Mindannyiunk életében előfordulnak büdös emberek.

Ha a miénkben nem, akkor lehet épp mi magunk vagyunk azok, csak a szagvakság okán már nem érezzük saját kipárolgásunkat. (Igen, tudom, most megszagoltad magad..)

Többféle büdösség fordulhat elő, a természetestől a pokoliig.

Mindannyian élünk, létezünk, mozgunk, erőt fejtünk ki, dolgozunk, vagy a negyven fokban simán csak egy helyben állva izzadunk. Vannak szerencsések, akik mindig jó illatúak ennek ellenére is, mert jó a genetikájuk, étkezésük, anyagcseréjük, és vannak, akik a legnagyobb igényesség, odafigyelés mellett is csak nehezen tudják legyőzni a testszagukat. Izzadni nem szégyen, de ha szaga van, az kellemetlen.

És bizony egy munkahelyi környezetben ez hatványozódik, az írás helyszíne és támája most ez lesz. Mert mikor lehajolsz, elsétálsz, odanyújt valamit, és megcsap a szag.. Elég kellemetlenül telik így a nyolc óra le, az annyi szent.

Ahol most dolgozom, többféle büdös ember, és bűzös lélek létezik és párolog ki.

Van, aki hányavetin, nyíltan, kendőzetlenül áll ki a placcra, és szinte árasztja magából szándékosan mindenfele a szagát. Tudjátok, mint egy kecskebak, jelezve, hogy ő bizony itt van. Neki már többször is szóltak, a vezetőség is, mert 5 méteres sugárban érződik a szaga, ami nagyon kellemetlen. De ő állítja magáról, hogy nem büdös, és amúgy sem érdekli. Annak az embernek valahogy a személyisége sem kedves, virágillatú, valahol mélyen én visszafogott mocskot sejtek. De ez csak az én megérzésem. Így viszont nem csodálkozom, hogy hiába mossa a ruháit, lehet keni is magát valamivel, de nem használ. Mi munkatársai pedig olyan nagy ívben kerüljük, ahogy csak tudjuk.

Vannak a kedves, szegény párák, akiknek lelke aranyból van, de nehéz élethelyzetbe kerültek, és a tisztálkodáson, ruha mosáson csúsztak el jelenleg. Nekik nem a lelkük, a testük büdös, csak a ruhájuk. Ezt érezni lehet, ha az ember nem csak az orrával, szemével néz nagyképűen, öntelten. Nálunk is van néhány ilyen, s egy, aki a szívemnek különösen kedves. Egy bácsi, aki mindig kedvesen, vidáman, mindenkihez egy jó szót adva végzi a dobozolós dolgát. Senkit nem bánt, senkire egy rossz nézése nem volna. De örül minden alkalomnak, mikor valaki rámosolyog, és viszonozza azt, ami benne is ott van: néhány jó szót, egy 20 másodperces eseményt a nyolc órában, amivel könnyebben telik el a végéig a munka. Tegnap megtudtam róla, hogy az egyik közeli faluban él a fiával, aki rosszul bánik vele és már se víz, se áram nincs náluk. Hogy moshatna akkor jól és tisztán szegény, ha se meleg vize, se eszköze nincs hozzá? Itt falun pedig oly nagy a távolság a mosodától, amiről talán azt se tudja, hogy létezik, hogy esélytelennek gondolom, hogy ez a dolog nála játszana. Nem igénytelen, hanem lassan a demens kategória, aki segítségre szorulna, nem ártó szóra.. S hány hozzá hasonló van, akinek aranyból van a szíve, de koszos a ruhája? Mert túl rendes, túl elnéző volt, és egy idő után olyan mély lett a verem, hogy kimászni ebből egyedül már nem igen lehet.

S tudjátok mi a harmadik kategória? Amit én igazán szívből gyűlölök és megvetek? Ami az én szememet is bepárásítja az igazságtalanságtól és gonoszság ezen lépcsőfokától?

