Én voltam az első, aki meglépett a telepről.

Néhány hete történt, még csak spórakoromban, de míg élek, emlékezni fogok rá. Életem meghatározó, bátor tette volt. Lehet nem lesz több, de ezzel az élmény már örökké bennem fog élni, és erővel fog eltölteni. Bátor voltam, kockáztattam. S hogy nyertem-e, vagy elbuktam? A mese végén elárulom!

Átlagos nap volt. Se túl meleg, se túl hideg. Mindenki tette a dolgát körülöttem. A nap sütött talán, bár teljesen sosem láttuk, hisz a fák zöldelltek, és eltakarták azt. A madarak ágról ágra repkedtek, s a szél könnyedén mozgatta a fűszálakat, bokrokat körülöttünk, s így hol árnyékba kerültünk, hol az átszűrődő fénysugarakban melegedtünk. Néha egy-egy őz, nyúl sétált el mellettünk, ám közelebb hajolva, s megszagolva minket, tovább is állt. Tudták, anélkül, hogy szólnunk kellett volna nekik: mi nem csemege vagyunk.

Alattunk pedig a milliónyi rovar, bogár zörgette az avart, néha felmászva ránk kuckolták a tönkünket, s mint kilátótorony, nézelődtek kalapunk tetején.

Nálunk, gombáknál mindenki egymáshoz tartozik, hisz oly szorosan vagyunk összekötve, mintha mindenki egy lenne. Ami egyikünknél történik, azt érzi, látja mindenki más is. Ezért van az, hogy noha spóraként elengedett kiskölyök voltam akkor még csupán, az avar tetején, pontosan éreztem, tudtam, mi zajlik a nagyoknál.

E családi kötelék egyszerre áldás és életmentő, ám mégis nehéz teher is tud lenni. Nincs szabadság, egyediség, önálló akarat. Míg a családi körben vagy, csak az történhet, amit diktál a közös érdek.

Én már spórakorban is nehezen viseltem ezt. Mi másnak biztonságot adott, és nélkülözhetetlen közegnek minősült, az számomra mintha szögesdrót lett volna, szabadságot és önállóságot vágyó lelkem folyton berzenkedett, s többre, másra vágyott. Főleg, hogy a nagy öregek, kik már több száz éve itt voltak, begyepesedett, öröm nélküli, állandóan panaszkodó és negatívan gondolkodó energiákat közvetítettek. S mi, fiatalok, akik még nyitott szívvel, tisztán álltunk az élethez, csupa reménnyel, folyton elnyomva fuldokoltunk. S rövid időn belül a lázadók is fejet hajtottak, nem bírván a nyomást, ami mindenhonnan érkezett. Kitörni ebből vajon hogyan lehet? Gondolkodtam minden este, mikor kicsit elcsendesett a tömeg.

Én ugyanis másra vágytam, igazán a helyem sosem találtam.

Hamarabb akartam eltávozni a termelési helyemről, mint a többiek, s messzebbre is akartam jutni, mint ők. S noha sikerült az erdő szélig kilökődni, annál tovább nem és nem. Néha felkapaszkodtam egy-egy futrinkára, s nyertem még néhány métert, de végül mindannyiszor lefújt az a fránya szellő. Mintha csak az engem visszahúzni akaró családom hangja irányította volna.

Ám, azon a bizonyos átlagos napon, eljött a várva várt alkalom, ami talán csak egyszer adódik az életben! Éreztem, hogy szinte remeg a föld, valami súlyos test léptei alatt, hiszen a többiek már messziről jelezték közeledtét. Egy óriás volt az, nem vitás, kikről sokat meséltek az erdei vándorok. Madarak, hüllők, őzek regéltek e különleges lényekről, kik néhanapján az erdőbe térnek. S noha mindannyian magasan, nagyok, s két lábon járnak, mégsem egyformák! Van, ki vidámságot, békét és nyugalmat áraszt, s van, kit bűzös lehelletként vesz körbe a gonoszság, erőszakosság, otrombaság.

Így egyként lett halálosan izgatott az egész gombacsalád: hozzánk is idetévedt egy Ember! Ki tudja, milyen lesz?! Elpusztít minket, vagy életre szóló kalandot hagy hátra nekünk?

