Szórakoztató a munkád? –kérdezte egy ismerős srác már írott formában, miután munkás ruhában, koszosan (én) kávézás után láttuk egymást kutyafuttában. Teljes őszinteséggel írtam neki, hogy nem, egyáltalán nem. Akkor pont a tűző napon, ám egy nagyon szeles helyen kellett oszlopok közét fugázni, meg hasonló pepecselős munkát végezni. Nem szeretem az ilyet. Nem halad, alig van látszata, ráadásul nem is érzem magam benne tehetségesnek. De csinálom, mert jelenleg ez az egyik láb, amire támaszkodok, és ennél a munkaadónál elég változatos a feladatok tárháza. Nem Főnököm, szabadság van, megyek, mikor tudok-szeretnék.

Egy hete a másik munkahelyemen a srácokkal beszélgettem. Kérdezték, mi a hétvégi program. Teljes őszinteséggel mondtam, hogy hát mi lenne: kert és gyomlálás. Jajj, te szegény! – mondta. Kérdem, miért? Hát, mert rossz lehet, nem? Sok a munka vele, stb. Ő pont mezőgazdasági múlttal rendelkezik, úgyhogy nagyjából tudja, mivel jár ez. Ő kilépett, én meg fejjel beleugrottam ebbe az életbe.

Ott, a gyárban elvagyok. Néha nagyon, néha kevésbé unom. Igyekszem néha tudatosan feldobni, valami plusszal feltölteni az ottani időt, de na.. Azért véletlenül sem lehetne erre sem azt mondani, hogy szórakoztató.. Nincs főnököm, szabadságot ad, és szintén egy láb, amire támaszkodom.

Tegnap éjfélhez közelítve újra eszembe villant a mondat: Szegény! Nagyjából a 14. munkaórában voltam. Hajnal hatkor ugyanis már szörpöt főztem, hogy mire 9-re megyek dolgozni, be tudjam üvegezni. Hiszen előző nap óta állt, tovább nem lehetett húzni. Majd jött egy hosszú műszak, szintén a napon, szélben, porban. És, utána csak egy kicsit kiugrottam a kertbe, ahol már sötét volt, mikor az ásót letettem.

Észrevettem, hogy ha a gyárban vagyok, kell a szemüveg. Ha a másik helyen maszekolok, megfájdul-elfárad a lábam. Idehaza meg hogy-hogy nem, nagyjából semmi panaszom nincs. Ha letolok bármelyik helyen egy napot, és fáradtan-fájva hazaindulok, mindig megfogadom, hogy pihenek. Aztán itthon elsuhan minden más, bekerülvén a hiperfókusz által irányított kertbe.

Merthogy teljes mértékben elkapott. Ismerős érzés, volt már ilyen. Az Alapítványt hajtottam annak idején így, fáradtság, unalom nélkül, nem agyalva, hanem mindig haladva. Az annyiban volt más, hogy amíg arra fókuszáltam, a saját életemmel nem is törődtem. Magamra alig maradt energia, idő, lehetőség. Így mentek el a huszas éveim..

Most pedig egy teljesen új helyzet van, amivel az elején nehezen tudtam mit kezdeni. Hogy magamra figyeljek, hogy magamért tegyek. Nem kell másnak megfelelni, másnak segíteni, hanem magamat nézni. Nem csak a kertben, hanem az élet számos más területén. Szokatlan. Néha még most is meg kell állni, és figyelmeztetni magamat, hogy ez így is maradjon, ki tudjam mondani azokat a bizonyos nemleges, határozott szavakat, melyet korábban sosem mertem. Nem érek rá/nem érdekel/nem szeretném/Nem. Egyszer eljutottam a kiégéshez vezető részig, illik belőle tanulni. S ha nehéz is kimondani azt, hogy: Nem, most a saját dolgom fontosabb! – meg kell tenni. Életek már szerencsére nem függnek tőlem, mint hajdanán. Talán bizonyítani akartam, hogy hasznos vagyok, hogy megszolgálom, megérdemlem a nem általam választott földi életet. Magzati korból érkező lelki nyavaja ez, de életem feléhez érve, lassan leteszem.

Szegény én, mert a munka ünnepén pihenés, összeröffenés helyett gyomlálok, kapálok, ültetek, vetek? És ez nekem így tökéletes?

A kép tavalyi, de szerettem ott, akkor. Pont ide való most is. :) 

Szegény ember az, akit nem az álmok, vágyak, hanem csak a muszájok, kellek hajtanak. Szerintem.

Az elmúlt hetekben tudatosult bennem az, hogy pontosan ott és úgy járok, ahogy nagyjából három éve elképzeltem. Meg van minden, de tényleg.

Ami most nincs, annak azért üres a helye, mert nincs rá vágyam, akaratom. És igaziból régen sem képzeltem mást a képbe, csakcsupán nyitvahagytam egy kis ablakot, hogy ha nagyon tetszene, jöjjön, aminek jönnie kell.

Talán majd egyszer máshogy lesz. Hiszen vannak még tervek a fejemben, amiket remélem, nemsokára visszanézve ismét csak mosolyogva konstatálok: elértem. De azt hiszem, ez továbbra is eltér a nagy átlagtól, és valójában semmi kedvem hallgatni mástól, hogy szegény én. Ezért hát nem feltétlenül közlöm ezeket bárkivel.

Addig is, a munka ünnepét én nem csak ma ünneplem.

S noha nem tudom, létezik-e szórakoztató munka, de mindenesetre a mai napom inkább pihenés volt számomra. És a tizenórás ténykedés után végre kisült a mákos guba, s falatozás közben megnézve egy Hazudj, ha tudsz-ot mosolyogva térek majd a szokásos álmoktól hemzsegő éjszakámba.

És holnaptól másfél napig a legnagyobb lelki nyugalommal fogok nem dolgozni, hanem az imádott barátnőmmel lenni, aki a fél országot szeli át, hogy a Zugba és az esős Zalába érkezzen.

Gazdagok a lelki szegények.. És még inkább a kertészek!