Azok tartoznak ebbe, akik szépen sminkelve, alapozóval, púderrel az arcukon, műkörömmel, műszempillával, kenceficékkel kenik magukat, s illatszerek tömkelegével palástolják undormány viselkedésüket. Nem, ők nem büdösek, szagukat nem érezheted, mert ők mindig szépek, finomak, illatosak, tökéletesek. Ők mindig mindent tudnak, és természetesen mindenkiről véleményt és ítéletet alkotnak. És olyan éles nyelvvel pletykálkodnak, szidnak másokat, amivel ha valaki visszahallja, mit mondtak, szinte kizsigerelik szegény pára lelkét.

Na, mikor ilyen lények elkezdik szidni, alázni, becsmérelni és kinevetni azt a bácsit például, aki büdösen is százszor többet ér, mint ők az összes hozományukkal, akkor bizony azt érzem, nagyon nem jó világ van így.

Tudom, hogy a nőknél adott esetben nincs veszélyesebb állatfaj, de valahogy az nehezen fér a bögyömbe, mikor nálam idősebb nőneműk azokat bántják, akiken inkább segíteni kellene. Nekem valahogy akkor lennének Nőnek definiálhatók, ha azt beszélnék, miként lehetne támogatni a gyengébbet, vagy legalábbis semlegesek lennének és kussban maradnának, ha ez nem megy.

Így viszont nem. Számomra nem nők, és embernek is csak azért nevezhetők, mert a sok smink, az álca mégiscsak összetartja őket. Mutat egy képet a külvilágnak. Azt hihetnénk, ők a jók, az értékesek, a normálisak, a társadalom által elfogadottak. S közben elég néhány óra mellettük, hogy az életedről lehozzanak, mert annyi mocskot, szidást, pletykát máskülönben egész héten nem hallanál, mint egy műszak alatt ezektől.

De mindig van választás. Egy olyan körben is, ahol majd mind ilyen szép és ápolt lény külsőleg, belsőleg meg egy bűzlő métely. Lehet ott szépen csendben, egy szó nélkül is lenni. Kivonódva, tüntetőleg, és a saját dolgoddal foglalkozva ellenned és gondolkozni az életen, és a mit lehet tenni ez ellen-en..

És a 20 másodperces kis kedves mosolyokat, szavakat azokkal cserélni el, akik olykor elmennek melletted, és rájuk nézve nem a koszos ruhát, a kócos hajat látni, hanem a nyitott tekinteteket. Mert a rövid összekapcsolódások olyan jók tudnak lenni, erőt adnak a folytatáshoz. Mennyivel jobb lenne, ha nem pletykát, kinevetést, tüntető távolságtartást, elkerülő tekintetet, fintort kapna azért valaki, mert nehéz helyzetbe került. Szenvednek ők eleget otthon a bajokkal. Miért kellene ezt idegeneknek tetőzni?

De ezt hogy érthetné meg az, akinek belül nincs más a szíve helyén, mint illatfelhő?

A legelesettebbekkel, a kívülállókkal, az erre jó csakokkal illene a legkedvesebben bánni. Mert nem tudhatod, az általad és a hegyes nyelved által kimért kíméletlen szavaid mikor adják az utolsó tőrdöfést a lelküknek, és adják fel végül.

És ezután indul a pletyka azok szájából ismét, hogy hallottátok, meghalt az öreg, otthon magányosan, ni. Kár érte, de legalább nem szagoljuk tovább.. Bele sem gondolva abba, hogy talán ő is tett érte a bántásokkal, hogy végül megálljon a szíve..

Mert ezek az emberek nem fognak megtámadni, ellenük nem kell védekezni, ők nem próbálkoznak be. Nem harcos energia kell hozzájuk, hanem segítő.

Annyi ilyen kutyát mentettünk régen.

Pontosan érezni lehetett, hogy a szétmart, csontsovány kutyák közül melyik az, amelyik elől nem kell féltened a torkod, kezed, mert sohasem bántana. De az ápoló kezedet félig a sírban is megnyalja. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy nekem ezt a lehetőséget megadta, hogy fel tudjam ezt ismerni. És ne csak azt lássam, amelyik támad, harap, harcol, hanem azt is megtapasztaltam, hogy a szarból mentett párákból lett a legjobb lélek végül.