S jött, lépdelt egyre közelebb, a rezgések helyét átvette a hang. Faágak pattanása, avar surrogása, és a lény hangja járta át a fák alját, betöltve minden zugot.

Elhaladván a szélről, jött a közös érzés: vidámságot érzünk a levegőben, és semmi rossz nem lengte körbe a jövevényt. Figyeltük hát, mit csinál az otthonunkban.

Vödör volt nála, és keresgélt. Bodzát szedett, nyújtózott, néha feljajdult, ha csalánhoz ért. Nem sietett, látszott rajta, remekül érzi magát az erdei, szórt fényben, az illatozó akácfák ölelésében. Néha megállt, elővett egy ketyerét, és virág, rovar felé hajolva lemerevedett. Majd ment tovább, kerülgetve az akadályokat, s óvatosan figyelve, hova lép. S ránk, egyikünkre sem taposott, pedig reszketve vártuk a megsemmisítő pillanatot.

Egyszer csak, újabb rezgést éreztünk, ám jóval puhább volt, mint az övé. Valaki ismét közeledik! Ám, mire a telep végére ért az információ, már be is robbant két páfrány közül egy fehér-foltos lény. Tudtuk, hogy ő csakis egy macska lehet, mert az erdőket több is járja, noha erre még egyszer sem tévedt ilyen pára. Ránk veszélytelen, puha mancsával szinte mindig kikerül bennünket. S ez a macska szaladt a lény után, rávetette magát, s mikor azt hittük, ebből harc lesz.. Egyszer csak az ember felnevetett! Ez olyan szép és különleges hang volt, hogy az eddig csendben lévő madarak is dalra kaptak. S az eddig ledermedt erdő életre kélt. Ekkor tudtam, éreztem, megérkezett az életembe a lehetőség, amire mindig is vártam. Futni akartam volna feléjük, hogy hagy menjek veletek! Vágyom az újra, az önállóságra, s tudtam, az ott lesz, ahonnan ők jöttek.

De lábam nem volt, hogy odaszaladjak, szellő nem fújt, hogy odasodorjon. Mintha lefagytam volna, egyszerre éreztem egy hatalmas belső erőt, és egy dermesztő nyomást. Akarom, de mégsem megy!

Tudtam, ha most itt ragadok, talán egész életemben bánni fogom. Több lehetőség nem biztos hogy lesz, ezzel élnem kell. Annyira vágytam erre, hogy a többieket is meglágyította. Noha mindig is fékezni akartak, és a normális felé tereltek, korlátoztak, most valahogy áttört az ezeréves gombaéleten: ő tényleg mást akar. Engedjük el.

S az egész erdő alja családom, egyként kezdett rezegni. Nem volt ez látható, de mégis ott volt, és energiát szabadított fel. S egyszer csak a macska, mintha irányítanák, felém indult. Éreztem, most, most lesz itt a nagy lehetőség! Ragadd meg!- dübörgött a fejemben sok száz, sok ezer hang. És ahogy felettem lépett az óriás, egy könnyed szellő feldobott a szőrére. Tudtam, éreztem: sikerült! Szabad vagyok! Az a bénító erő, ami eddig visszafogott, most épp, hogy lendület adott!

Néhány percet voltunk még ott, mikor az ember egyszercsak visszaindult, énekelve, s szólította a macskát. S az, óvatos léptekkel, elindult utána, nem tudván azt, hogy én kétségbeesetten kapaszkodok a bundájába.

Tudtam, hogy talán többet ide vissza nem térek, és hogy a fonál, ami a teleppel összekötött, megszakadt. Nem hallottam már mást, csak a csendet. Nem éreztem zsigerből a rezgéseket, csak a magam alatt a mozgó lépteket. Minden véget ért, amit eddig ismertem, ám mégis mintha kinyílt volna a világ. Minden más lesz ezentúl, éreztem.

Utoljára visszanéztem, s hálát mondtam nekik, akik az életre neveltek, s végül erőszak nélkül elengedtek.

Mentünk egy ideig, emlékszem, s kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. S talán így is volt, ki tudja?

Egyszer aztán nyitott térre értünk, ahol egy kis, piros ház fogadott. Az ember előtt szaladt be a macska, át a kerítésen, a bokrokon, s megpihent. Az ember addig lepakolt, s a közben odaszaladt két lényt üdvözölte. Sokáig tartott, mire elhangzott ezek meghatározása: kutya volt a két jószág, akik vele éltek.

