? Jesszus. És ha visszaemlékszem az érzésre, ami akkor bennem volt, az nem volt más, mint a szégyen. Érdekes ügye? És hogy miért? Mert nem éreztem elégnek magam hozzá. Őt menőnek láttam, a csapat egyik tehetsége, mindenki ismerte, igazi központi, vagány legény volt. Én pedig.. Egy szürke kis egér. Oké, színesedni kezdtem, de még pattanásos, rosszul öltözött, mások előtt vonulni utáló lányka voltam. Komolyan együtt kellene mutatkoznunk? Hát ő nem látja azt, amit én látok? Ha elvisz oda, akkor oly éles lesz a kontraszt, amit még az én megkeményített álcám is nehezen bír majd el.

De persze ezeket nem akkor gondoltam, hanem most. Most jöttem rá arra, akkor mit éreztem, mi játszódott le bennem. Ott, akkor szimplán leblokkoltam, lefagytam, és elképesztően kínosan éreztem magamat.

És évekig kísértett még ez a kép. Ahogy megyünk ott a csarnokban, fogja a kezemet, és úgy képzelem, mindenki minket néz. Hogy ki a fene vagyok én mellette? Másnak lenne ott a helye!

Második jelenet, amire még emlékszem, az a csók vele. Talán az első beteljesült szerelem varázsa okozta, de egész életemben úgy éreztem, soha, senki nem csókolt olyan finoman, puhán, mint ő. Azt hiszem, még mindig első helyen van a listán, ha belegondolok. Reális vagy csak idealizált képpé vált? Nem tudom. Az biztos, hogy csókot sokat kaptam azóta, és ha még szerelmes is voltam, ezt még akkor sem közelítette meg.

Harmadik jelenet pedig, mikor ültem a gép előtt, a koli gépszobájában, és szakított velem.

Nagyon kedvesen, illedelmesen, arra emlékszem. És abszolút érthető módon. Ha bevallom, akkor is inkább az lepett meg, hogy ismerkedett velem, nem pedig az, hogy szakított végül.

Ahogy elolvastam, zokogni kezdtem. Lehajtva a fejemet a klaviatúrára, alig..fél percig. Majd felcsaptam a fejem, letöröltem a könnyeimet, és megfogadtam: ennyi volt, többet nem sírok érte. És senkiért sem. Ezt az ígéretet ugyan teljes mértékben nem sikerült betartanom, mert egy-egy szakítás esetén én is sírtam, hisz nehéz volt érzelmileg. De konkrétan, pasiért, sosem sírtam. És ezt követően, 14 éves korom óta gyakorlatilag senki nem szakított velem. Persze olyan volt, hogy ismerkedés során eltűnt a másik, vagy mismásolt, megfoghatatlan volt valahogy, ami inkább rajta múlott, mint rajtam. Egyszer-kétszer volt közös megegyezéssel kimondva a nem, de azokon túl, ha kapcsolattá vált valami, akkor mindig, kivétel nélkül én mondtam ki, hogy vége van.

Akkoriban ez a kapcsolat nagy kincset jelentett nekem. Mert életemben először azt éreztem, sikerült megszereznem azt, amire annyira vágytam. Ami olyan messze volt a racionálistól, hogy elképzelni sem mertem. Csak álmodozni róla.

És igen, tudtam, hogy miattam lett vége. Mert még kevés voltam. Hozzá. Hiszen tényleg nagy volt a különbség korban, megélésekben. Én azóta is szeretettel gondolok vissza rá, mert udvarias, tisztelettudó volt, és belátta azt, hogy tapasztalatlan vagyok még hozzá. S nem visszaélt a helyzettel, hanem szépen, kedvesen elköszönt. És hiába szakított velem, nekem az maradt emléknek, hogy sikerült. Nincs lehetetlen. Hogy az álmok néha valóra válhatnak. Még ha attól véget is érhetnek, hogy léteztek.

S az elkövetkező időszakban ez a siker számomra hatalmas löketet adott. Lendületet a további bimbók kipattanására, ami a rút kiskacsából a hegyilány útjára vezetett.

S képzeljétek, volt még ilyen később is! Elmeséljem majd nektek, azt is?

Mert egyik nőismerősöm azt mondta, hogy az emlékek milyen jó dolgok. Abból táplálkozik sokszor, mikor nincs más, amihez nyúlni lehetne.

Meg is fogadtam, hogy azon leszek, minél több emlékem szülessen az elkövetkező időszakban.

S hogy miért érdemes néha a múlttal is foglalkozni? És emlékezni, eszünkbe idézni?

Mert mostani fejjel már mást is felfedezhetünk ezekben. Amit akkor, ott, nem sikerült.

32 évesen, életemben először esett le az, hogy az én rossz sémáim által másra helyeztem a fókuszt, mint amire esetleg kellett volna. Közben ott volt egy másik aspektus, amit egészen tegnap estig kihagytam, mint nézőpont.

Életem során többször is eszembe jutott ő, és a vele megélt élmények. De soha, soha nem gondoltam arra, hogy ő mennyire szépen és jól állt a dolgokhoz. Én lehet, hogy szégyelltem magam mellette, mert kevésnek tartottam magam hozzá…

De ő nem így gondolta. Ő hívott, hogy menjek vele. Emlékszem, tiltakoztam, és kibúvót kerestem. Ő nem hagyta. Alig ismert, de felvállalt. És végig vitt lazán, a kezemet fogva azok között, akiket szeretett, kedvelt, és egyáltalán nem szégyellt előttük.

Talán ő volt az első olyan személy, aki így állt hozzám. Csak hát nekem még ezt követően is évek kellettek ahhoz, hogy elhigyjem: szerethető vagyok. Akkoriban pedig képtelen voltam ezt kívülről figyelve észrevenni.

Majd húsz év után kereteztem át ezt az emléket.

S eddig is hálás voltam neki, de mostantól még inkább az leszek.

Pedig lehet csak néhányszor találkoztunk, párszor csókolóztunk, és utána mindenki élte a maga kis világát. Ő már családapa, és remélem, nagyon boldog.

De ő is hozzátett ahhoz az élethez, amit nagy nehézségek árán, de végre élni kezdtem. Egy ember, 14 éves koromban.

S még annyi, de annyi személy, élmény járult hozzá ahhoz, hogy ma a gép előtt ülök, és azt mondhatom: köszönöm, hogy mindezt megéltem. Ezekkel az élményekkel tudtam elérni ide.

S azt is tudom, hogy még messze a vége. Annyi ember, annyi tapasztalat fog még hozzámtenni. S ki tudja, amiről manapság álmodozom, talán nem is olyan sokára valósággá válik.

Készen leszek akkor? Vagy egyáltalán valaha? Aligha. De hogy stagnálni nem fogok, az egészen biztos.

S mikor kérdezitek néhányan, hogy kezdtem el az önismeretet, akkor hogy mondhatnék konkrét választ? Receptet? Útmutatást?

Mikor ezekre a kérdésekre ezek az emlékek bukkannak fel. Amik nélkül hiányozna egy-egy nélkülözhetetlen puzzle.

Néha azért elmesélem nektek ezeket a DiaKockákat, a múltamból. Lehet nektek nem jelent sokat. Nekem mégis örökké ittmarad. Az enyém. Nekem segített, nekem volt fontos.

Nektek is épp zajlik a saját filmtekercsetek. Csak az a kérdés, melyik kockánál állítod meg a lejátszást, és milyen tanulsággal ruházod fel. És talán érdemes néha visszatekerni a dolgokat, hátha most már máshogy látod, mint akkor.