Én valahogy az ilyen emberek szagát sem érzem, ahogy régen a kukacok, bolhák sem zavartak.

Mert várt a feladat, hogy rendbe kell tenni őket, és kivakarni a szarból. Nem mindenkit sikerült, és nem mindig volt kapacitás rá.

De belerúgni a földön fekvő, mást nem zavaró kutyába.. Na, azt nem, sohasem tettük.  

Én még harcos energiában vagyok, de az iránya azok ellen megy, akik igazságtalanságot követnek el. Szerintem. Mert van, aki nem tudja magát megvédeni, nincs rá eszköze, szava, lehetősége. Talán azért olyan fontos ez nekem, mert régen én is átéltem. Miért ne lehetne ezt visszaforgatni, és a jóra indukálni?

A kép forrása: Pixabay

S azt hiszem, itt kezdődik a közügy.

Hogy gond, hogy van ma Magyarországon olyan ember, akit családon belül bántalmazhatnak, és azt se tudja ilyenkor senki, mi lehet ennek az útja, hogy megakadályozza valaki. Hogy vannak olyan szegény emberek, akik nem önként és szívből élnek félnomádul, mint én, hanem kényszerből.

Hiába dolgoztak át egy életet, mégis odajutottak, hogy nyugdíj mellett melózni kell, és még ott is belerúgnak a szép, finom hölgyek. Hogy a szociális rendszer nem bírná el azt a terhet, ami rá várna, ha mindenki segítséget kérne, aki rászorulna.

Hogy az embereket érzékenyíteni kellene egymáshoz, nem pedig a gyűlöletkeltéssel hergelni?

Néha talán én is átlépek egy-egy határt, de tanulom, mi a különbség a kretének megszólítása, és bökdösése, és mi a felesleges, dogmatikus gondolatok mások torkán való lenyomása között. Tanulom, és fejlődök, azt látom. De míg nem gyakorlom, nem próbálom, addig nem is sikerülhet.

És tudjátok mit?

Én is izzadok, és néha talán büdös is vagyok. Mert dolgozom, gyors vagyok, mozgok, és bizony ha kényes témáról beszélek, halál szagom lehet. Pedig én tiszta ruhában járok, amit mosodába hordok, tisztálkodom mindig és kenem magam mindenszarmentes dezodorral. De néha becsúszik, hogy bibi van. S olyankor fogom, ruhát cserélek, vagy újraillatozom magam, és folytatom tovább.

De soha nem szoktam letagadni, hogy ez is én vagyok.

Mindenki lehet büdös és illatos is. De legtöbbször rajtad múlik, mi lesz a vége.

S tudod mit? Ezerszer inkább egy kellemetlen szagú bácsi, koszos ruhában, mint parfümtől illatozó picsák, akikből árad a rosszindulat.

Mert ő mosás, fürdés után tiszta lesz. De aki belülről rohad, annak ez hiába lenne..

S azt is tanulom, hogy van helyzet, amikor nem kell megszólalni, és erőszakosan megvédeni a másikat. Mert eredményt akkor lehet elérni, ha a másik fél is alkalmas rá. Úgyhogy most nem harcoltam, csak hallgattam. És gyakran nyeltem nagyokat.

És mikor jött a bácsi.. Mosolyogtam, és beszéltem. Ő segített, és megköszöntem.

Tanulom, hogy néha nem erő kell, hanem lágyság.

Mert a másik oldal úgyis azt gondolja majd, hogy pff, hát ez hülye, ha harcolok, ha visszafogott vagyok.

Így viszont mi győztünk. Azok, akik néha lehet hogy büdösek, mégis őszintén mosolyogni tudnak.

Te is választhatsz. Az orroddal, szemeddel látod a másikat, vagy valami egészen mással?

Már akár ma próbára teheted magad. Mosolyogj arra, akire eddig még nem tetted, mert észre sem vetted a szegényes ruhája alatt.

Ügye hogy milyen kedves lett a tekintete?