Kis idő után így négyesben hátra sétáltak a kertbe. Én voltam az ötödik, de ezt ügye senki nem tudta. Egészen más közeg volt ez, mint ahol én éltem. Nem voltak fák, és nagy bokrok, néhol volt magas fű, de leginkább olyan átlátható volt minden. S ami mindig látszódott, az a csodás ég! Mivel pici voltam, így ez volt leginkább, amit érzékeltem. De oly gyönyörű és tiszta volt, hogy ha már csak ennyi jut, az is épp elég! Nekünk, erdei gombáknak ez igazi különlegesség!

Körbejártuk a területet, az ember elől, a többiek szabadon követve vagy előre szaladva. Néha kicsit ideges volt, ha valamelyik jószág nem ott sétált, ahol szabadott. Észrevettem, hogy van rendszer, amit kiépített. Utak, ahova lépni szabad, s kisebb szakaszok, ahova tilos a menetel. Ám, ez a macskának alig számított, mint észrevettem. Volt, hol virág nyílt éppen, volt, hol zöldellt valami, s  ahol csak száraz fű volt leterítve.

Érdekes volt, egészen más, mint amihez szoktam. Szinte csend volt ahhoz képest, ahonnan jöttem. Ám, valahogy mégis otthonos, békés és cseppet sem unalmas. Tudtam, hogy lassan ideje döntenem, a macska szőrén mégsem lehetek egy életen át.

S a cica egyszer csak bement az egyik területre, s ledőlt két magasabb sor növény nyújtotta árnyékba. Onnan nézelődött, s figyelt, mit csinál a gazda, s a két kutya. Hűs volt, ám mégis láttam az eget, s éreztem a nap éltető melegét. Nedves pára szállt a takart talaj felől, csalogatva maga felé. S egyszer csak éreztem: megérkeztem. Ez a hely lesz az új otthonom.

S mintha csak megérezte volna ezt a cica, felállt, megrázta magát, és én elengedtem, hátraengedve magam a levegőbe. S lassan, óvatosan szálltam le végül a földre.

Mely puha és jó illatú volt, igaz, máshogy, mint az erdei föld. De tetszett nekem.

S még azon az éjjel megtelepedtem, ott a borsó és krumpli között, reménykedve abban, hogy jó döntést hoztam.

S azóta eltelt már néhány nap, s minden egyes órával egyre erősebb és nagyobb lettem. Figyelek, érzékelek mindent, ami körülöttem zajlik. Úgy élvezem, ami itt történik!

Minden nap erre jár az ember, gyakran egész nap velem van. S az állatok is be-be járnak a kertbe, igaz, ők kevésbé vigyázva járnak, tőlük azért kicsit tartok.

De az ember! Hát ő mindig rezeg, érzem. Ahogy lép, ahogy leül néha és elmereng, a kutyát vagy macskát simogatva, összekapcsolódik a földdel. Mezítelen talpán, tenyerén, térdén át cserélődik ki az energia, s hoz létra saját fonalakat szerte széjjel. S a legszebb az egészben, hogy ezt ő még csak nem is tudja! Csak tesz-vesz, rendezkedik, ültet, vet, s mindig valamit teremt. Minden egyes új növénnyel, amit érintve a földbe tesz, ezt a hálózatot fejleszti. S noha néha ki is vesz ezekből, nem pusztító szándékkal teszi, csak próbál szabályozni, rendet tartani.

És látom, hogy a növények mennyire meghálálják ezt neki. Fejlődnek, virágoznak, a borsók mellettem egyre nagyobbra nőnek, és mind egyre nyújtózkodik, hogy séta közben csak egy kicsit elérhessék végre! S ha sikerül, elhaladván mellettük az ember megsimogatja, s megdícséri őket: milyen szép és erős vagy! S ettől aztán méginkább megindulnak, büszkén magukra, s vágyva a még nagyobb dícséretre csak úgy nőnek az ég felé!

És bizony eljött az én nagy napom is végre! Ma, ma végre észrevett! Láttam, egy pillanatra meglepődött, mit keresek én itt! Szürke gomba a zöldségek között? Ki látott már ilyet? De aztán elmosolyodott, és oly szeretettel üdvözölt, hogy menten elgyengültem, s néhány spórát bizony zavaromban elengedtem. De nem vette észre szerencsére, mert elővette ketyeréjét, és fölém állva lefényképezett. Tudom, hogy ekkor ezt teszi, mert mondta már a méheknek, rovaroknak többször, hogy várj egy pillanatot légyszi, csak lefényképezlek. Szeretnék emlékezni rád! És csak a legszégyenlősebbek iszkoltak el ilyenkor, mindenki más büszkén pózolt: legyen az állat vagy növény.  S tudtam, hogy elértem a sikert: megszeretett! Azzal szokott ugyanis így cselekedni, aki a szívéhez közelebb lopódzott. Lám, ő még sosem látott, azt se tudta, hogy létezem, s noha kertjébe keveredtem hívatlanul, mégsem zavart el.

De tudtam, éreztem, hogy benne megbízhatok. Napok óta vagyunk összekapcsolódva, s érzem, látom azt is, ami én előttem történt a kertben. Ő szeret minket, és semmi rosszat nem akar.

Van, hogy nehezebben érzékeljük, mert a rajta lévő valamik néha leárnyékolják a rezgéseit. Bár, kezén, mosolyán, hangján akkor is érzékeljük, mi zajlik benne.

Sokat mereng, gondolkodik, s ha másik ember jár erre, kissé bezárkózik. Van, kinek érezzük, hogy örül, vagy ha olyan gondolat, érzés suhán át rajta, felpezsdül az egész kert, vele együtt. Nem tehetünk ellene, annyira természetes, hogy vele együtt örülünk. Bánatot, rosszat szinte nem is érzékelünk, legfeljebb akkor ha sok óráig távol van, s úgy jön ki hozzánk. Akkor van, hogy feszültebb, nehezebben kapcsolódik be, de végül mindig sikerül, s mosolyogva megy előre, a sötétben óvatosan lépkedve.

 Nem tudom, hányszor találkozunk még, rövidke életem alatt. Tudom, ismerem a gombalelkemet, örökké én sem élhetek. Talán még pár napom van hátra, mikor lefeküdvén a puha, finom szénára, egyik nap végleg ott maradok. De tudom azt, hogy mégis marad belőlem valami.

A rendszerben én már itt vagyok, s így tovább élek. Kiszakadtam az eredeti, elrendelt közegemből, és valami újba kezdtem. Itt valahogy mindenki egyszerre egyedi és mégis egymáshoz tartozik. Ismerem a répát a másik ágyásban, de érzem ugyanilyen pontosan a több száz méterre lévő szőlőt is. Itt senki nem kényszeríti a másikat arra, hogy a rendszernek éljen és megfeleljen. Egész egyszerűen mindenki fejlődik, növekszik, virágzik, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a közösség hasznos és megbecsült tagja lett. S ezután már szívesen tesz egyre többet, hogy a másiknak is jó legyen.

Megbántam-e, hogy idejöttem? Nem. Más az élet itt, mint odahaza lett volna? Nagyon is!

Jobb az egyik, mint a másik? Attól függ, ki hogy éli meg. Nekem itt lett végül a legboldogabb időszakom. Csupa új, csupa más, mint amit az elődeim megszoktak. Nem felejtem el, hogy milyen szép az erdő mélye, hogy mekkora volt a család, aki vigyázott rám. A szűrt fényeket, a mély, ősi illatokat, a szél fújta levelek zenéjét. Az is hozzám tartozik.

De itt, a szabadság és különbözőség földjén, egyedül, egy szürke, unalmas gombaként mégis azt érzem: ide teremtődtem.

S amíg csak lehet, maradok, figyelek, és élvezem. A napot, az esőt, a szelet, a növények illatait, a rovarok simogató lábacskáit, s az ember által nyújtott energiákat. Mert jó nekem.

Hogy a fának, a hegynek, az őznek és a sok másik lénynek mi hozza el a boldogságot, nem tudhatom.

Én csak beavattalak abba, ami nekem a boldogságot és szabadságot hozta.

S így lett ez az én mesém, a kerek erdő közepéből végül egy veteményes kertbe jutva.

Hogy meddig élek, és milyen kalandok történnek még itt, nem tudhatom. De hogy boldogságra törekszem, az egészen bizonyos.

S ha érdekel, mesélek még, milyen az élet itt a Zugban.